Gyógyszerészi Közlöny, 1936 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1936-01-04 / 1. szám

GYÓGYSZERÉSZI KÖZLÖNY nagyobb értékeit, legkitűnőbb koponyáit cso­portosítja maga köré és állítja a rend szolgála­tába. Minden nagy hadvezér egyik legnagyobb erénye, ha jól tudja megválasztani munkatár­sait. Az a három férfiú: Müller Vilmos, Löd­e­­rer Tamás, és Korizsánszky Ottó, akik ma Önnel együtt állanak a magyar gyógyszerészet vezér­­hajóján, hivatott őrállói és munkásai lettek ke­­zületünknek. — Tudom, hogy egyet-mást meg is kellene köszönni Önnek, Elnök Úr, önöknek Uraim, de azt se tudom, hogy hol kezdjem el, mert sok­szor egészen jelentéktelennek látszó dolgok azok, amelyek, mint rejtett szelepek, az egész­nek a biztosítására hivatottak. Azok a „Hiva­talos Közlemények”, melyek az elnökség jóindu­latából, ma már minden kicsiny falusi patiká­­rius asztalára díjtalanul lehelyezik a hatósági rendelkezéseket és a központi intézkedéseket, meleg, bizalomteljes kapcsolatot létesítettek a központ és az eddig meglehetősen elszigetelt végek között. Köszönjük önöknek Uraim és kö­szönjük elsősorban azt a hősies és kellőleg majd csak a jövő által értékelendő munkát, amelyet a magyar gyógyszerészet veszendő gyógysze­részi jellegének a visszaállítása érdekében végeztek.­­ Ennek­ a hősies és nagyon sokszor kocká­zatos harcnak csak a legragyogóbb fegyverté­nyeit kívánom megemlíteni: szociális biztosítása a velünk egy porondon küzdő alkalmazott kar­társainknak. Nem véletlen, hogy ezután közvet­lenül emlékezem meg arról az újólag vissza­szerzett megbecsülésről, amelyet korunk újólag érez a m. kir. Belügyminisztérium részéről. — Még nagyon az emlékezetemben csengenek azok a szavak, amelyeket sorsunk egyik legsötétebb órájában Löd­erer Tamás mondott: Lehetetlen az, hogy ha tisztességes munkával feletteseinket felvilágosítva, védelmünket kérjük az igazunk mellett, hogy az eredménnyel ne járjon.” Elnök Úr, ennek a tömören fölépített gondolatnak a gyakorlati értékét szerezte meg nekünk és azok a rendelkezések, a házigyógyszertárak meg­­rendszabályozása, a gyógyszertártulajdonosok szabadságidejének rendezésére vonatkozók, ide­értve az 1935-ös árszabást is, stb., stb., melyek az ön elnöklése alatt megjelentek, mind egy­­egy perdöntő bizonyítékai annak a nagy pernek, melyet a magyar gyógyszerészet indított bölcs vezetése alatt, az ellenünk hangolt közvélemény el­len, közegészségügyi értékünk elismerése és megbecsülése végett. — Legutoljára hagytam talán azért, mert pillanatnyilag legjobban érdekel bennünket, kicsinyeket, leginkább veszendőket, a gyógy­szerészetre települő idegen tőkék térfoglalása ellen indított küzdelem, amely csúcspontját a Gazdasági Szolidáris Front­ mozgalomban érte el, amelyet az Elnök Úr az év végi közgyű­lésen indított el, de amely szervesen kapcsoló­dik az Egyezményekkel, amelyek közül a Mül­ler Vilmos vezetése alatt álló pestvidéki Egyez­ményünk színes­ lélekkel átérzi jelentőségét és támogatja céljai megvalósításában. Hogy mi­lyen szövevényes, ezer ágra bomló, a kari élet minden megnyitvánulását érintő, elősegítő és védő intézménye ez már ma is rendünknek, azt csak az tudja igazán értékelni, akinek módjá­ban volt már, ha csak rövid pillanatokra is, annak működésébe bepillantani. Nem ártana, ha egy kicsit több figyelmet szentelnének neki. — Kifejlett gazdasági érzék, higgadt gondoskodás, tapintat és évek hosszú során megszerzett böl­­cseség és főleg bátorság, nagy elszánt bátorság kellett ahhoz, hogy valaki vagy valakik ehhez a kérdéshez merjenek nyúlni. És kezdetben még közöttünk se fogadta valami nagy rokonszenv. Nem gondolták meg, hogy ebből, az akkor még gyermekcipőiben járó csecsemőből, izmos óriás fejlődhetik és idestova bevehetetlen fellegvára lesz a magyar gyógyszerészetnek. Ennek a mun­kának csak egy nagy hibája van, amit őszintén fájlalok, hogy nem tíz esztendővel ezelőtt kezdődött.­­— A munka még nem kész. És itt nem Elnök Úrhoz szeretnék szólni, hanem kiáltani szeret­nék messzehangzó szóval, hogy eljutva a leg­szélső végekre is, felrázza a napi gondoktól el­fásultak közönyét, messzehangzó szóval szeret­ném, ha kikiálthatnám minden magyar patiká­­riusnak, hogy a magyar gyógyszerészet felleg­vára épül, de a továbbiak sorsa már a mi ke­zünkben van. Hogy a szavam riadó lenne, mely mint a harcok hangos tárogatója, megértetné mindenkivel, hogy itt van az idő, tömött so­rokban előre a felvont lobogó után, mert hiszen az a „Nostra”, a „miénk”. — Elnök Úr, Uraim! A munka, mint mon­dottam, nem kész. Bár az ó-esztendő elaggott állapotában, utolsó rezdüléseiben, a csendes el­múlás vigasztalanságát vetíti felénk, de itt jön már utána az új év, hogy az örök megújhodás jelképeként új ábrázatot adjon a vén föld ar­culatának. Az eddigiek biztató reménységei az új esztendőnek, de még nagyon sok van hátra, ami Önökre vár. A szociális gondoskodás mai for­mája még nem jelentheti az utolsó szót az al­kalmazott kartársaink részére. Mi azt szeretnők, ha ezen a pályán mindenki, tulajdonos, vagy alkalmazott, kicsiny falusi patikáriusok és a nagyvárosi fényes kirakatok mögé rejtőzött tulajdonosi gondok birtokosai is egyaránt meg­találnák a jövőjüket. A tanügyi kiképzés, a nagyiparosok mértéktelen igényei, a gyógyáru­kereskedések által űzött visszaélések tömegei és könyörtelen támadásaik, mind-mind megoldat­lan kérdései még a gyógyszerészeinek. És ha van valaki, aki ezekkel a rémekkel eredményesen veheti fel a harcot, úgy Ön az .

Next