Gyógyszerészi Közlöny, 1936 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1936-01-04 / 1. szám
GYÓGYSZERÉSZI KÖZLÖNY nagyobb értékeit, legkitűnőbb koponyáit csoportosítja maga köré és állítja a rend szolgálatába. Minden nagy hadvezér egyik legnagyobb erénye, ha jól tudja megválasztani munkatársait. Az a három férfiú: Müller Vilmos, Löderer Tamás, és Korizsánszky Ottó, akik ma Önnel együtt állanak a magyar gyógyszerészet vezérhajóján, hivatott őrállói és munkásai lettek kezületünknek. — Tudom, hogy egyet-mást meg is kellene köszönni Önnek, Elnök Úr, önöknek Uraim, de azt se tudom, hogy hol kezdjem el, mert sokszor egészen jelentéktelennek látszó dolgok azok, amelyek, mint rejtett szelepek, az egésznek a biztosítására hivatottak. Azok a „Hivatalos Közlemények”, melyek az elnökség jóindulatából, ma már minden kicsiny falusi patikárius asztalára díjtalanul lehelyezik a hatósági rendelkezéseket és a központi intézkedéseket, meleg, bizalomteljes kapcsolatot létesítettek a központ és az eddig meglehetősen elszigetelt végek között. Köszönjük önöknek Uraim és köszönjük elsősorban azt a hősies és kellőleg majd csak a jövő által értékelendő munkát, amelyet a magyar gyógyszerészet veszendő gyógyszerészi jellegének a visszaállítása érdekében végeztek. Ennek a hősies és nagyon sokszor kockázatos harcnak csak a legragyogóbb fegyvertényeit kívánom megemlíteni: szociális biztosítása a velünk egy porondon küzdő alkalmazott kartársainknak. Nem véletlen, hogy ezután közvetlenül emlékezem meg arról az újólag visszaszerzett megbecsülésről, amelyet korunk újólag érez a m. kir. Belügyminisztérium részéről. — Még nagyon az emlékezetemben csengenek azok a szavak, amelyeket sorsunk egyik legsötétebb órájában Löderer Tamás mondott: Lehetetlen az, hogy ha tisztességes munkával feletteseinket felvilágosítva, védelmünket kérjük az igazunk mellett, hogy az eredménnyel ne járjon.” Elnök Úr, ennek a tömören fölépített gondolatnak a gyakorlati értékét szerezte meg nekünk és azok a rendelkezések, a házigyógyszertárak megrendszabályozása, a gyógyszertártulajdonosok szabadságidejének rendezésére vonatkozók, ideértve az 1935-ös árszabást is, stb., stb., melyek az ön elnöklése alatt megjelentek, mind egyegy perdöntő bizonyítékai annak a nagy pernek, melyet a magyar gyógyszerészet indított bölcs vezetése alatt, az ellenünk hangolt közvélemény ellen, közegészségügyi értékünk elismerése és megbecsülése végett. — Legutoljára hagytam talán azért, mert pillanatnyilag legjobban érdekel bennünket, kicsinyeket, leginkább veszendőket, a gyógyszerészetre települő idegen tőkék térfoglalása ellen indított küzdelem, amely csúcspontját a Gazdasági Szolidáris Front mozgalomban érte el, amelyet az Elnök Úr az év végi közgyűlésen indított el, de amely szervesen kapcsolódik az Egyezményekkel, amelyek közül a Müller Vilmos vezetése alatt álló pestvidéki Egyezményünk színes lélekkel átérzi jelentőségét és támogatja céljai megvalósításában. Hogy milyen szövevényes, ezer ágra bomló, a kari élet minden megnyitvánulását érintő, elősegítő és védő intézménye ez már ma is rendünknek, azt csak az tudja igazán értékelni, akinek módjában volt már, ha csak rövid pillanatokra is, annak működésébe bepillantani. Nem ártana, ha egy kicsit több figyelmet szentelnének neki. — Kifejlett gazdasági érzék, higgadt gondoskodás, tapintat és évek hosszú során megszerzett bölcseség és főleg bátorság, nagy elszánt bátorság kellett ahhoz, hogy valaki vagy valakik ehhez a kérdéshez merjenek nyúlni. És kezdetben még közöttünk se fogadta valami nagy rokonszenv. Nem gondolták meg, hogy ebből, az akkor még gyermekcipőiben járó csecsemőből, izmos óriás fejlődhetik és idestova bevehetetlen fellegvára lesz a magyar gyógyszerészetnek. Ennek a munkának csak egy nagy hibája van, amit őszintén fájlalok, hogy nem tíz esztendővel ezelőtt kezdődött.— A munka még nem kész. És itt nem Elnök Úrhoz szeretnék szólni, hanem kiáltani szeretnék messzehangzó szóval, hogy eljutva a legszélső végekre is, felrázza a napi gondoktól elfásultak közönyét, messzehangzó szóval szeretném, ha kikiálthatnám minden magyar patikáriusnak, hogy a magyar gyógyszerészet fellegvára épül, de a továbbiak sorsa már a mi kezünkben van. Hogy a szavam riadó lenne, mely mint a harcok hangos tárogatója, megértetné mindenkivel, hogy itt van az idő, tömött sorokban előre a felvont lobogó után, mert hiszen az a „Nostra”, a „miénk”. — Elnök Úr, Uraim! A munka, mint mondottam, nem kész. Bár az ó-esztendő elaggott állapotában, utolsó rezdüléseiben, a csendes elmúlás vigasztalanságát vetíti felénk, de itt jön már utána az új év, hogy az örök megújhodás jelképeként új ábrázatot adjon a vén föld arculatának. Az eddigiek biztató reménységei az új esztendőnek, de még nagyon sok van hátra, ami Önökre vár. A szociális gondoskodás mai formája még nem jelentheti az utolsó szót az alkalmazott kartársaink részére. Mi azt szeretnők, ha ezen a pályán mindenki, tulajdonos, vagy alkalmazott, kicsiny falusi patikáriusok és a nagyvárosi fényes kirakatok mögé rejtőzött tulajdonosi gondok birtokosai is egyaránt megtalálnák a jövőjüket. A tanügyi kiképzés, a nagyiparosok mértéktelen igényei, a gyógyárukereskedések által űzött visszaélések tömegei és könyörtelen támadásaik, mind-mind megoldatlan kérdései még a gyógyszerészeinek. És ha van valaki, aki ezekkel a rémekkel eredményesen veheti fel a harcot, úgy Ön az .