Hajónapló, 2002 (7. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám
Naplónapló -hazatérés ►-naplónapló „Hol a gyűlöletükkel, hol a szeretetükkel riogatják egymást” (Nádas Péter: Évkönyv) Kipróbál. „Különben se szoktam följegyezni, ami az eszembe jut: régi és keserű tapasztalatom, hogy följegyzett gondolataim többsége lapos. Ha meg följegyzés nélkül se felejtek el valamit, akkor ez legalábbis a gondolat számomra való mélységére és fontosságára utal" - írja Nádas Péter. Bérezés a lelkemre köti, jegyzeteljek gondosan, hogy emlékezzem a színészek megjegyzéseire, hátha - jelez a szemével - lap lesz belőle valamikor. Ez lehetne az egyik érv, a másik sokkal kiagyaltabb, mesterségesebb: a bölcsészkarról jövök a színház felé, és éppen csak tanulom ezt a nyelvet - vagyis ésszerű lenne cédulázni, mert ekkora mennyiséget csak részekre bontva, szétszerelve lehet majd elraktározni. Észszerű lenne, de legalább annyira hamis, mintha a súlyemelés olimpiai döntőjén a favorit egyenként, egymás után mutatná fel a súly részeit: egy darab acélrúd - 30 kiló, két darab 50-50 kilós vastárcsa, két rögzítő csat, másfél-másfél kiló. Megbízom az emlékezőképességemben, nem zavarom össze az odafigyelés ritmusát, hagyom, hogy átrepüljön fölöttem vagy átcammogjon a színpadon Lajos egy-egy vándor közbeszólása, Cini anekdotája, Rémusz ötlete. Biztos vagyok benne, a bemutató után mást fognak jelenteni számomra bizonyos szavak: tapasztalás, tanulás, gyakorlat - ilyenekre gondolok. A darab. A színházi rendező feladata valószínűleg nem egy darab, hanem a társulat megrendezése" - ezt megint Nádastól veszem. Továbbá: „Ha egy színházi előadást csodálunk, akkor valójában azt érezzük oly nagyszerűnek, hogy a szereplő személyeket miként teszi szabaddá ez a minden pillanatra szóló és minden gesztusra kiterjedő önkéntes társulás". De azt is csodálnunk kell, hogy a szereplő személyeket miként teszi szabaddá a szöveggel való önkéntes társulás. Hiszen egy emberi lénnyel (aki ráadásul velem egy nyelvet beszél), általában könnyebb kapcsolatba lépni, mint az „élettelen" szöveggel. Egy szövegnek nem kötelessége jól viselkedni, udvariasnak lenni, olykor még bemutatkozni sem. Sőt egyes szövegek kifejezetten gorombává válnak, ha olvasó közeledik feléjük. Elhúzódnak, félrefordítják fejüket, és már a megszólításuk problémás. A Pinterszövegek ebből a szempontból a legmakacsabbak közé tartoznak. Nehéz fogást találni rajtuk, folyton lecsúszik róluk a tenyér, mint a tükörsima felületekről. Hol vagyunk még elemzéstől, értelmezéstől - csak a felolvasásnál tartunk, de már minden ötödik mondat után feltör: „Iszonytató egy szöveg ez. Nagyon, nagyon nehéz". Az első gesztus mindig a meglepetésé, de aztán belopja magát a sorok közé valami finom, alig kitapintható félelem. Sok próbaidőszakot ez tesz tönkre - hallom az öregektől -, ez a lecsöndesíthetetlen dohogás a kérdések mélyén. Amikor az aggodalom egyenletes üteme váratlanul egybeesik a szervezet aktuális ritmusával. A test ilyenkor pillanatok alatt megroppanhat, mint a híd, amin a katonák rendezett sorokban masíroznak át. Ám az is előfordulhat, hogy éppen ez a tisztelettel vegyes félelem segít fogást találni a darabon. A szervezet hihetetlen dolgokra képes, ha veszélyben érzi magát. Nálunk ez történik - azt hiszem. A szöveg az utolsó emberig megpróbál minket: mindenkiből kiprovokálja a hasonlatot: „mint az én apám...'; „az én bátyám is...''; „amikor együtt éltem...” Hirtelen mindenkinek születik két fivére (nekem is van már két öcsém, pedig egyedüli gyerek vagyok!), előkerül egy szegényes, de szebb időket látott otthon képe, ajtó-csapkodás hangja, gyilkos fél másodpercek emléke. Hosszú idő telik el, mire világossá válik: legalább annyira memóriajáték ez, mint szigorú elemzés. A színészek olvassák egyszer, olvassák kétszer, döcög. Rendben is van, akkor most emlékezetből kérném. És jobban megy! (folytatás a 48. oldalon!) A borítón Rembrandt A tékozló fiú c. festményének részlete látható.