Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-02 / 16. szám
t Irta: ZSOLT BÉLA Ne kísérelje meg senki szórványosságára, az ifjúság megfontolatlanságára, vagy a háború nyomán fellépett lelki és társadalmi nyavalyákra való hivatkozással lekicsinyelni a mintheti ellenforradalmi bűnügyi statisztikát. Nem veremi félre a lármaharangot, mert ő sorozatos, de valójában nem nagyméretű konspirációk még nem jelentik azt, hogy a demokráciát egy központilag irányított jelentékeny tömegmozgalom közvetlenül veszélyezteti. De riasztó, hogy az összeesküvők személyi adatai szerint a társadalom kiterjedt rétegei vettek részt e kísérletekben, — elsősorban a polgárság különböző árnyalatai. S a fegyveres organizálásban és végrehajtásban is.ugyanazoké lett volna a vezetőszerep, akiké a fehér terrorban és a nyilasfasizmusban: a katonáké és a középosztálybeli tanulóifjúságé. A legelső praktikus tanulság, hogy ezt a két kategóriát az eddiginél jóval rendszeresebb és szigorúbb ellenőrzés alatt kell irtani. Eltökélt ellenfelet vajtjunk a rendőrállam miatt, de e hasábokon mindkettőre már hetekkel előbb megkíséreltük felhívni a figyelmet. Megírtuk, hogy a rendőrségnek legalább Iván következetességgel kellene kutatnia, a havasi gyopárral és egyéb «nyugati» emblémákkal megjelölt sörözői törzsvendégek zsebeiben fegyverek után, amilyen hatásosan kiforgatta az espressók gazdasági parazitáinak zsebeit. Hasonló célzattal számoltunk be a politikai internálótáborok idilljéről, az érzelmileg legalábbis félreérthetően viselkedő parancsnokok s a sraternizáló és gyakran korrupt őrszemélyzet illusztrációival. S több ízben nyomatékkal mutattunk rá arra, hogy a demokratikus hitelében és tudományos érdemében vitán felül álló miniszter személye ellenére a közoktatásügyi minisztérium bürokráciája ma is jórészt a klebelsbergi reakció menedéke, sőt nem ritkán offenzív sündisznóállása. S az óvónői, tanítói és tanári kar még csak nem is a reakciós, hanem a hómami és rajnissi kultúrpolitikát közvetíti az ifjúsághoz. Iskolariportunkkal is szolgálni akartunk az adatgyűjtésnek, ahova betettük a lábunkat, a dedótól a főiskoláig, JíZ ifjúság szájából olyan visszataszítóan dőlt a fasizmus, mint a gonosz felnőttektől leitatott gyerekéből a pálinka bűze. Hetekkel előbb feltettük a kérdést: miért nem razziázik a demokratikus rendőrség rajtaütésszerűen az iskolákban is, ahol az ifjúság a tanítóknak és a tanároknak nemcsak szellemileg és erkölcsileg, de politikailag is kényérekedvére ki van szolgáltatva? És hetek óta, hétről-hétre kérdezzük: miért törődnek a vezető demokratikus pártok láthatóanóval kevésbbá a kultúrtárcával mint akármelyik hatalmi vagyazdasági reszorttal? A politikailag rendkívül céltudatos magyar katolikus egyház sohasem titkolta, milyen hatalmi kulcspozíciónak tartja: tűzön-vízen keresztül elvitatta a protestánsoktól, mert tudta: citus religio, eius regio. De még az 1918-as októberi forradalom Héjén is tisztában voltak azzal, hogy a magyar társadalom «hosszú távra» való megnyerésért, gyökeres demokratikus átformálásának sikere a hatalmi - gazdasági tárcáknál is sokkal inkább múlik az iskolán. Ezért agaszkodott a szociáldemokrata járt a kultúrtárcához és ezért ütötte be vezetőgarnitúrájának a különb alakjával, Kunfi Sigmonddal. Mi az oka — kéreztük hetek előtt és heteken kesztül —, hogy ezt a tárcát az évt óta következetesen visizdíjként sorsoljákki olyan pitok között, amelyek semmiképen sem fejezik ki a demoklikus maximumot? Holott lényegesen könnyebben lehetne érnyre juttatni az iskolában, mit bármely más területen, — jókal kevesebb tárgyi ellenállás lefedésével, kompromisszumok nél, a fogalom szellemi és mális értelmében valóban forralmian. S nem titkoltuk, fie ugyanúgy, ahogyan a demorácia történelmi