Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)

1970-11-08 / 169. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK I #TÜKOR AZ KKP KOVÁSZNA MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI NÉPTANÁCS LAPJA 1970. NOVEMBER X. VASÁRNAP ARA 30 BANI III. ÉVFOLYAM 169. SZÁM NICOLAG CEAUSESCU ELVTÁRS SORAI A DOFTANAI DÍSZKÖN­YVBEN „Mély megilletődéssel vettünk részt a Doftana összeom­lásának 30. évfordulóján, amely alkalom arra, hogy tiszte­lettel emlékezzünk meg a Román Kommunista Párt­nak, a munkásosztálynak, a nép leghaladóbb erőinek dicső harcairól a társadalmi és nemzeti felszabadulá­sért, az elnyomó burzsoá­ földesúri rendszer megdön­téséért, az új, szocialista társadalmi rendszer felépí­téséért országunkban. A múltbeli nemes forradalmi hagyomá­nyok felidézése még inkább buzdít bennünket, mindazokat, akik moftanán voltunk bezárva, mind pedig a fiatalabb nemzedéket, népünk gazdasági és társadalmi haladásának, a szocializmus és a kommunizmus felépítésének nagyszerű mű­vében Románia földjén HOMLOKZATOK Az iskola szerepéről inkább csak latin idézetek jutnak eszembe — és nem tudok mit kezdeni velük. Az ilyen jelmondatok még távolabb viszik tőlem az iskolát — csak az életről és a tanulásról szólnak, nagy általánosságban, de soha nem láttam jelmondatot, mely meghitt hangulatokat, akár diákcsínyeket fogal­mazott meg, bár úgy nagy általánosságban. (Persze, a jelmondatnak nem is ez a tiszte.) De az iskola nem csak „felkészülés az életre“, hanem életünk egy valós, végigdolgozott szakasza önmagában is. Ha én is általá­nosságokban fogalmazok, azt mondom: az iskoláskor csak annyiban különbözik életünk más időszakától, hogy a „tanulás“, a „felkészülés“ kizárólagos felada­taink voltak akkor, s nem egy a sok közül, mint ké­sőbb. Vagyis mindig iskolába járunk egy kicsit. Erről persze a közismert Ady-idézetnek kellene eszembe jutnia — de annak is „az a baja“, hogy túl sokszor elmondtuk már, elkoptattuk, bármennyire igaz és szép. Nekünk magunknak vajmi kevés saját sza­vunk van az iskolára, életünk egy szakaszára. Leg­­fennebb az Alma Mater évfordulóin vagy a magunk érettségi találkozóin, más ünnepein beszélünk róla. Talán azért, mert az iskola, mindazzal, amit jelent, beépült már az egész életünkbe, talán mikor magunk­ról beszélünk, mindig egy kicsit az iskoláról is szólunk. Mert „visszafelé“, ha a múltról van szó, nagy filo­zófusok vagyunk mi, felnőttek. Az ünnepségeken azonban anekdotákat mesélünk,és diákcsínyeket, ilyen alkalmakkor igazi, teljes életünkké avatjuk az iskolát. Még egyszer: az iskola nem csak felkészülés az életre — kollektív élmény is. És még csak nem is egy nemzedék élménye, hanem mindentké. Az emlékezésben pedig az iskola az ideális Nap-állam mindannyiunk számára. Ha így nézet­i e jelmondatoknak igazuk van. Mert a jelmondatok mindig csak az általános célt vagy feladatokat és az eredményeket tartalmazzák. És éppen annyira nincs közük az egyén élményeihez, öröméhez úgy akár szomorúságához, mint magának az iskolának. így lesz az iskola örök és megrendíthe­­tetlen : mindenki más-más élményt él meg ott, de a homlokzatra írt jelmondatok mindenkire érvényesek ; az iskola végeredményben mindenki számára ugyan­azt jelenti, ha a feladatok és az eredmények — „az Élet“ — felől nézzük. Márpedig mi, „komoly felnőt­tek“, a magunk utilitarizmusával mindent így bírá­lunk el. Ezért tudja leginkább az dicsérni az iskolát, aki sosem volt diákja. Beszéde nosztalgikus és éppen annyira fájdalmas, mint a mi ideát­ alakító és sirató emlékezésünk. De azért üljünk össze időnként, és mondjuk el egymásnak a diákcsínyeket, tanárainkról az anekdo­tákat. Ugye, milyen jólesik, még akkor is, ha „non scolae séd vitae discimusK — ? MAGYAR! LAJOS Októberben, a forradalmak havában a halállal komázó legények letépték a Szent György keresztet a nyirkos mundérokról, s új Oroszország felségjelét, vörös muzsik­ingből szakított szalagot varrtak a melleikre ... A forradalmak havában az apa megölte a fiát, a fiú apát ölni is kész volt, mert igazsága egy embernek CSAK EGY .LEHET. ! Kenyér, hús, só, cipő és téli ruha kellett volna a munkásnak, aszott gyermeknek, az asszonynak, a rettegő parasztnak» j« az ezerszer farbarúgott kopott hivatalnokoknak, a félpénzen tengődő diáknak ..« ! Nem volt hús, kenyér, ruha — CSAK GOLYÓ. Sovány, szemüveges komisszárok szavára az ülésbe belefáradt katonák, a vértől már csömörlő szelíd, szőke férfiak ölni kezdtek újra, s a tisztesség értelme színt váltott, s a százszor megvédett szülőföld, a föld-anyácska rége izgult a halálra-készek öklében : kenyeret termő, édes, egyetlen HAZA. Egy férfi agyonlőtt bátyjára gondolt és indulattalan, józanul irányította az EMBERISÉG legnagyobb személyi bosszúját. Leült mellé a munkás,­ akit még nem hallgatott meg senki,­­ a paraszt, aki beszélni akart­­ a földről és kenyérről. a katona, akitől senki sem kérdezte meg : akar-e ölni ? , a kopott kabátú, a költő, kit minden mondatáért Szibériával fizettek . .. A férfi hallgatta őket, és arra gondolt, egyetlen élete kevés lesz­­, ennyi MEGVÁLTÁSHOZ I

Next