Református gimnázium, Hajdúböszörmény, 1943
Az iskolai év folyamán két volt tanártársunkat, kedves barátainkat és igazgatótanácsunk két régi tagját kísértük ki örök testi nyugvóhelyére. Dr. Molnár István (tanított 1900—1936 ápr. 1.), 1943 december 12-én, Bodnár Imre (tanított 1902—1927 szept. 1.), 1944 február 15-én hunyt el. Dr. Molnár István tanári és tudományos érdemeit az 1935—36. Bodnár Imre tanári és társadalmi jelentőségét az 1937—38. évi évkönyvünk foglalta össze. Most, hogy tőlünk végleg elváltak, foglaljuk össze röviden emberi mivoltuk jellemző vonásait tanulságul a magunk számára. Dr. Molnár István egész életében az egyetemes lét okait keresve a szellemben és anyagban egyaránt, a kutató ész, a soha el nem fáradó értelem, de soha meg nem is nyugvó akaratnak volt a példája. A régi polihisztoroknak volt az utóda, de a tudomány gőgje nélkül. Ezért volt boldog ember, bár sokan nem értették meg szelleme és tudása mélységét és még kevesebben méltányolták. De éppen azért tekinthetjük boldog embernek, mert ő nem a másoktól várt elismerésben és méltánylásban, hanem saját lelke kielégülésében kereste és találta meg az élet értelmét. Az, hogy nagy átfogó, de mégis részletekbe menő tudáskincsét nem bocsátotta közre, egyetemes magyar veszteség, de a tanítási óráin elhintett magvak termésre válva hatnak most is a magyar életben egy-egy mélyebb lelkű tanítványa révén. Rá igazán illik Horatius mondása : „Non omnis moriar.” Példája volt az egyetemes kultúrát szomjazó, azzal birkózó és azt magába szívó magyarnak. Volt ebben talán egy kis magyar bravúroskodás is ; mintha csak azt akarta volna igazolni, hogy semmivel sem vagyunk alábbvalók más nemzeteknél, mert meg tudunk birkózni bármi tudománnyal, de egyetlen és legnagyobb tudományunk mégis : magyarnak maradni , amint dr. Molnár István is megmaradt lelke legmélyén fehérmegyei magyarnak. Ebben legyen mindnyájunknak, akik emlékét kegyelettel őrizzük, példaképe. A tősgyökeres hajdú családból származó Bodnár Imre magában hordozta kitörölhetetlenül az alföldi magyar ember jó jellemvonásait : a gyakorlati élet bölcs megértését a közpályán, az élet tisztes élvezetét a magánéletben. Vallásos érzésénél fogva Isten adományának tekintette az életet, amiért hálásnak kell lenni, míg örömet, szépséget nyújt, de nem szabad zúgolódni, ha szomorúra fordul is. Ezért viselte zokszó nélkül az utolsó évek megpróbáltatását és ezért volt lelkiereje még utolsó napján is nem magára, hanem szeretteire gondolni ; azokat vette körül féltő szeretettel ő, aki övéitől is csak szeretet kapott. Élénk részt vett a város és egyház közéletében, hogy ezeknek is minél nagyobb hasznára legyen. Itt is a bölcs mérséklet vezette ; nem volt kerékkötő sehol, de rohanva se szeretett haladni. Mintha ide is alkalmazta volna a fizika és mathematik törvényeit : ugrás nincs a természetben, csak fejlődés , az ok és okozat mathematikai igazság. Ezért nem volt igazi pártember a szónak hétköznapi értelmében, hanem a köznek javát kereső dolgozó ember.