Hazánk, 1905. június (12. évfolyam, 129-153. szám)

1905-06-01 / 129. szám

HAZAMÉ. 129 szám.______________ jogtalan kiűzetésekről beszélgettek és a szövetkezett ellenzék vezérlő bizottsága pénteken délután 4 óra­kor, a függetlenségi párt pedig ugyancsak pénteken délután 6 órakor tartandó értekezletén fog ez ügy­gyel foglalkozni. A jelentés tárgyalására valószínűleg szombaton kerül a sor a Házban és így minden bizonynyal nagyon mozgalmas ülés­re lesz kilátás. Belépés a függetlenségi pártba. Gróf Batthyány József, a keszthelyi kerület képviselője, akit párton­­kívüli programmal választottak meg képviselőnek, belépett a függetlenségi és 48-as pártba. Hibaigazítás. Hibás tördelés következtében ■— ami a nyomdatechnikai berendezés mai tö­kéletessége mellett is a gyors munka miatt néha majdnem kikerülhetetlen — a képviselőház teg­napi üléséről hozott részletes tudósításunkban elcserélés történt, amelyet e helyen annál is in­kább kell helyreigazítanunk, mert máris félre­értésekre adott okot. Az történt ugyanis, hogy Rubinek Gyula és Laehne Hugó képviselő urak beszédeinek végét a nyomdában hibás beeme­léssel kölcsönösen kicserélték. A két szónok ugyan gazdaságpolitikai felfogásban igen közel áll egymáshoz, de tegnap úgy osztották meg a munkát, hogy míg Rubinek egy Ausztriával kötendő vámkonvencióról vagy vámunióról beszélt, mely bizonyos iparfejlesztő vámok állítása mellett is Ausztria fogyasztó piacain a magyar mezőgazdasági termények kizárólagos dominá­­cióját továbbra is biztosítaná,­­ addig Laehne a pártállásából kifolyó polemikus beszéde kere­tében a fősúlyt azoknak a gazdaságszervezeti belső reformoknak taglalására vetette, amely reformok az önálló berendezkedésre való át­térést a magyar gazdáknak megkönnyebbitik s illetve a magyar mezőgazdaságtól a nagyobb rázkódásokat távol tarthatják. Bármily rokon­ság legyen is e két t­éma között, azt hiszszük, az emigy fölvilágosított olvasó észreveszi a teg­napi lapunkban foglalt sajnálatos tévedést s a két szónok fejtegetéseit szigorúan el fogja külö­níteni egymástól. A técsői mandátum. Técsöről táviratozzák, hogy a gróf Keglevich István halálával megüresedett mandátumra eddig függetlenségi párti programmal Gabányi Miklós volt képviselő a jelölt­ alakjai, amelyeket a leányáról, Laviniáról és amelyeket Eleonora Gonzagaról, Francesco della Rovera, az urbinói herceg feleségéről festett. Az előbbiek közül a legnevezetesebb a Lavinia című, amely ma a berlini királyi múzeumban függ és amely a mester leányát magasra tartott gyümölcsös kosárral ábrázolja, az utóbbiak kö­zül La bella di Tiziano. Ez most a firenzei Pitti-képtár tulajdona. Van Dycknek a felesége, Maria Ruthven volt nem egyszer a modellje. A veneziai klasszikusok és a hollandiai művész nőalakjai kivétel nélkül a szépségnek általáno­san elismert elemeit egyesítik magukban. Sőt behatóbb vizsgálat arra is rávezeti a szemlélőt, hogy ezek a mesterek a női testből, amikor azt a klasszikus szobrokra emlékeztető és valóság­ban talán meg sem levő szabályossággal ruház­ták fel, elhagytak mindent, ami az esztétikai szépnek érzésén kívül egyéb érzelmet is kelt­hetne a szemlélőben. Továbbá hogy nőalakjaik­nak arca valóságos oltára a nőiességnek, a sze­lídségnek, szendeségnek és áhitatnak. Ők az abszolút női szépség papjai. Rubens és Rembrandt fellépése pedig a lángra­­gyújtó női test apotheózisát jelenti. A középkori művészek közül bizonyára Rubens az, akit legtöbben ismernek. Azt is tudják sokan, hogy az ő művészete három nőalakot rajong körül. Már az első időkből való képein felbukkanik a rózsaszintestű, aranyhajú nőalak, aki aztán a mester bűvös ecsete alatt számtalan változáson megy át, de úgy, hogy azért Magdolnában, a Kekropsz leányában, a két istennőjében, a ma­gát piperésző Vénuszban azonnal felismerjük sugárzó testének azonosságát. Érdekes, hogy ennek a nőnek a teljes arcát csak a Vénusz ké­pen lehet látni, ám azon is csak a kezében tartott tükör reflexiójának közbejöttével. A többi képen kizárólag en profile van megfestve. Hogy ki volt ez a nő, azt ma sem