Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1855
4 mutatás- és hízelgő alacsonságból dicsérte föl (s tán megvásárolt lanton) azt az embert; vagy pedig, hogy a feddhetlenségnek ügyesen hordott álarczátol Horatius is (legalább e tiszteletdalnak megírásáig) eltántorítatván, őszinte lélekkel magasztalta a jámbornak vélt hazafit. Nem tagadjuk, hogy aki előbb jó ember volt, utóbb elfajulhat, valamint rosz erkölcsüek is idővel megjavulhatnak. Nem tagadjuk továbbá, hogy rókatermészetű farizaeusféle emberek voltak is, vannak is, kiknek sükerül néha s bizonyos ideig a mindenkiről, legkivált főemberekről, jól vélekedni szerető egyenes őszinte jellemüeket elámítani, rászedni; s ennek következtében tőlük, mintha mégoly kitűnő erénybajnokok s érdemhősök volnának, tiszteltetni, dicsőítetni. Így járhatott volna tehát Horatius is Lolliussal, kit e balhitében egészen becsületes és derék embernek tartván , az irigység maró nyelve ellen védelmezendőnek, s lantja által megörökítendőnek vélt; de utóbb tán szomorúan, sőt nagy boszúsan, vette észre költőnk, hogy magasztalt hősében mennyire csalatkozott. S íme, ez a jelen esetre és Horatiusra vonatkozó egyik vélemény, melyet nem vallunk épen lehetlennek , ha ugyan Lollius valóban oly kétes jellemű ember vala, mint Plinius és Velleiustól rajzoltatik. Ámde azt már semmikép sem hihetjük, sőt nyíltan és határozottan tagadjuk, hogy Horatiusnak e dalát képmutató s tán megvásárolt elme szülte legyen. Ily nemtelen gyanút egyszerűen visszautasít e férfiúnak mind történelmileg ismert, mind összes munkáiból nyíltan szemlélhető jelleme, mellytöl a főbbeknél kegy- és haszonlesés, ocsmány kétszinüség, s alávaló szolgaias hízelgés teljesen idegen volt; noha udvariság meg köteles tisztelet és hála tekintetéből ő is este imitt amott egy egy sima bókot, kivált az igen hatalmas és nem is érdemetlen Augustus Caesarnak. Azt azonban sehogysem értjük, mi oka lehetett volna Horatiusnak, a nagy urak köreit kerülni inkább mintsem ott csúszni mászni szeretőnek, a Lollius iránti, kivált aljas és szemfényvesztő, hízelgésre; föltévén, hogy ezen úr csakugyan olyan lelkű volt, mint a többször-neveztük történetírók állítják. Hanem épen itt jöttünk a főbökkenőre, t. i. a fönebbvázolt kérdésnek ama másik oldalára: várjon, Lollius jellemét illetőleg, nem Horatiusnak kell-e inkább hitelt adnunk? Ki ama sors- és gonosz világ üldözte férfiúban egy feddhetlen erkölcsű s érdemekkel teljes embert és derék honpolgárt védelmez, és dicsőít meg, midőn tiszteletére s nevének örök emlékére ezen ódát szenteli, melybe, mint dalköltészeti fönséges monumentumba , Lolliusának szép erényeit a magas érdemekkel együtt oly remekül tudta bevésni; s mi által a költér természetileg önmagának is egygyel több öröklő műemléket hoza létre. Mi itt őszintén s minden tétovázás nélkül kijelentjük, hogy, Horatiusnak e megtisztelő énekére támaszkodva, nem hihetjük el, hogy az a Lollius önző, fukar, haszonleső, alattomos és cselszövő ember volt legyen , mint az említett történetíróknál találjuk. Sőt épen e dicső emlékdalnak egy nemes erényhős mellett hévvel föllángoló, s a gonosz irigységgel bátran síkraszálló szelleméből, valamint a dalban előforduló s a dal hősének jellemét festő határozott és erélyes kitételekből méltán következtetjük, hogy Lollius, az ellene agyarkodók rágalmai daczára, a mi költőnk szemében becsületes hazafinak, igazság- és jogszerető erélyes hivatalnoknak , szóval: bölcs és nemeslelkü főembernek mutatkozott; ilyennek lárták őt a jobbak, ilyennek az udvar is; honnan aztán ama szép kitüntetések, melyekben, mint láttuk, Lollius részesült. Már hogy ily férfiúnak a népben, kivált oly veszett erkölcsü népben, minek már Augustus idétt a rómaiak valának, ellenségei, és pedig számosan, támadhattak: ezt, gondolom, nem kell sok szóval vitatni; mert hiszen nem oly ritka dolog ez bármely kisebb nagyobb társadalomban. Vitia erunt, quamdiu homines, (et ubiubi homines). Mert, tudjátok meg ifjú barátim, hogy akkor is volt, Valamint most rosz ember, Embertársa leheletét Irigylő és duló szer; Ember, kinek szíve pokol, Nyelve éles tüzes kés, Vére méreg, lelke ördög, Mindenütt tűr, ás és vés. Kisf. S.