Hazánk, 1905. május (12. évfolyam, 104-128. szám)
1905-05-01 / 104. szám
HS 2&No. 104. szám. Nelnyitani, hogy a 67-es alap igenis jó, mert abból a nemzet jogosult törekvései kielégíthetők. De nem ezt teszik ám. E helyett bizonykodnak, hogy a 67-es alap útjában áll a nemzeti aspirációk kielégítésének. Sőt még azt is bizonyítani iparkodnak, hogy a 67-es alkotmányosság üres látszattá válik, mihelyt a parlamenti többség kívánsága nem nyeri meg az uralkodó tetszését. Még mindenféle rémtervekkel is fenyegetőznek s ezzel a hatvanhetes kiegyezésbe vetett bizalmat mesterségesen tönkre teszik. Ha az volna a cél, hogy a közjogi ellenzéket a legradikálisabb útra kényszerítsék; ha az volna a cél, hogy a 67-es kiegyezést menthetetlenül megbuktassák és ellene fordítsák a nemzet leglojálisabb elemeit is, akkor az idáig való taktikázás bámulatosan bevált volna. De miután éppen az ellenkező cél vezérli az udvart, ennélfogva ez a taktikázás is csak a megszokott csetlés-botlások remeke. Éppen azért bizonytalan a helyzet, mert hogy egy célnak háttal forduló, botorkáló, ingadozó s szeszélyes ember a következő percben mit tesz és hova lép, azt a jó Istenen kívül senki se számíthatja ki. A modern keresztény politika. Budapest, május 2. Keményfy K. Dániel tanár tollából ezen a címen* most jelent meg egy mintegy száz oldalra terjedő alapos tanulmány a címben kifejezett tárgyról*teljesen a néppárt programmjának megfelelő alapfelfogással. A szerző bevezetőül a «liberális» programmal s a mostani szabadelvű párt múltjával foglalkozik s mi természetesebb, mint hogy kemény kritikában részesíti mindkettőt, feldolgozva már a politika terén bekövetkezett legújabb fordulatot is. A röpirat szerint Tisza Kálmán folyton engedményeket tett Ausztriának, mely engedmények aztán közjogi téren boszulták meg magukat. Azt a «züllést», mely politikai téren a liberális kormányzat terén * A modern keresztény politika érvényesülésének akadályai. Budapest: Stephaneum-nyomda r. t. 1905. Ara 2 korona 50 fillér, beállott, a középosztály érezte meg elsősorban. Tisza Kálmán csak az átlagembereket tudta maga mellé lekötni s új típust teremtett: a strébert. De ez Keményfy szerint a kisebbik baj. Nagyobb baj az, hogy a liberális kormányzat a nemzetre egy idegen elemet bocsátott, mely a széttagolt testet felszívni iparkodik: ez a zsidóság. A parasztságot nem erősítettük meg, a nemességet sülyedni hagytuk; azt az űrt tehát, melyet a nemzet eme két eleme volna hivatva betölteni egy tulajdonképpeni középosztály megteremtésével, azt betölti a zsidóság. A liberális korszak bűnéül rójja fel továbbá Keményfy egy határozottan katholikus-ellenes korszak inaugurálását s részletezi az erre vonatkozó egyházpolitikai viták anyagát. A 38 éves liberális politika eredményét a következőkben csoportosítja: A nemzet belső meghasonlása, mely erőt adott a nemzetiségeknek. A parlamentarizmus lejáratása. A közigazgatás elemeinek szolgává való lealacsonyitása. A vallásfelekezetek közt való békétlenség. A katholicizmus leszorítása. A hazugság terrorizmusa a közéletben. A katonai kiadások nagymérvű emelése. A fölemelt kvóta s rossz hitelviszonyok. Rossz kiegyezés Ausztriával s a földmives-osztály gazdasági válsága. Iparunk kiszolgáltatása az osztrák konkurrenciának. A magyar faj konzervatív ösztönének degenerálása. A Szerző azután ezekkel a pontokba foglalt vádakkal foglalkozik részletesen. Okoskodásai közül kiragadjuk a következőket: A parlamentarizmust, helytelen kezeléssel, a liberális kormányzat rontotta meg olyannyira, hogy ma már a politikai élet elvesztette vonzóerejét a nemzet elitedénél. A politikai lelkiismeretesség hiánya szülte aztán az ellenhatást a néppárt megalakulásakor, mely mindjárt felvetette azt a kérdést: a liberalizmust vagy a kereszténységet kell-e politikai kormányzási elvül