Hadtörténelmi Közlemények, 33. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1986)
1. szám - Tanulmányok - Generál Tibor: Az oszmán-török hadművészet keletkezése és fejlődése a XVI. századig. – 1986. 3. p.
TANULMÁNYOK GENERÁL TIBOR AZ OSZMÁN-TÖRÖK HADMŰVÉSZET KELETKEZÉSE ÉS FEJLŐDÉSE A XVI. SZÁZADIG A korai vagy óoszmánok hadművészetére a sokféleség jellemző és a hadviselés „egymás mellett létező" elveit tulajdonképpen az iszlám kultúrája sem tudta egységbe foglalni. Amikor Hódító Mehmed (1444—46; 1451—81) az oszmán birodalmat összekovácsolta, törvényeivel lerakta bár egyféle szintézis alapjait, de a kultúrát továbbra is a szimbiózis jellemezte. Az oszmán hadvezetés felhasználta a korábbi kultúrák, az uralmuk alá vetett etnikumok és különféle szociális intézmények hadművészetét és hadiszokásait, melyeket a hozzájuk csatlakozó értelmiség tagjai (ulemák, danismendek, a szeldzsuk ata bégek utódai stb.) ismertek. Ez a tény nemcsak az „aranykor" virágos stílust használó török történetíróinak, hanem az óoszmán krónikások ,,durva török" műveiből is kiderül.1 Az ókor haditapasztalataiból először a kínaiak, majd a görögök alkottak elméleti rendszert, amit „a háború művészetének, mesterségének" neveztek.2 Az i. sz. 550 körül Tümen (Bumin) türk nagykagán által az Altáj vidékén létrehozott, majd az Aral-tó keleti partjától Koreáig kiterjesztett uralmi térség (al) fennállásának kezdeteitől az Oszmán dinasztia 1300 körüli megalapításáig a manapság „török" gyűjtőkategóriával jelölt — főleg lovasnomád — törzsi arisztokraták által létrehozott, majd elenyészett uralmak és birodalmak sokféle, belső és külső ellenséggel viseltek hadat. Ennélfogva természetesen saját hadi intézményeik is kialakultak. Ezek elméleti rendszerét a sámánok és a törzsi vének (babák), az iszlám felvétele után pedig a félig vallási jellegű szervezetek, mint pl. kisázsiai futurvák (a polgárkommunák csökevényes formái) és egyes nomád törzseknél, törzsszövetségeknél meghonosodott gázi (hitharcos) szövetségek, s főként a turkomán arisztokrácia kíséreteiben található „írástudók", katonai rabszolgák őrizték és gazdagították tovább.4 A számos erre utaló forrás közül a „Kínai Évkönyvek"-ben, az ógörög és a bizánci történelmi,s hadtudományi művekben számos megjegyzés utal az ótörök hadművészetre.5 Eredeti ótörök források: a) a mongóliai Orhon (Orkon) folyó mentén feltárt, 1 Kába türki-nek számítanak — többek között — Orudzs bin Adil, Asikpasazáde, és a korai Oszmán Névtelen Idrisz Bitliszi az első olyan oszmán történetíró, aki — iskolát teremetve — „Hest Bihist" (Nyolc paradicsom) címmel cifra, bombasztikus stílusban, perzsa nyelven megírta az Oszmán Ház nyolc uralkodójának történetét. Bár a kabatürki krónikák — német nyelven — e században megjelentek, a tömörítvények: Franz Babinger: Die Geschichtsschreiber der Osmanen und ihre Werke. (Leipzig, 1927.) című kiváló művében megtalálhatók. 2 Vö. A hadművészet ókori klasszikusai c. mű, Bp., 1903. 12—13. o. 3 Ilyenek voltak az oguz-tokuzok, az ujgurok, a jenyiszeji kirgizek, a kínaiak, a mogulok, az arabok, a bizánciak stb. 4 Az ősi türk hadművészetről : 1. Erdélyi István—Sugár Lajos: Ázsiai lovasnomádok. Bp., 1982. 6. és 7. fejezeteit; továbbá Képes Géza: Kőbe vésett eposzok (Gyomaendrőd, 1982.) című mesterművét; különösen a bevezető tanulmányt. Ide tartoznak még a Világtörténet 3. (Bp., 1903.) kötetéből a türk, a karahanida és az oguz-szeldzsuk kérdésekkel foglalkozó fejezetek, továbbá Ernst Werner—Walter Markov: Geschichte der Türken von den Anfängen bis zur Gegenwart. Berlin, 1978., 1—12. oldalak is. 5 Vö. a 2. lábjegyzetben idézett mű vonatkozó fejezeteivel. Figyelembe veendők még a 4. számú lábjegyzetben idézett művek, továbbá Thúry József: A régi magyar és török hadviselés c. tanulmánya. Hadtörténelmi Közlemények (a továbbiakban — HK) 1888-i évfolyam, 592. o.-tól. Az ,,Oguz náme"-ről 1. Ernst Werner: Die Geburt einer Grossmacht — die Osmanen (1300—1481) Berlin, 1978. 28—30. o.