biztonsága ércében szerencsésebbnek tartoik volna, ha a nincstelen poszt a földet a demokratikus ipa munkásság közvetlen politika közreműködésével és politik égisze alatt kapta volna meghogy a földosztás ténye örösidőkre a munkás demokráciák fűződjék, mint a jobbágyszabadításé Kossuthhoz, —- ; iskolát sem lett volna száll rábízni és ráhagyni előle egy lehetetlen és tanácsán ókonzervatív grófra, már egy olyan pártra, amely lehet demokratikus párt, s tudott kiváló minisztert is adni, s amelynek a közelmúlttal félretietetten affinitásai vannak. S nyilván vannak olyan ideáliai örökségei is, amelyek, hahvan a politikai rendőrség nyomati adatai bizonyítják, — akorában ma még erőteljesebb hatnak a demokrácia eszénél. Jie előtt leadtuk a vészjelet:ifjúság nem a miénk s a kultukitika elpocsékolt egy évéért elsősorban önmagunkat, — a mokrácia túlzott jóhiszeműjét és kissé egyoldalú érdeklőjét tettük felelőssé. S jórészt mi vagyunk felelősek azért is, hogy a klerikalizmussal nem eltettük meg a felszabadulás pillanatában, hogy a vallás szabad gyakorlása, s az egyházi iskola tolerálása még nem jelenti a politikai izgatásra és valutásra való felhatalmazást. S kétségkívül mi követtük el a hibát, hogy a nyugatról hazatért hadifoglyokkal szemben nem voltunk eléggé szkeptikusak, sőt a választások idején a kortézia olyannyira rájuk vetette magát, hogy már-már azt hitték, ők döntik el a demokrácia erőviszonyait. Ezek a hibák, a rendőrség múltheti nyomozati adatai alapján — mindenképpen arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak az eleve ellenforradalmivá kvalifikált osztályokat és csoportokat és a politikailag kompromittált személyiségeket, de az egész társadalmat jóval több bizalmatlansággal kellett volna megítélni abból a szempontból, hogy őszintén helyezkednek-e el a demokratikus pártokban? Vonatkozik ez elsősorban a Kisgazdapártra, amelyben a legteményebben jelentkezik a reakció, amely saját maga nem is konspirál, csak sugalmaz, ugrat, s esetleg finanszíroz s legális szárnyai hosszú ideig zavartalan búvóhelyei az effajta véretlen kalandoknak). De ha kisebb mértékben is, ugyanez vonatkozik más pártokra, amelyekben a reakciós vagy fasiszta konspiráció a párt politikai vezetőrétegeiben nem talál ugyancinkosokra, de a pártszervezetek rögtönzöttsége és decentralizáltsága miatt a befurakodottak önálló és egyéni akcióikat látszólag mégis pártjuk védelme alatt, s végeredményében a párt erkölcsi és politikai számlájára követik el. E lap hasábjain állandóan ismételjük, hogy a demokrácia politikai és erkölcsi megszilárdultnak egyik feltétele, hogy azokat a törvényeket, amelyeket a parlament megszavazott, a kormányzat megtartsa és hatóságaival is tiszteletben tartassa. Minden esetben, amelyben a demokrácia hatóságai saját törvényeiket megsértették, felszólaltunk. Nemcsak azért, hogy eszméink és módszereink tisztaságát megvédjük, de azért is, s mert meggyőződésünk szerint elvesztett háború melléktermékeként ránkszakadt, s bizonyos mértékben rögtönzött "ifemaloroidtának még ma sincs olyan széles és biztos tömegbázisa, hogy azokat a demokratákat, akik már a felszabadulás előtt azok voltak s évtizedeken keresztül a demokráciától várták az igazságtalanságok és jogtalanságok végét, új igazságtalanságokkal és jogtalanságokkal veszély nélkül elidegeníthessük. A kormánynak és a pártoknak csakugyan mindent el kell követniök, hogy megnyerjék az antidemokratikus tömegeket, főképp azzal, hogy kívánatossá teszik számukra a demokráciát. Ez mehet a nagybirtokosok és a nagytőkések rovására, akik a reakció urai és szolgái voltak, s kiszolgálták a fasizmust, s osztoztak háborúcsináló és zsákmányoló üzleteiben. Mehet a nagy bürokrácia és a fasiszta katonai kaszt háborús és népellenes bűnöseinek rovására is, de