tudjuk. Amikor Rubens Itáliából visszatért Antwer­penbe és ott nőül vette Isabella Brantot, hűtlen lett régi kísértetéhez. Ebből az időből való képei kivétel nélkül a feleségét glorifikálják és­­ a női szépség felfogását illetőleg, visszatérést mu­tatnak a velencei mesterekhez, mert például a Máriát ábrázoló kép nőalakjának arcáról az anyagi felett valónak érzése sugárzik le. Sokkal nagyobb szerepet játszott azonban Rubens művészetében Helene Fourment, akit az özvegységre jutott művész ötvenhárom éves ko­rában vett nőül. A Helene-képek Rubens legis­mertebb munkái. A művész maga mondta, hogy ebben az asszonyban találta fel a női szépség ideálját. És boldogságában nem fáradt bele, hogy ezt a­"nyíló rózsához hasonlatos, vérhajszoló, duzzadó női testet újra és újra megörökítse. És minden ez időbeli munkáján meglátszik, hogy nemcsak a művész, de a férfi is gyönyörködött a saját modelljében. Ki ne ismerné a Hét Pels­­ken című képet, amely most a bécsi császári képtárban függ és amelyen Helene buja testét csak ott fedi el a ruha, ahol az ízléstelenség kezdődnék? Vagy a berlini királyi múzeumban őrzött Andromedát­­? Hány sóvár férfiszem si­mogatta ezt a csodás női testet a mester óta ? És ezeken kívül még számtalan, jól ismert re­mek hirdeti Helene szépségét. Rubensnek kijutott mindaz a dicsőség és ün­neplés, amely csak kijuthat a művésznek. Nem így történt honfitársával, Rembrandttal. Neki éle­tében nem jutott babér, ő meghalt elfeledetten és vele sírba szállt a középkor legeredetibb egyé­niségű festője. Rembrandt túltette magát mindenen. Magába­­vonultságát a régi patric­ius-családból szárma­zott, szép Saskia Ulenburgh édesítette meg, aki egyszersmind modellje is volt. Róla festette azt a színpompás portrét, amely most a bruxellesi képtár tulajdona, később pedig a Danae című képet, amelyen a nőalak testének egyetlen vo­nala sem marad elrejtve és amely a maga hét­köznapi sóvárgásra ingerlő expozíciójával Wat­teau egyik szellemes, művész barátját erre az ötletre vitte. Rembrandt művészete a legjobb kora a szerelem ellen. Amikor Rembrandt özvegységre jutott, magá­hoz vette Hendrickje Stoffelst, a huszonkét éves parasztasszonyt, akinek semmi lebilincselő tulaj­donsága nem volt, csak a nagy egészsége. A Louvre-ban függ ma az a kép, amelyik Hendrick­­jét a lehető legkedvezőbben, úgy ahogy az arca a szerelmes művész szemében visszatükröző­dött, ábrázolja. De az asszony még ott sem szép. A Fürdő asszony című kép pedig, ame­lyik a művész barátnőjét a legizgatóbb helyze­tek egyikében ábrázolja, csak relatíve szép. Attól függ a szépsége, vájjon a férfiasságnak- mi­lyen hangulatában szemléli meg az érdek­lődő? De mindez persze egyáltalán nem akar a Rembrandt művészete felett gyakorolt kritika lenni. Ezt illetőleg a hivatottság is hiányoznék ennek a cikknek a szerzőjéből. Mindössze ez említett két képről van szó, amelyek bennün­ket mostani szempontunkból azért érdekelnek, mert hiszen a nagy mesterek modelljeiről be­szélünk. És róluk még igen sokat lehetne beszélni. De például már közönséges szenzációhajhászat lenne sokat bolygatni annak a művészeti szempontból nagyértékű eseménynek az előzményeit, hogy An­tonio Canova megörökítette Borghese hercegnőt mint fekvő Vénuszt, az istenasszonynál megszo­kott fedetlenségben és helyzetben. Persze, akkor ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, május 31. A képviselőház mai tanácskozási idejét a vám­terület kérdésénél Polónyi Géza és utána Tisza István miniszterelnök foglalta le. Az igaz, hogy Polónyi Géza csak egy óra után engedte át a szót Tiszának, aki aztán a tanácskozást két órán túlra húzta ki. Polóniyi Géza nagyszabású beszédének nagy részét Hieronymi Károly miniszter minapi fel­szólalása ellen irányította, polemizálván a keres­kedelmi miniszter beszédjének, majd minden kii­­jelentésével. Mint az önálló vámterület rendü­letlen híve, azokat az érveket csoportosította, amelyek feltüntetik a közös vámterület hátrá­nyait s kidomborítják az önálló vámterület előnyeit. Felszólalását zajos tetszéssel fogadta az ellenzék. Tisza