Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-02 / 16. szám

t Irta: ZSOLT BÉLA Ne kísérelje meg senki szórvá­nyosságára, az ifjúság megfon­tolatlanságára, vagy a háború nyomán fellépett lelki és társa­dalmi nyavalyákra való hivat­kozással lekicsinyelni a mintheti ellenforradalmi bűnügyi statisz­tikát. Nem veremi félre a lárma­harangot, mert ő sorozatos, de valójában nem nagyméretű konspirációk még nem jelentik azt, hogy a demokráciát egy központilag irányított jelenté­keny tömegmozgalom közvetle­nül veszélyezteti. De riasztó, hogy az összeesküvők személyi adatai szerint a társadalom ki­terjedt rétegei vettek részt e kí­sérletekben, — elsősorban a pol­gárság különböző árnyalatai. S a fegyveres organizálásban és vég­rehajtásban is­­.ugyanazoké lett volna a vezetőszerep, akiké a fehér terrorban és a nyilas­fasizmusban: a katonáké és a középosztálybeli tanulóifjúságé. A legelső praktikus tanulság, hogy ezt a két kategóriát az ed­diginél jóval rendszeresebb és szigorúbb ellenőrzés alatt kell i­rtani. Eltökélt ellenfelet va­jtj­unk­ a rendőrállam miatt, de e hasábokon mindkettőre már he­tekkel előbb megkíséreltük fel­hívni a figyelmet. Megírtuk, hogy a rendőrségnek legalább Iván következetességgel kellene kutatnia, a havasi gyopárral és egyéb «nyugati» emblémákkal megjelölt sörözői törzsvendégek zsebeiben fegyverek után, ami­lyen hatásosan kiforgatta az espressók gazdasági parazitái­nak zsebeit. Hasonló célzattal számoltunk be a politikai inter­nálótá­borok idilljéről, az érzel­mileg legalábbis félreérthetően viselkedő parancsnokok s a sraternizáló és gyakran korrupt őrszemélyzet illusztrációival. S több ízben nyomatékkal mutat­tunk rá arra, hogy a demokrati­kus hitelében és tudományos ér­demében vitán felül álló minisz­ter személye ellenére a közokta­tásügyi minisztérium bürokrá­ciája ma is jórészt a klebelsbergi reakció menedéke, sőt nem rit­kán offenzív sündisznóállása. S az óvónői, tanítói és tanári kar m­ég csak nem is a reak­ciós, h­anem a hóm­a­mi és raj­nissi kultúrpolitikát közvetíti az ifjúsághoz. Iskolariportunkkal is szolgálni akartunk az adatgyűj­tésnek, ahova betettük a lábun­kat, a dedótól a főiskoláig, JíZ ifjúság szájából­ olyan vissza­taszítóan dőlt a fasizmus, mint a gonosz felnőttektől leitatott gyerekéből a pálinka bűze. He­tekkel előbb feltettük a kérdést: miért nem razziázik a demokra­tikus rendőrség rajtaütésszerűen az iskolákban is, ahol az ifjúság a tanítóknak és a tanároknak nemcsak szellemileg és erkölcsi­leg, de politikailag is kényére­kedvére ki van szolgáltatva? És hetek óta, hétről-hétre kérdez­zük: miért törődnek a vezető demokratikus pártok láthatóan­óval kevésbbá a kultúrtárcával m­int akármelyik hatalmi vagy­azdasági reszorttal? A politikailag rendkívül cél­tudatos magyar katolikus egy­ház sohasem titkolta, milyen hatalmi kulcspozíciónak tartja: tűzön-vízen keresztül elvitatta a protestánsoktól, mert tudta: citus religio, eius regio. De még az 1918-as októ­beri forradalom Héjén is tisztában voltak azzal, hogy a magyar társadalom «hosszú távra» való megnyerésé­rt­, gyökeres demokratikus át­formálásának sikere a hatalmi - gazdasági tárcáknál is sokkal inkább múlik az iskolán. Ezért agaszkodott a szociáldemokrata járt a kultúrtárcához és ezért ütötte be vezetőgarnitúrájának a különb alakjával, Kunfi Sigmonddal. Mi az oka — kér­eztük hetek előtt és heteken k­esztül —, hogy ezt a tárcát az évt óta következetesen vi­sizdíjként sorsolják­­ki olyan pitok között, amelyek semmi­képen sem fejezik ki a dem­o­k­likus maximumot? Holott lényegesen könnyebben lehetne érnyre juttatni az iskolában, mit bármely más területen, — jókal kevesebb tárgyi ellenállás lefedésével, kompromisszumok né­l, a fogalom szellemi és mális értelmé­ben valóban for­ralmian. S nem titkoltuk, fie ugyanúgy, ahogyan a de­morácia történelmi biztonsága