Hazánk, 1902. június (9. évfolyam, 128-152. szám)

1902-06-01 / 128. szám

HAZÁNK. 128. szám, melynek gróf Barlaimont oszlopembere volt, azt tudja mindenki, aki tanulta Vaszary Kolos vagy Mangold Lajos Világtörténelmé­t. A magyar Barlaimont gróf, Tisza István szerint az alldeutsch izgatás csak jelentéktelen fészkelődés, melyet önérzetes nemzetnek fel sem kell venni. A múlt napokban a miniszter­­elnök nevezte sörházi politikusoknak azokat, akik Németországban vezetői ennek a törekvés­nek. Hát besz az igaz, hogy a torontáli és temesi svábok ez idő szerint való vezetői között sincs egyetlen valóságos belső, titkos tanácsos, sőt még nyugalmazott főispán sem. Valami tizenöt év előtt történt, hogy Tisza Kálmán, a hatalmas miniszterelnök egy utcai mozgalomra célozva, azt vetette Ugron Gábor szemére, hogy hasz­talan hivatkozik ilyesmikre, mert azoktól minden komoly és számbavehető elem távol tartja magát. —Jegyezze meg a miniszterelnök úr—vágta vissza az akkor virágjában állott székely rabonban — hogy a forradalmakat nem a belső titkos taná­csosok csinálják s hogy az utca legjobb tüntetői sohasem a miniszteri tanácsosok voltak. Kom Artur irodalmi proletár, Cramer Alfréd egy el­csapott besztercei szász tanitó, de Lukácsin sem volt balásfalvi érsek, sőt Ratiu maga is csak amolyan félig-meddig szilenciumos tyúk­­prókátor volt Tordán. Jelentéktelen emberek bi­zony legtöbben a nemzetiségi izgatók közül, de van egy rendkívül veszedelmes tulajdonságuk. El vannak határozva az ügyek mellett való ki­tartásban jusqu’ a porter la besace. És ez két­szeresen veszedelmes tulajdonság egy olyan ál­lamban, amelyben a politikai hegemónia birto­kában levő faj vezér­egyéniségei legfölebb is csak a bank igazgató-tanácsosságig hajlandók kitartani. Praetor, minima non curat! — mondotta a büszke római. A kormányzás egyetlen tételét sem követték hivebben kormányférfiaink, mint ezt. Csekélységgel nem törődtek soha. És teremtő nagyváradi családhoz vonult s itt ismerkedett meg egy délceg fiatal gavallérral Hidassy Elek­kel, ki a kedves ifjú asszonyt, a férjétől már el­vált színésznőt csakhamar oltárhoz vezette. Egy­­ideig férje birtokán, Jászberényben éltek, később azonban Hidassy színigazgatónak állott be s ez után tekintélyes vagyonát a művészet oltárán ál­dozta föl. Társulatának csillaga Kornélia volt, a rövid dicsőséges igazgatóság után azonban Kor­nélia kénytelen volt Latabár társulatához szer­ződni, férjét pedig egy énekes-primadonna hálózta be. Elváltak tehát, de a férj nemsokára vissza­lépett a nem neki való színi pályáról s községi jegyzővé lett. Kornélia pedig ment, amerre hivatása és a di­csőségvágy vonzotta. Az 1857. év ősze ismét a Nemzeti Színházba hozza s itt a «Kaméliás hölgy» címszerepében, a «Tiszaháti libácska» Ágnesében s Szigligeti «Czigány»-ának Rózsijá­ban lép föl, tehát mint szalonszinésznő, naiva és népszínműi tragika. Egyetlen bíráló kivételé­vel az egész sajtó s ezen kívül az egész közön­ség ünnepelte a művésznőt, ki e sikere után másodszor jön a Nemzeti Színház tagja s most már elsőrangú álló­csillaga. Egyetlen egyszer megy még ki vidékre, ekkor sem saját hibája miatt, hanem az akkori intendáns oktalan pár­toskodása folytán, ki egy fiatal kegyencnőt eléje tett, minek folytán az önérzetes művésznő rö­vid időre elhagyta az intézetet, hogy alig egy év múlva, 1861-ben, az új intendáns alatt újból visszatérjen, most már soha többé el nem hagyva azon helyet, mely őt és egyedül csak őt illette meg. Azóta diadalról diadalra haladt, játszott sokat és mindent, amit neki osztottak és mindenben bebizonyítá, hogy a színház benne eléggé meg nem becsülhető kincset bír, melyet a nemzeti irodalom és művészet javára kamatoztat. Első férje, a feledhetlen kedves­­Szerdahelyi