Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-01-04 / 1. szám (53.)

1823. I. 1. A ritka tehetség áldásával induló élet az indulás órájá­ban nem különbözik a többi­től. 1823 első hajnalán sok gyermek születhetett és bizo­nyára számtalan olyan em­berré cseperedtek, aki a ma­ga módján megtette a köte­lességét. De van, akit a tá­volság sem ejt el, nem kicsi­nyit. Aki a mélységes és igaz emberi dolgok üzenetével le­pi meg a világot, olyan üze­nettel, melyre örökké vissz­hangzik a szív meg az ész, a szabadság és a szerelem. Ki nem rajta, általa tanulta meg, hogy ezen az anyanyelven mi a vers, ki nem töltött felejt­hetetlen délutánokat már gyer­mekkorában az ő világában, hangulatában, eszméinek, el­ragadtatásainak mámorában, ki nem szavalta múlhatat­lan emlékezetű és hangulatú templomi, iskolai ünnepélye­ken ezt a költészetet, mely mindig nyíltan tudott beszélni helyettünk. Mesebeli óriás, vagy varázsló lenne, ha nem lett volna valóságos szabad­­sághős, az életmű s a legen­da legtökéletesebb, olyan fe­lülmúlhatatlan találkozásá­nál, mint két küküllőmenti hegyoldal találkozása ott a csatatér felett. Vérszag és pénzszag, égett hús és pe­csétviasz serceg, carbonarik és szegénylegények, akik a kötéllel fogdosott katonák so­raiból szöktek, világhíres köl­tők és éppen klasszikussá vá­ló zeneszerzők hemzsegnek körül a korban, mely a Szent Szövetség vasrácsai közé szo­rított, újra felosztott Waterloo utáni világban hömpölyög az idő távoli hegyláncaként kék­lő 1848 felé. Egy fiatal pol­gárosodó mészáros családjá­ban megérkezik az elsőszü­lött. Miről írnak a korabeli újságok, mint távoli és kö­zeli hátteréről, annak a vi­lágnak, melyből a Világsza­badság nagy eszméjét fogja magába szívni a költő, a kor egyik szellemi nagyhatalma, miközben a lánc- és kard­csörtető nagyhatalmak kong­resszusról kongresszusra szö­vik a hálót, melyet a Népek Tavasza egy felejthetetlen év alatt szétszaggat majd. December 14. 1822. A Vero­nai Congressusról. Az Auszt­riai, Orosz és Prusszus leg­főbb Monarchák, minekelőtte Veronából eltávoznának, ot­tani egybegyűléseknek kime­netele felöl, a más Udvarok­nál megbízott követségeik­hez következendő hivatalos leveleket bocsátották, me­lyeknek originálisaikat Her­ceg Metternich, Gróf Nessel­rode és Gróf Bernstorff Mi­nisztereik írták alá: ,,A szö­vetséges Monarchák és Ca­­binetjaik 1822nek folytában újra egyesülnének avégre, hogy a Nápolyi s minden O­la­sz udvarok megegyezésé­vel az 1820 és 21ben ked­vetlenül megháborított Fél­sziget csendességének megál­lapítása iránt tett rendsza­básaik meghatároznák. Vál­jon ezen egyetlenegy ország­ra tódult veszedelmeket, me­lyekből a többiekre nézve annyi kár következhetik, el­nézhetnek-e hidegvérrel a Monarchák? Elnézhetik-e csen­desen mindazon gonoszokat, melyek napról napra borzasz­tóbbakká és veszedelmeseb­bekké kezdettek lenni? ... E­­szerint, amint a Monarchák kívánságát a dolgok kimene­tele kielégíti, azonképpen tel­jesedik be, amint a Leibachi Congresszus végzésével ki­nyil­atkoztatának ...