ércében szerencsésebbnek tar­toik volna, ha a nincstelen poszt a földet a demokratikus ipa munkásság közvetlen poli­tika közreműködésével és po­litik égisze alatt kapta volna meghogy a földosztás ténye örösidőkre a m­unk­ás d­em­ok­rá­­ciák fűződjék, mint a job­bágy­szabadításé Kossuth­hoz, —- ; iskolát sem lett volna száll rábízni és ráhagyni előle egy lehetetlen és ta­nácsán ókonzervatív grófra, már egy olyan pártra, amely lehet demokra­tikus párt, s tu­dott­­ kiváló minisztert is ad­ni, s amelynek a közelmúlttal félretietetten affinitásai van­nak. S nyilván vannak olyan ideáliai örökségei is, amelyek, h­ahvan a politikai rendőrség nyomati adatai bizonyítják, — a­korában ma még erőtel­jesebb hatnak a demokrácia eszénél. Jie előtt leadtuk a vészje­let:­­ifjúság nem a miénk s a kultukitika elpocsékolt egy évéért elsősorban önmagunkat, — a mokrácia túlzott jóhisze­műjét és kissé egyoldalú ér­deklőjét tettük felelőssé. S jórészt mi vagyunk felelősek azért is, hogy a klerikalizmussal nem eltettük meg a felszabadu­lás pillanatában, hogy a vallás szabad gyakorlása, s az egyházi iskola tolerálása még nem je­lenti a politikai izgatásra és va­lutásra való felhatalmazást. S kétségkívül mi követtük el a hibát, hogy a nyugatról hazatért hadifoglyokkal szemben nem voltunk eléggé szkeptikusak, sőt a választások idején a kortézia olyannyira rájuk vetette magát, hogy már-már azt hitték, ők döntik el a demokrácia erőviszo­nyait. Ezek a hibák,­­ a rend­őrség múltheti nyomozati adatai alapján — mindenképpen arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak az eleve ellenforradalmivá kva­lifikált osztályokat és csoporto­kat és a politikailag kompro­mittált személyiségeket, de az egész társadalmat jóval több bi­zalmatlansággal kellett volna megítélni abból a szempontból, hogy őszintén helyezkednek-e el a demokratikus pártokban? Vonatkozik ez elsősorban a Kisgazdapártra, amelyben a legteményebben jelentkezik a reakció, amely saját maga nem is konspirál, csak sugalmaz, ugrat, s esetleg finanszíroz s legális szár­nyai hosszú ideig zavartalan búvóhelyei az effajta véretlen kalandoknak­). De ha kisebb mértékben is, ugyanez vonatko­zik más pártokra, amelyekben a reakciós vagy fasiszta konspi­ráció a párt politikai vezetőré­tegeiben nem talál ugyan­­cinko­sokra, de a pártszervezetek rög­tönzöttsége és decentralizáltsága miatt a befurakodottak önálló és egyéni akcióikat látszólag mégis pártjuk védelme alatt, s vég­eredményében a párt erkölcsi és politikai számlájára köve­tik el. E lap hasábjain állandóan is­mételjük, hogy a demokrácia politikai és erkölcsi megszilár­dultnak egyik feltétele, hogy azok­at a törvényeket, amelyeket a parlament megszavazott, a kormányzat megtartsa és ható­ságaival is tiszteletben tartassa. Minden esetben, amelyben a de­mokrácia hatóságai saját törvé­nyeiket megsértették, felszólal­tunk. Nemcsak azért, hogy esz­méink és módszereink tisztasá­gát megvédjük, de azért is, s mert meggyőződésünk szerint e­lvesz­tett háború melléktermékeként ránkszakadt,­ s bizonyos mér­tékben rögtönzött "ifemaloroidtá­nak még ma sincs olyan széles és biztos tömegbázisa, hogy azo­kat a demokratákat, akik már a felszabadulás előtt azok vol­tak s évtizedeken keresztül a de­mokráciától várták az igazságta­lanságok és jogtalanságok vé­gét, új igazságtalanságokkal és jogtalanságokkal veszély nélkül elidegeníthessük. A kormánynak és a pártoknak csakugyan min­dent el kell követniök, hogy megnyerjék az antidemokratikus tömegeket,­­ főképp azzal, hogy kívánatossá teszik szá­mukra a demokráciát. Ez mehet a nagybirtokosok és a nagytő­kések rovására, akik a reak­ció­ urai és szolgái voltak, s ki­szolgálták a fasizmust, s osztoz­tak háborúcsináló és zsákmá­nyoló üzleteiben. Mehet a nagy bürokrácia és a fasiszta katonai kaszt háborús és népellenes bű­nöseinek rovására is,­­ de a