Kálmán ismét kérőként kopogtatott be nála s ő újra Istenem, mennyi csekélység történt ebben a ha­zában. Árvából, Liptóból, Túróéból az emberek elkezdettek kifelé szállingózni Amerikába. Vala­melyik tanító vagy pap úgy találta, hogy nincs rendén ez a dolog. Kezébe vette a tollat s cik­ket irt a kivándorlásról. A helyi közélet hatal­masai azonnal készen voltak az ítélettel. Hát baj is az, hogy egynéhány csavargó tót Ame­rikába megy s ott pusztul? Legalább a visszamaradottaknak több jut a krumpliból. A tanító úr vagy a tiszteletes minden áron híres ember akar lenni, azért firkál. A székely is sűrűbben vesz búcsút a kapufélfától. Baj is az. Visszajön, ha kicsavarogta magát. A parla­mentben is szóba került a kivándorlás. A mi­niszterelnök vagy a belügyminiszter a ható­ságoktól nyert információk alapján megnyug­tatta az aggódó lelkű honatyákat, hogy a kiván­dorlásról szárnyra kelt hírek túlzottak — külön­ben is mindent megtesznek a hatóságok, hogy a szórványos kivándorlás is teljesen megszűnjék, így tartott ez vagy húsz esztendeig és mai nap a kivándorlás­­ nyílt sebe az országnak. Ezelőtt 18 évvel e sorok írója nyári szünide­jéből egy pár hetet arra fordított, hogy Arad­­megye magyar községeiben, Békésben és Csa­­nádban a nép között etnográfiai tanulmányokat tegyen. Csodálkozva tapasztalta, hogy e megyék parasztságában van egy-két értelmesebb, amo­lyan félig iparos és félig földműves ember, aki ismerős a szocialista tanokkal s hogy a többi paraszt e tanokat szívesen is hallgatja. Különö­sen megdöbbent akkor, mikor Battonyán egy olyan csizmadia legénynyel ismerkedett meg, ki az angol szocialista írókból citált neki még pe­dig angol nyelven. Mikor a tanulmányút végével hazatértem, egy pár nap múlva megyei urak társaságába kerül­tem. Jelen volt a főispán is, aki széles látk­örű, nagy energiájú s igen művelt úri ember volt. Mikor előadtam tapasztalataimat, jó izüen ma­«igen»-t mondott. Férjével néhány tanulmány­utat tevén, a francia színpad uj irányát, az igazi művészi verizmust a hetvenes évek legelején ta­nulmányozta s a látottakat ugy forditá hasznára, hogy ő maga azért teljesen eredeti maradt. Mi, vénebb színházlátogatók, sokszor hasonlíthattuk össze Kornéliát a nagy európai művésznőkkel, kiket ő is látott s nem nemzeti hiúság beszélt belőlünk, midőn őt mindig igazabbnak láttuk, mint az utazó nagy színésznőket, kik 4—5 pará­dés szereppel bekóborolták a világot. Ha Gualtieri- Pezzana Giacintával drámai erőben és megbűvölő kedvességben, Sarah Bernhardttal a szenvedélyek szilaj ábrázolásában nem is mérkőzhetett,Kornélia felfogása mindig eszményibb, finomabb, érthetőbb marad, mint kora e két legnagyobb művésznőjéé. Franciaországi tanulmányútja után áttér a fran­cia dráma vígjátéki és drámai hősnői szerepeire s ezekben először mutatja meg, mily csodálatosan talál egy gyöngéd szervezetű és idegzetű ma­gyar művésznőre a különleges francia esprit ter­méke s mutatja be egyrészt a csevegés utolér­­hetően művészetét, melyet Musset, Sardou, Feuil­­let, Dumas, Seribe, Augier, Ohnet Pailleron da­rabjaiban elragadóan érvényesít, másrészt a drámai erőt is, mely benne rejlett. Musset kis egyfelvonásosában («Az ajtó zárva vagy zárva legyen») 21-szer csevegte el a marquisné kedves szerepét, Sardou «Utolsó levél» cimü genialis vigjátékában 35-ször harcolt meg mint Brit Susanne az ő Block Prosperével, Feuil­­let «Jó barátok» cimü vigjátékában 36-szor en­gedett Tholosánja tanácsának s a «Jó falusiak»­­ban 19-szer remegett Maurice­a életéért, «De­­lilá»-ban 23-szor rontotta meg Roswein Andrást, Seribe «Diplomatá»-jában 14-szer adta Surville marquisné jelentéktelen szerepét úgy, hogy az a darab központjává lett, ugyancsak 14-szer «Egy pohár víz­»ben az ingatag, szerelmes Anna