elfogadni? Innen kezdve Keményfy is majdnem kizárólag ezzel a témával foglalkozik s míg e pontig, ha némi elfogultság volt is észrevehető gondolkozásán, szociológiai és politikai fejtegetései figyelmet érdemeltek, itt azonban már ugyanabba a hibába esik, mint amelyet bűnéül rótt fel a Tisza-regimű-nek: tisztán és kizárólag felekezeti szempontból nézi az eseményeket. Ebből a tételből indul ki: «A konzervativizmus, a keresztény világnézet alapjára épült politikai rend.» Keményfy téved. A konzervativizmus először is nem rend, valamiképpen a liberalizmus sem az, hanem szellemi irányzat. Amit megalkot, az a rend. Nem a konzervativizmus épült a keresztény világnézet alapján, haörült, hogy kivonulhat a tüzünkhöz s megmenthet vagy egy lyukas fazekat ő is. A nagy diákok lerohantak a szomszédos kollégiumi nyomda udvarára, ahol a főiskola saját külön tűzfecskendője székelt Ennek Burghardt, a kövér, félszemü nyomdászmester volt a közgyámja. A fecskendő kisfajta masina volt, afféle kölyök, de erős és mérges kölyök: nagy erővel lőtte a vizet s a diákság becézte, fényesitgette, olajozta, csak úgy csöpögött róla a zsíros szeretet. De ragyogott ő benne és ő rajta még az utolsó rongyos szóf is. Két izmos szamarat tartott ivóvíz hordásra az iskola. E nemes állatok két perc alatt be voltak fogva. Egy szálas diák (most főispán) fölugrott a bakra, kezébe ragadta a gyeplőt, némi rúgással illette a fentnevezett állatokat s azzal hajrá !... A délcegen vágtató fülesek mellett és a masina után valami 200 pár szaladó láb dübörgött a Bethlen Gábor idejéből fenmaradt rettentő kövezeten. Jámbor városi rendőrök, bakterek bölcsen félrehúzódtak az útból s megelégedtek egy hivatalos fejcsóválással. Több mint háromnegyedórai szakadatlan nyargalásba telt, míg végre — jó künn, a város végén — megtaláltuk a kollégium tüzét. Egy szegény oláh paraszt kunyhója égett. Vert sárfalak, gerendaközök, szalmafedél, az ilyen gyúlékony fecskefészek egész a földig az ördögé, ha egyszer kigyúl. No, azért megindult az oltás. Hiába való igyekezés volt — de megindult Meg kellett adni a módját, a dominók tehát oly hévvel fogták hozzá, mintha tündérpalotát kellett volna megmenteni, holott nem ért az egész putri egy üzet taplót. Ami pár házi szerszám, meg puhanem a katholikus egyház alakult ki konzervatív alapon, aminthogy minden dogma konzervatív jellegű. Ez a fogalomzavar sokkal mélyrehatóbb, mintsem gondolná az ember s Keményfyén kívül számos ember gondolkozását befolyásolta, ezért szükségesnek látjuk néhány sorban foglalkozni vele. Téved Keményfy, mikor a konzervativizmust a keresztény világnézetből származtatja le. A konzervativizmus szellemi irányzat s mint ilyen az egyes emberek alaptermészetében van a gyökere. Lehet valaki konzervatív szokásaiban, gondolkozásában, elveiben, ha ateista is. Hiszen azon kezdődik a dolog, hogy a keresztény világnézet a legtisztább liberalizmus s Jézus tanításai a legtisztább liberális tanok. Hanem igen, a katholikus egyház konzervatív s innen ered a tévedés, melybe Keményfy esik, ki a kereszténységet nem a keresztény vallásokban, hanem a római katholikus egyházban keresi és találja. Értjük azonban Keményfyt, őt a Magyarországon grasszáló s általa is fejtegetett ál- liberalizmus vezeti félre, melynek meggyűlöléséből mi is csak úgy kivettük a részünket, mint ő. Csakhogy, higgye meg, nem ez a liberalizmus s ez nem szabadielvűség. Az egészen más valami., Ezzel az ál-szabadelvűséggel szembe akarja, Keményig szegezni az egyház konzervativizmusát Erről a gondolatról még sok mindent el lehetne mondani, de ■— könyvbírálatról lévén szó — ragaszkodnunk kell továbbra is szerzőnk gondolatmenetéhez. A konzervatív-keresztény politika letéteményesének tehát Keményfy Magyarországon a néppártot tartja s éppen a «konzervatív» szó hibás definíciójából kiindulva