“ TÖRÖK BIRODALOM, 1822. Dez. 10. Konstancinápolyból jelentik, hogy Halét Efendi feje megérkezett a fővárosba s másnap a Szeráj első ud­varában nézésül kitétetett, hol harmadnapig állott. A mellette felfüggesztett halá­los ítélet a következendő: „Az itteni, másoknak példájára közönségesen kitétetett fő a volt Nisandzsinak a feje, ki a Birodalomban egyik leg­főbb méltóságra emeltetett s Monarchájának kegyelmivel tetéztetett, hogy a Státusnak hűségesen és igazán szolgál­na ... De ő ezekkel nem gon­dolt, hanem inkább hírtelen lelkének sugallásaira hallgat­va, mindenféle fortélyokat el­követett ... Magyarország, 1822. Decem­ber 21. Méltóságos Szent- Györgyi Horváth József Csá­szári és Kir. Kamarás Úr a tudományokhoz von szó szere­­tetből T. T. Szommár József Urat a Philosophia Doctorát és felesküdt prókátort, aki a Literaturánkat már némely Drámákkal gazdagította, Hegy­falui Uradalmának fiskálisá­vá nevezte. Erdély, Kolosvár, Dec. 15. A múlt november végével me­gint elkezdette itten a ma­gyar Játszó Társaság játé­kait adni az új Nemzeti Theátrumban.. . Ha a játé­kok jövedelméből valami fennmaradna, az a Musikai egyesület fundusához csatol­­tassék; ha pedig a megkí­vántató költségek ki nem jönnének, akkor maga a Méltóságos Director Úr s még néhány buzgó indulatú ifjak ígérték, hogy a magokéból pótolják a csonkulást... A magyar Theatrum egyik Ve­­teránusa Kocsi Úr a Themis­­toclesben megint fellépett. Spanyol Amerika. Chilinek Santiago nevű városából jú­liusban indult levél szerint közli a Courir 1822. dec. 7di­­kén Peruban az Independen­­sek részéről nem igen jó lá­bon állnak a dolgok ... Ezen pillanatban (juli. 20.) oly i­­szonyú földrengés van ná­lunk, hogy miatta levelemet rekesztenem kell, mert ke­zem lábam reszket. Budán December 15.dik reg­gel hosszas betegeskedése u­­tán meghalt Nagy. Tiszt. Tu­dós Verseghi Ferenc Ur, a Philosophiának Doctora. Magyar Kurír Bécsből, ked­den December 24-kén 1822. Hirdetés. A Nemzeti Litera­­túrát kívánó hazafiaknak je­lentetik, hogy a hét Magyar Kapitányoknak és Attila Ki­rálynak rézre metszett ké­peik a legjobb Originálok szerint a jövő 1823. eszten­dő elején megjelennek. A subscriptiót rájuk Jan. 15- dikéig Kilián és Eggenberger Pesti s Wigand Kassai Könyv­árusoknál. Táblabíró Zsadányi Vitéz Jósef Úrnak nyugtató levelére 20 ftért meg lehet tenni. Spanyolország. Dez. 24. Me­rino tábornok Reynosába ér­kezett, ahol a polgári Mili­­tiával letétette a fegyvert. Két embert, kik bemenetele­­kor fegyveres kézzel akar­­nak ellene állani, agyon lö­vetett. Heves viadalba eresz­kedett az ellenségnek egy osztályával, mely tulajdon erejét felül múlta s e vesz­teség mindkét részről neve­zetes volt. A francia Király Dec. 19 én Herceg Wellingtont magános audiencián fogadta, mely szin­te egy egész óráig eltartott. Azután a Herceg a királyi familiánál, tette tiszteletét s másnap délután London fe­lé elutazott... Aznap érke­zett meg Veronából Vicom­te Chateaubriand, kinek a Moniteur Dec. 29én külső dolgokra ügyelő Miniszterré neveztetését jelenté. Minekutána Buda és Pest közt December 20. éjjel félignél tovább befagyott a Duna, Dec. 31ig ladikokon, több he­lyeken kompon jártak a Sá­­ros-feredő irányában. De e napon azon jég is, mely a hídon felül meg­ volt álla­podva, mivel a víz kevéssé megáradott, reggeli 10 óra tájban megindult és most a két város között az egész Dunát kemény jég teríti. Az Ausztriai Monarchiabeli Könyörülő Barátok jóltevő Rendének ügyelése alatt lé­vő 25 Ispotályokban 1821 No­vember lsejétől 1822 Oct. utol­sójáig, minden vallás különb­ség nélkül 14.089 betegek vé­tettek