István miniszterelnök előadását mente­­getődzéssel kezdte, tényekkel iparkodván magát igazolni arra vonatkozólag, hogy hivatalos mű­ködése alatt nagy szolgálatokat tett a mezőgaz­daságnak. Támadta Pelényit azért, mert a ke­reskedelmi miniszter beszédjét elferdítette. A miniszterelnök sem az önálló nemzeti bankot, sem az önálló vámterületet nem tartja hasznos­nak az országra nézve s iparkodott is a Ház szokatlan csöndje alatt állításainak támogatá­sára bőséges érveit csokorba kötni. A szabad­elvű párt a miniszterelnök beszédét nagyon szórványos tetszéssel fogadta. A mai ülésről szóló tudósításunk a követ­kező : A képviselőház ülése. Justh Gyula elnök megnyitja az ülést s a múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után előterjeszti az irományokat. Bejelenti, hogy a kivándorlási bizottság megalakult s elnökéül Kossuth Ferencet, előadóul Simonyi-Semadam Sándort választották meg. Felhatalmazást kér a Háztól arra, hogy a gróf Kegleoich István elhalálozása folytán megüresedett técsői mandátumra uj választást kiírhasson. (A Ház a felhatalmazást megadja.) Laehne Hugó beterjeszti a Ház múlt évi szám­adásait. Elnök: Ki fog nyomatni s annak idején napirendre tüzelik. Az interpellációs könyv felolvasása után kö­vetkezett napirend szerint az autonóm vámtarifa tárgyalása. Polónyi Géza: Elismeri Hieronymi kereskedelmi helytartónak és Tisza Istvánnak tudását és tekintélyét a szőnyegen fekvő kérdésről, de hibáztatja a külföld miatt azt az állapotot, hogy a többség ál­tal elfogadott álláspont dacára a miniszteri székek­ben ülő férfiak annak ellenkezőjét állítják. Ez nem­csak hibáztatandó, hanem veszedelmes állapot is. (ügy van­ a baloldalon.) A külön vámterületről szólva, azt a nézetet vallja, hogy azt nem szabad egyol­dalúig pusztán agrár­szempontból tekinteni, egyenlő mértékben kell az ipari és kereskedelmi érdekeket is szem előtt tartani. Miután a kereskedelmi miniszter fölemlítette, hogy a horvátok is követelik az önálló vámterületet, a honizoknak az ehhez való jogukat, épp úgy, mint az önálló hadsereghez való jogukat ha­tározottan tagadja épp az 1868 : XXX. t.-c. alapján. A horvátoknak e követelései határozottan közjogi lehe­tetlenség. Rendkivül veszedelmesnek tartja azt a jelen­séget, hogy mikor a magyar nemzet jogait követeli, akadjon egy oly elem, amelyre támaszkodhatnak azok, akik jogainkat el akarják konfiskálni. (Zajos helyeslés balfelöl.) A kereskedelmi miniszterrel pole­mizálva azt látja s állítja határozottan, hogy a mi­niszter el sem olvasta Kossuth indítványát, mert az ő nagy szaktudásával nem jut oly konklúziókra, mint amilyenekre jutott. Nem érti, mily­ogon meri Hieronymi Kossuth indítványát szemfényvesztés­nek minősíteni, mikor éppen Hieronymi és kabi­netje lépten-nyomon követ el szemfényvesztést és ezt az állítását bizonyítja Széll Kálmánnak az 1899 : XXX. t.-c. tárgyalása alkalmával elmondott beszédei­ből vett idézetekkel. De a kormány nemcsak s­zem­­fényvesztést, hanem törvénysértést is elkövetett, mikor a 99. XXX. t.-c. ellenére szerződést kötött Olaszországgal és Németországgal. Hieronymi miniszter: Mindig jogukban lesz el­vetni. Kaas Ivor báró : Majd előbb magukat fogják ki­vetni. Polónyi Géza : Beszél a német szerződés hátrá­nyairól. Ezen szerződés által a németek védték a nyers terményeiket nagyon magas vámokkal a mi nyers terményeinkkel szemben, ami által az eddig, Németországban piacot nyert terményeink kiszorul­nak onnan s Ausztriában maradnak, természete­sen olcsóbban kell terményeinket adni, de Ausztria az ő ipartermékeit, miután a német ipari termék nem­ jöhet be hozzánk, konkurrencia híján úgy adja, ahogy akarja. (Zajos helyeslés balfelől.) A kereskedelmi miniszternek azt az állítását, hogy ha nemzeti bank lesz, nem olcsóbb a kamatláb, nem tudja felfogni s azt határozottan tagadja. Szünetet kér. Elnök öt perc szünetet ad. Szünet után Polónyi Géza folytatja beszédét. Amit eddig a né­­­­met kereskedelmi szerződésre mondott, annak az a­­ konklúziója, hogy minket, önálló független államot.­ ­ Csütörtök 1905. június 1.

Next