ezt a parlamenti pártot teszi meg a régi konzervatív párt jogutódává. Hát hiszen végeredmény,ben igaza van, sok a hasonlóság e két politikai tényező között, de a keresztény világnézet a legextrémebb külsőségek osztályába tartozik a hasonlóság szempontjából. Ha azt mondja Keménysy, hogy az aulikus politika, a közjogi konzervativizmus, a társadalmi elzárkózottság szempontjából van hasonlóság, ezt elfogadjuk, bár ehhez is hozzáteszszük, hogy akkor nem ismeri az 1905 január 26-ika óta létező új néppártot. Hogy Desewffyék az egyenjogúsítás ellen küzdöttek, az inkább csak a konzervatív elvek érdekében volt mint a «keresztény világnézet» szempontjából s általában is mondhatjuk, hogy a régi konzervatív párt és a mai néppárt között a jogutódlás szempontjából vajmi kevés közösség van.. Ha már Keményfy mindenáron a néppárt gyökerét óhajtja keresni a történelemben, vagy fejezzük ki világosabban, szellemi összeköttetési féle volt benne, azt kihordta az oláh idejében. A többire fütyült. Ki is szaladt a kócos a földekre s botjára támaszkodva onnan nézte, hogyan oltják a házát. Oltottuk kiz azt verítékező dicscsel valamiA város utcáin csak az enyhe májusi szál támogatta a viruló vadgesztenyéket. Egyetlen árva lélek sem botorkált a csendességben. A kollégium hatalmas épülete is csendes volt. Csak a kapuőr, a «vigilek» és lenn a contra scriba lakása mellett levő kis szobában a soros «curator» volt ébren. A többiek békességben és nyugalomban hortyogták az igazak álmát. De ha még oly mélységesen aludtak volna is, fel kellett riadozniok arra a heves kiáltásra, mely úgy éjfél után egy óra tájban végighasitott a visszhangos folyosókon s háromszorosan is visszaverődött a XVI-ik században épült vén falak rovátkás lapjairól. » — Incendium! Valamelyik másodemeleti vigil (őr)-rikoltozott. A gyerek meghallotta, hogy künn a külső református templom tornyában félreverik a harangokat. Azonnal elkezdte tehát fejletlen, vékony hangján a figyelmeztető «incendium»-ozást, némelykor oly élesen, hogy szinte vágott, mint a kés. Az alvó fiatalság lenn a földszinten is mind a két rengeteg emeleten egyszerre talpon volt Zsongás, lárma, kiabálás zúgott végig az egész négyszögű épületen: incendium ! Tűz van! * A tűz valahol a kollégium városnegyedében lehetett, ennélfogva a mi tüzünk volt. A mi tüzünkhöz tehát rögtön kikellett nyargalni — ez a kötelesség szintén vetekedik fényesség dolgában a vakablakkal. . . A nyargalást a legnagyobb, szakállas dominók kezdték. Nyomukban a kisebbek, utánuk a legkisebbek. Egyetlenegy sem maradt volna el félvilágért sőt—Isten bűnül ne vegye — még félóráig.* Akkor iparkodtak kifelé a hivatásos «városiak». Trombitálva, petroleum-lángokkal, három fecskendővel érkeztek. Bizonyos, hogy útközben fölverték a fél várost, — pedig nem oda Buda ! Ez a tűz a mienk, mitőlünk tehát sem el nem harácsolható, sem más ember fia által el nem oltható. Világos, hogy ez is vetekszik fényesség dolgában a vakablakkal. . . De azok a lötyögős egyenruhájú városiak csak jöttek, csak trombitáltak. Erre kordont húztunk a tüzünk körül. Alig pislogott már az istenadta, leégett, öszszerogyadozott az egész nyomorult fecskefészek. Mindegy, még igy, halóporaiban is a mienk. Negyven-ötven kemény diákmarokban egyszerre nyugtalankodott «ultima ratio»-képpen a gerundium. Saját külön masinánk kezelői hirtelen frontot változtattak s el voltak rá szánva, hogy a gép hasában levő egész víztömeget a közeledő városiakra zúdítják, ha tüzünk közelébe merészkednek. Az egyik szózatos hangú dominó harsányan átkiáltott hozzájuk: — Visszamehetnek . . . folyók! Ez a mi tüzünk sehol, már meg is ettük. — Abcug tolyók ! — harsogta utána száz torok a gúnynevet, mely főleg a lötyögősre szabott egyenruhára vonatkozott. Nagyon természetes, hogy a kötelességüket . Szerda, 1905. május 3.