fel, kik közül a nem Római. Cath. Keresztyének száma 1455, a Zsidóké pedig 60. Meghaltak az említett e­­gész számból 1189-en. A Gabona négy fő nemeinek árvok általjában Dec. 23— 28dik: Búza 144 — Rúzs 85 — Árpa 86 — Zab 76. — Lotteria Jelentés Január 7di­­ke; első húzás: a következen­dő öt főszámok az utánok ki­tett summákat nyerék. — — Újabb tudósítások szerint a Nagy Britanniai Gőz-Machi­­nák száma 1500ra telik. Fel­­vévén már közép számolás­sal, hogy egy-egy gépely 40 ló terhét viszi, összesen ez annyi munkát teszen, ameny­­nyire 180 ezer ló s valami egymillió ember kívántat­­nék. Ugyanazon tudósítások Franciaországban csak 300 Gőz-Machinákról emlékeznek. A spanyol Cortes rendelései közül egy egész cikkely a gyalog postákról szól, hogy a tudósítások a legnagyobb gyorsasággal mehessenek, s meghatározza egyszersmind az ebbéli késedelmezés bün­tetéseit is. A helységekben Tanácsok, Káptalanok és Pa­­rochusok gondoskodni tartoz­nak a hivatalos leveleknek haladék nélkül való tovább­küldésekről s minden egy­­egy órai késedelemért 30 piaszterrel fizetnek. Németország, Jénában 1823 januári bizonyos rendetlen­ség miatt 17, többnyire ha­zafi tanulók az Univerzitás­ból elküldettek s egyszers­mind azon jussuktól is meg­fosztottak, hogy Státus-szol­gálatba léphessenek. Az el­­vándorlottak visszatakarod­tak a kirendelt napra Jéná­ba, hol midőn hibájuk iránt a nyomozások folynak, ma­gokat egész csendességgel vi­selik. Mindenféle várakozá­saikban megcsalatván, most már kedvetlenül s lesütött fővel járnak fel s alá. Bécsben a marhahúsnak font­ja Januáriusra ezüstben 7. — Váltó krajcárban 17 és fél kr. ra határoztatott. AURÓRA, Hazai Almanach 1823ra. kiad. Kisfaludy Ká­roly. Tíz rézre metszett kép­pel, G.M.P. és Sch. rajzolat­jaik után; muzsikai darabok­kal. Párisi forma-kötésben, aranyos metszéssel, tokban, velin papirosra nyomtatva, találtatik Igaz Sámuelnél, ára 10 forint 5 kr. összeállította lászlóffy aladÁr Soó Zöld Margit. Kalitka október 20-án indultak, s másnap — 135 esztendeje már (hogy repül az idő!) — „csütörtökön est­e későn“ ér­keztek meg. Ám bármilyen nagy volt az út, s bármi­lyen nyargalva jöttek, Petőfi a megérkezés után egy órával már Kolozsvár látásának nagy élményéről kör­mölte a betűket úti levelébe: „Már egy órája, hogy Kolozsvárott vagyok, s még mindig azon töröm a fe­jemet, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem, any­­nyiszor indultam már ide s fordultam ismét vissza út­közben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a re­ményt e városba valaha eljuthatnom .. . Midőn beértem Kolozsvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró parasztházak s az ut­cán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a Magyar kapu alatt a városba, megváltozott a világ, s nagyot lélegzet­­em örömemben, hogy, istennek hála, család. .. . . erra valók a kicsiny, de élénk és ke­délyesei ".a Kolozsvárban, melynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ab­lakából, míg feleségem . . . engedj meg, barátom, most már nem írok többet. . . feleségem fölkelt helyéről, s hozzám közeledik. Kétségkívül fontos végzendői lesz­nek velem, tehát nem írhatok. Isten veled.