Református gimnázium, Hajdúböszörmény, 1904
— 4 — Az új utasítás a görög nyelvi oktatás elé kitűzött célt két részre tagolja, az első nyelvi, a másik irodalmi tekintetben érendő el. Összevetve e két részt mindjárt szemünkbe ötlik nagy aránytalanságuk. Az első 24 sorban fejti ki mindazt, amit nyelvtani téren el lehet és el kell érni. Itt valóban mély belátással, alapos tudással boncolgatja ezen, a gimnáziumi nyelvoktatásban legutoljára sorra kerülő grammatikai tanításnak a hasznát, a fontosságát. Tüzetes megfontolás után két elv domborodik itt elénk, amely mind akettő az újabb filológiának örökbecsű vívmánya, az egyik a nyelveknek magukban véve organikus fejlődése, a másik a nyelveknek egymás között való összehasonlítása, mindegyik pedig a búvárkodó nyelvészetnek kiváló jelentőségű eredménye. Mert ami az elsőt illeti, akár az epikus nyelvvel, akár az attikai dialektussal kezdjük is el a görög tanítást, annyi tagadhatatlan, hogy akkor, amikor a tanár előadásainak egyes fázisaiban vagy a váltakozó auktorok műveiben az ó-ion nyelvjárásról az új-ionra, erről az attikaira, vagy akár a megfordított sorrendben is, tér által, a nyelvtannak bármelyik részéből számtalan jelenség bukkan eléje, amely a legvilágosabban megérteti még a gyenge tanulóval is azt az odáig esetleg anynyiszor sikertelenül hangoztatott törvényt, hogy minden nyelv szervesen fejlődik. Csak a szókincs változására hivatkozom, mint részletre, ahol pl. Homeros, Herodotos, Xenophon nyelvének külömbözősége élénken illustrálja ama Horatius-féle sententiát, melyet Ars poeticája 60— 61. soraiban hangoztat: Ut silvae foliis pronos mutantur in annos, Prima cadunt, ita verborum vetus interit aetas. Ami a másik elvet, a nyelveknek összehasonlítását illeti, ebben is kétségtelen, hogy a görög nyelvtan tanítása rendkívül gyümölcsöztető és ami még fontosabb, akár a latinnál, akár a németnél sokkalta alkalmasabb is. Különösen az a szorosabb viszony, a nyelvtényeknek ama számosabb és fokozottabb megegyezése, amely a latint és görögöt egymással összefűzi, teszi ezt az