királynőt, Dumas «Alfonz ur»-jában 32-szer re­­megett anyai szeretőjében, 38-szor adta Fourb­a m­o­solyogtak rajta, sőt mikor előhoztam az angolul­­ tudó battonyai csizmadia legényt, az egész tár­saság hahotában tört ki s az alispán, ki valósá­gos típusa volt a jó humoru vidéki dzsentrinek, igy kiáltott fel: Na kedves barátom! Ilyen jóizű bolondságot maga még sohasem mondott! Szé­gyenben maradtam, nevetségessé lettem, de hat év múlva már a jelzett területen ropogott a csendőr puska, s a barna homokot pirosra fes­tette a cucilista vére. A társadalmi kérdések jelentéktelen, kicsi dol­gok voltak a magyar politikusok előtt mindig, de végtelenül nagy és fontos, hogy ki lesz Kutya­­bagoson képviselő, vagy kit kell és lehet bejut­tatni az újonnan alakult és bőséges kormány­­segélylyel ellátott cipőszeggyár igazgató taná­csába ? A személyi érdekek, a klikkek és csoportok ügyes kielégítése volt a legfőbb kormányzati ügy. Ehhez volt a rendszernek és az embereknek érzé­kük. A társadalmi kérdések a tömeg s nem a kivá­lasztottak ügyei voltak, jelentéktelen mozgoló­dások, melyekkel önérzetes nemzetnek törődnie sem érdemes. E jelentéktelen mozgolódások egy­némelyikéből megdöbbentően nagy politikai és társadalmi kérdés lett. Isten átka azonban, hogy a magyar Barlaimont grófok a jelenségekből nem okultak semmit. Nekik még minden társa­dalmi mozgalom csak jelentéktelen mozgolódás, melyre ügyet sem kell vetni. Ahol a háttérben csak koldustarisznya lóg s nem Wertheim­­szekrény ékeskedik, ott a büszke Barlaimontok felfogása szerint nincs semmi keresni való.­ ­ Vasárnap, 1902. junius 1. Budapest, május 31. A magyar delegáció hétfőn délelőtti teljes ülésében folytatni fogja a boszniai költségvetés tárgyalását, majd pedig rátérnek a hadügyi költ­ségvetés tárgyalására, melyhez az ellenzék ré­széről szólni fognak Rakovszky István, Holló Lajos, Okolicsányi László, gróf Wilczek Frigyes. A hadügyi költségvetés tárgyalásának folyamán interpellációt intéznek a hadügyminiszterhez az baus­nét Augier darabjában, 15-ször halt meg szívbajban, mint Feuillet «Juliá»-ja s mint Dumas «Clemenceaune»-ja körülbelül 30-szor, 21-szer a «47-ik cikk­»ben, mint Cora Pearl, de a francia darabok között, legnagyobb diadalát, mint Révil hercegnő aratta Pailleron «Ahol unatkoznak» című vígjátékában, melyet eddigelé legalább is hatvanszor játszott el a Nemzeti Színpadon, egyenlő fáradhatlansággal, ragyogó kedvvel és gazdag humorával. Az eredeti szerzőknek ép oly támasza volt, mint amily szívesen tolmácsolta a francia drá­mák eszméit. Balázs Sándornak «Az égben» című vígjátékában 33-szor mutatta be Semira­­mina költönőt, Rákosi «Aesopus»-ában 39-szer az ókori költönőt Trandusiát, 44-szer mutatta be Szederváry Kamilla pezsgőmámorát Csiky «Pro­letárjaiban, 30-szor Szerémynét a «Nagy­­mamá»-ban, körülbelül 25-ször Szigeti «Rang és mód»-jában az okos Bannaynét, Bérezik «Szel­­lemdús hölgy»-ében 16-szor volt Urna, «Nézd meg az anyját» című vígjátékában 18-szor Ho­mokiné, a «Házasítók«-ban 14-szer Elekesné, Toldy István «Jó hazafias«-ban 19-szer Gab­riella, Bartók Lajos «A méhek« című darabjá­ban is 8-szor lépett föl. A magánéletben elragadó kedvességét és ki­­fogyhatlan szellemességét fölösleges kiemelnem. Akik közelebbről ismerjük, e tulajdonságairól csak csodálattal szólhatunk. Barátaihoz s jó embe­reihez hű és ragaszkodó, kis lányát,­­V. Kovách Zoltánnét, a világ legifjabb s legkedvesebb nagy­mamáját) bálványozza. Ha betegeskedése néha el is kedvetleni­l s elégikus hangulatba juttatja, másnap vége annak s Kornélia mama ismét a régi lesz, az a kedves, utólérhetlenül szeretetre­méltó, eszményi művésznő, amilyet az Isten egy században egy nemzetnek csak egyet ad. Tartsa is meg még sokáig ! Erszényes (II.)

Next