Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)
1970-11-08 / 169. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK I #TÜKOR AZ KKP KOVÁSZNA MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI NÉPTANÁCS LAPJA 1970. NOVEMBER X. VASÁRNAP ARA 30 BANI III. ÉVFOLYAM 169. SZÁM NICOLAG CEAUSESCU ELVTÁRS SORAI A DOFTANAI DÍSZKÖNYVBEN „Mély megilletődéssel vettünk részt a Doftana összeomlásának 30. évfordulóján, amely alkalom arra, hogy tisztelettel emlékezzünk meg a Román Kommunista Pártnak, a munkásosztálynak, a nép leghaladóbb erőinek dicső harcairól a társadalmi és nemzeti felszabadulásért, az elnyomó burzsoá földesúri rendszer megdöntéséért, az új, szocialista társadalmi rendszer felépítéséért országunkban. A múltbeli nemes forradalmi hagyományok felidézése még inkább buzdít bennünket, mindazokat, akik moftanán voltunk bezárva, mind pedig a fiatalabb nemzedéket, népünk gazdasági és társadalmi haladásának, a szocializmus és a kommunizmus felépítésének nagyszerű művében Románia földjén HOMLOKZATOK Az iskola szerepéről inkább csak latin idézetek jutnak eszembe — és nem tudok mit kezdeni velük. Az ilyen jelmondatok még távolabb viszik tőlem az iskolát — csak az életről és a tanulásról szólnak, nagy általánosságban, de soha nem láttam jelmondatot, mely meghitt hangulatokat, akár diákcsínyeket fogalmazott meg, bár úgy nagy általánosságban. (Persze, a jelmondatnak nem is ez a tiszte.) De az iskola nem csak „felkészülés az életre“, hanem életünk egy valós, végigdolgozott szakasza önmagában is. Ha én is általánosságokban fogalmazok, azt mondom: az iskoláskor csak annyiban különbözik életünk más időszakától, hogy a „tanulás“, a „felkészülés“ kizárólagos feladataink voltak akkor, s nem egy a sok közül, mint később. Vagyis mindig iskolába járunk egy kicsit. Erről persze a közismert Ady-idézetnek kellene eszembe jutnia — de annak is „az a baja“, hogy túl sokszor elmondtuk már, elkoptattuk, bármennyire igaz és szép. Nekünk magunknak vajmi kevés saját szavunk van az iskolára, életünk egy szakaszára. Legfennebb az Alma Mater évfordulóin vagy a magunk érettségi találkozóin, más ünnepein beszélünk róla. Talán azért, mert az iskola, mindazzal, amit jelent, beépült már az egész életünkbe, talán mikor magunkról beszélünk, mindig egy kicsit az iskoláról is szólunk. Mert „visszafelé“, ha a múltról van szó, nagy filozófusok vagyunk mi, felnőttek. Az ünnepségeken azonban anekdotákat mesélünk,és diákcsínyeket, ilyen alkalmakkor igazi, teljes életünkké avatjuk az iskolát. Még egyszer: az iskola nem csak felkészülés az életre — kollektív élmény is. És még csak nem is egy nemzedék élménye, hanem mindentké. Az emlékezésben pedig az iskola az ideális Nap-állam mindannyiunk számára. Ha így nézeti e jelmondatoknak igazuk van. Mert a jelmondatok mindig csak az általános célt vagy feladatokat és az eredményeket tartalmazzák. És éppen annyira nincs közük az egyén élményeihez, öröméhez úgy akár szomorúságához, mint magának az iskolának. így lesz az iskola örök és megrendíthetetlen : mindenki más-más élményt él meg ott, de a homlokzatra írt jelmondatok mindenkire érvényesek ; az iskola végeredményben mindenki számára ugyanazt jelenti, ha a feladatok és az eredmények — „az Élet“ — felől nézzük. Márpedig mi, „komoly felnőttek“, a magunk utilitarizmusával mindent így bírálunk el. Ezért tudja leginkább az dicsérni az iskolát, aki sosem volt diákja. Beszéde nosztalgikus és éppen annyira fájdalmas, mint a mi ideát alakító és sirató emlékezésünk. De azért üljünk össze időnként, és mondjuk el egymásnak a diákcsínyeket, tanárainkról az anekdotákat. Ugye, milyen jólesik, még akkor is, ha „non scolae séd vitae discimusK — ? MAGYAR! LAJOS Októberben, a forradalmak havában a halállal komázó legények letépték a Szent György keresztet a nyirkos mundérokról, s új Oroszország felségjelét, vörös muzsikingből szakított szalagot varrtak a melleikre ... A forradalmak havában az apa megölte a fiát, a fiú apát ölni is kész volt, mert igazsága egy embernek CSAK EGY .LEHET. ! Kenyér, hús, só, cipő és téli ruha kellett volna a munkásnak, aszott gyermeknek, az asszonynak, a rettegő parasztnak» j« az ezerszer farbarúgott kopott hivatalnokoknak, a félpénzen tengődő diáknak ..« ! Nem volt hús, kenyér, ruha — CSAK GOLYÓ. Sovány, szemüveges komisszárok szavára az ülésbe belefáradt katonák, a vértől már csömörlő szelíd, szőke férfiak ölni kezdtek újra, s a tisztesség értelme színt váltott, s a százszor megvédett szülőföld, a föld-anyácska rége izgult a halálra-készek öklében : kenyeret termő, édes, egyetlen HAZA. Egy férfi agyonlőtt bátyjára gondolt és indulattalan, józanul irányította az EMBERISÉG legnagyobb személyi bosszúját. Leült mellé a munkás, akit még nem hallgatott meg senki, a paraszt, aki beszélni akart a földről és kenyérről. a katona, akitől senki sem kérdezte meg : akar-e ölni ? , a kopott kabátú, a költő, kit minden mondatáért Szibériával fizettek . .. A férfi hallgatta őket, és arra gondolt, egyetlen élete kevés lesz, ennyi MEGVÁLTÁSHOZ I