a demokrácia nem helyezhet törvényen kívül demokratákat, mert a demokrácia törvényeinek elsősorban a demokratákat kell védenie. De ugyanilyen természetesnek tartjuk, hogy semmiféle törvényes védelemben ne része- süljenek azok, akik évtizedek óta folyamatosan elkövetett bűncselekmények friss bűnjelei között ma ugyanazokat a bűnöket akarják elkövetni, amelyekért a magyarság csak a győztesek nagylelkűsége miatt nem bűnhődött nemzeti halálával. A magyar demokrácia eddig nagy türelmet tanúsított a jobboldal felé, amely — értsék meg végre — nemcsak háborúját, de példátlan kegyetlenséggel vívott polgárháborúját is elvesztette. A demokrácia — elsősorban a munkásság — a felszabadulás pillanatában adott egy chance-ot a közelmúlt vezetőrétegeinek, hogy levonják bukásuk tanulságait, s az új tényekhez idomuljanak. Több, mint egy esztendő telt el — s ha a múltheti fasiszta konspirációk azt jelentenék, hogy a társadalom jelentékeny töredéke nem hajlandó megjátszani ezt az esélyt, akkor a türelemnek joggal szakad vége. A demokrácia a kritika és a vita rendszere, s magunk is bírálunk és vitázuidt. Neon vitatjuk el senki jogát ahhoz, hogy akár osztálya, akár csak személye érdekében a törvényes határokon belül nyíltan hangot adjon különvéleményének", vagy ellenküleményének. A szó fizikai értelmében nem vagyunk forradalmárok, de fenntartás nélkül helyeselnék a forradalmi eszközök alkalmazását azokkal szemben, akik a lábadozó országot akár éretlenségből, akár tájékozatlanságból, akár elmebajból, akár a múlt lappangó érdekképviseleteinek fizetett bérencéiként másfél éven belül másodszor is le akarják taglózni, s akik provokációikkal ismét reményeket keltenek abban a határtalanul hiszékeny és hihetetlenül buta közvéleményben, amely 1944-ben is az utolsó pillanatig hitt aljas rádióáhíreiknek, stupid diplomáciai utópiáiknak és csodafegyver-blöffjeiknek. Ez a közvélemény most bizonyára polgárháborús csodafegyvernek tartja azokat a késigránátokat és petárdákat, amelyeket a különböző egyházi iskolákban az ifjúság távolt — de vegyék végre tudomásul, hogy a magyar demokrácia nem követhet el a részletekben olyan hibákat, hogy a anti konftekációban és a belátható jövőbent akár belülről, akár kívülről bárki és bármi is alapjaiban megrendíthesse. S ha még van ez az ellenforradalmi közvéleményen szikrányi nemzeti ért értse meg végre azt is, hogy magyarság számára a demokrá-cia már nem is politikai társadalmi vagy gazdasági irányzat, még csak nem is az európa civilizációhoz való tartozása feltétele, hanem fennmaradásának jóformán egyedül megmaradt esélye. Ez a kicsiny, rokontalan, harminc év alatt két ízben elbukott, régi szép hírét elherdált nemzet csak abban az esetben maradhat meg, ha a nemzetekben előlegezett bizalmat tud ébreszteni ahhoz, hogy megtartsák vele szemben a demokrácia békén, igazságon, tárgyilagosságon és jogrenden alapuló játékszabályait. Vájjon járhat-e a törvény védelme vagy csak formalizmusa azoknak, akik kockára vetik a világ bizalmának azt a minimumát is, amely nélkül a magyarság hónnapokig sem tudna tovább úlni? Egy emberöltő alatt kétszer elvesztett világháború, s egy gyalázatosan elvesztett fasiszta polgárháború tanulságai sem elegendők ahhoz, hogy a volt vezető rétegek kigyógyuljanak az emberiség fejlődésével következetesen és reménytelenül szembeszegülő hepciáskodásukból ? Kétszer vertek meg bennünket, két morálisan is eleve elvesztett háborúban kétszer csavarták ki kezünkből a könnyelműen és jogtalanul forgatott fegyvert, s még mindig vannak, akik a leventéket akarják az egész világ ellen küldeni? Ezt a hepciáskodást le kell törni — ha nem törvényesen, akkor a tsuprema rex reipublicae» törvényén alapuló «törvénytelen* eszközökkel. M fasiszta összeesénv&fc&eti •ÁRA 6 MILLIÓ .