de­mokrácia nem helyezhet törvé­nyen kívül demokratákat, mert a demokrácia törvényeinek első­sorban a demokratákat kell vé­denie. De ugyanilyen természe­tesnek tartjuk, hogy semmiféle törvényes védelemben ne része-­ süljenek azok, akik évtizedek óta folyamatosan elkövetett bűn­cselekmények friss bűnjelei kö­zött ma ugyanazokat a bű­nöket akarják elkövetni, ame­lyekért a magyarság csak a győztesek nagylelkűsége miatt nem bűnhődött nemzeti halálá­val. A magyar demokrácia eddig nagy türelmet tanúsított a jobb­oldal felé, amely — értsék meg végre — nemcsak háborúját, de példátlan kegyetlenséggel ví­vott polgárháborúját is elvesz­tette. A demokrácia — elsősor­ban a munkásság — a felsza­badulás pillanatában adott egy chance-ot­ a közelmúlt vezető­rétegeinek, hogy levonják buká­suk tanulságait, s az új tények­hez idomuljanak. Több, mint egy­ esztendő telt el — s ha a múltheti fasiszta konspirációk azt jelentenék, hogy a tár­sadalom jelentékeny töredéke nem hajlandó megjátszani ezt az esélyt, akkor a türelem­nek joggal szakad vége. A de­mokrácia a kritika és a vita rendszere, s magunk is bírálunk és vitázuidt. Neon vitatjuk el senki jogát ahhoz, hogy akár osztálya, akár csak személye ér­dekében a törvényes határokon belül nyíltan hangot adjon kü­lönvéleményének", vagy ellenk­ü­leményének. A szó fizikai értel­mében nem vagyunk forradal­márok, de fenntartás nélkül he­lyeselnék a forradalmi eszközök alkalmazását azokkal szemben, akik a lábadozó országot akár­ éretlenségből, akár tájékozatlan­ságból, akár elmebajból, akár a múlt lappangó érdekképviseletei­nek fizetett bérencéiként másfél éven belül másodszor is le akarják taglózni, s akik provo­kációikkal ismét reményeket keltenek abban a határtalanul hiszékeny és hihetetlenül buta közvéleményben, amely 1944-ben is az utolsó pillanatig hitt aljas rádióá­­h­íreik­nek, stupid diplomáciai utópiáiknak és cso­da­fegyver-blöff­jeiknek. Ez a közvélemény most bizonyára polgárháborús csoda­fegyvernek tartja azokat a kési­gránátokat és petárdákat, ame­lyeket a különböző egyházi is­kolákban az ifjúság távolt — de vegyék végre tudomásul, hogy­ a magyar demokrácia nem kö­vethet el a részletekben olyan hibákat­, hogy a anti konftek­á­­cióban és a belátható jövőbent akár belülről, akár kívülről bár­­­ki és bármi is alapjaiban meg­rendíthesse. S ha még van ez az ellenforradalmi közvélemén­yen szikrányi nemzeti ért értse meg végre azt is, hogy magyarság számára a demokrá-­­cia már nem is politikai társadalmi vagy gazdasági irány­zat, még csak nem is az európa civilizációhoz való tartozás­a feltétele, hanem fennmaradásá­nak jóformán egyedül megmar­­adt esélye. Ez a kicsiny, rokon­talan, harminc év alatt két ízben elbukott, régi szép hírét elher­dált nemzet csak abban az eset­ben maradhat meg, ha a nemze­tekben előlegezett bizalmat tud ébreszteni ahhoz, hogy megtart­sák vele szemben a demokrácia békén, igazságon, tárgyilagossá­gon és jogrenden alapuló játék­szabályait. Vájjon járhat-e a törvény védelme vagy csak formalizmusa azoknak, akik kockára vetik a világ bi­zalmának azt a minimumát is, amely nélkül a magyar­ság hónnapokig sem tudna tovább ú­lni? Egy emberöltő alatt kétszer elvesztett világháború, s egy gyalázatosan elvesztett fasiszta polgárháború tanulságai sem ele­gendők ahhoz, hogy a volt ve­zető rétegek kigyógyuljanak az emberiség fejlődésével követke­zetesen és reménytelenül szembe­szegülő hepciáskodásukból ? Két­szer vertek meg bennünket, két morálisan is eleve elvesztett há­borúban kétszer csavarták ki kezünkből a könnyelműen és jogtalanul forgatott fegyvert, s még mindig vannak, akik a le­ventéket akarják az egész világ ellen küldeni? Ezt a hepciásko­dást le kell törni — ha nem törvényesen, akkor a tsu­prema rex reipublicae» törvé­nyén alapuló «törvénytelen* esz­közökkel. M fasiszta összees­énv&fc&eti •ÁRA 6 MILLIÓ .

Next