“ Tulajdonképpen nászúton voltak, természetes, hogy abba kellett hagynia a városunk utcáiban való gyö­nyörködést, a levélírással együtt. Mégis, a „fontos végzendők“ ellenére, itt, Kolozsváron lépett először há­zasemberként a nyilvánosság, a „világ“ elé ... És a kis kolozsvári „világ“ megérezte, felfogta, hogy a Biasini-fogadó vendégével ünnepnap érkezett a város életébe, hogy bármennyire pénteki nap virrad rá, az egykor talán emléktáblára vésett nap lesz a fogadó falán. Felfogta, és egyben fogta is a tollat, hogy a hétköznapokból kiragadó ünnep pillanatait megörö­kítse. „Pénteken Petőfi nejével bejárta Kolozsvárt s . . . megnézte a házat, melyben Mátyás 1443-ban szü­letett, s melyet 1843-ban . . . tövéből megújítanak — s megígérte, hogy a házat megénekli. Jól teszi!“ — írta a város későbbi nagy nevű történésze, Szilágyi Sándor, aki ekkor húszéves fiatalemberként lelkese­dett a Mátyás szülőházának megéneklésére tett ígé­retért. Tirczka Eszter, akinek ezilőtt mint hajadonnak még csak tette a szépet Nuricsán József, hat évtizeddel később, immár ebben a mi bőrünkre szabott XX. szá­zadban, özvegy Nuricsán Józsefnéként még mindig élete legfelejthetetlenebb pillanataként idézte fel azt a rég­volt kolozsvári pénteket, amelyet akkor már egy évti­zed óta emléktábla is örökített a Biasini emeleti ré­szén: „Szép őszi alkonyat volt... — közvetítette a hír­lapíró Walton Róbert az öreg özvegyasszony-szemta­­nútól hallottakat a lap olvasóinak. — Hangos szóval közölték az ifjak, hogy Petőfiék a Biasiniban vannak szállva, és ekkor valamennyien a szálló felé tartottak, ahová már az utca népe is csapatokban vonult. Kiál­tások is hallatszottak: — Menjünk Petőfihez! Mind több és több nép nyomult velük együtt a Biasini felé . . . Sok volt a nő is. A fiatalemberek utat csinál­tak a lányoknak, s így sikerült nekik Petőfihez közel jutni: körülbelül tíz lépésnyire állottak a költőtől. Ek­kor már Petőfi a szálló előtt levő (csak nemrég eltá­volított) nagy, kerek, ún. feleki kövön állott, s a nép lelkesen éljenezte. Majd beszélni kezdett. Dicsőítette a népet, a szabadságot, és beszélt a forradalomról. Barna úti ruhában volt a költő, lehajtott fehér gallér a nyakán. Feje fedetlen. Szép hangja volt, messze el­hallatszott, és oly lelkesen beszélt, hogy a közönség még sokáig éljenezte, és csak későre oszlott szét. Júliája azonban nem volt vele.“ A kerek kő azonban ott volt a lába alatt, ugyanúgy, mint szűk három évszázaddal azelőtt a hitalapító ko­lozsvári apostolnak, Dávid Ferencnek. Olyan kő volt az, amilyenekkel világokat szoktak kimozdítani he­lyükről ... És péntek után következett szombat, október 23- ika, amely ugyancsak hétköznap lett volna, ha Pető­finek nem sikerül ezzel a negyedik indulásával eljut­nia Kolozsvárra. így azonban ez is ünnep lett, még nagyobb a péntekinél, mivelhogy ez egyben a búcsú­estet is jelentette. Másnap indult az ifjú pár Szalon­tára, Arany Jánosékhoz. De a másnapi vasárnapig még hátra volt az ünnepnek az a tetőpontra emelkedése, amely az akkori kolozsvári sajtóban is méltó helyet kapott: „Petőfinek Kolozsváron átutaztában a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelgett, barátai ízletes este­­bédet rendeztek, melyben nehány orsz. gyűlési tekin­télyes tag is részt vett. . . Berzenczei orsz. gyűlési je­les ifjú követ Petőfiért, különösen mint a nép dal­nokáért remek áldomást ürített, valamint fiatal szép nejéért is, ki közkívánatra személyesen is megjelen­vén, riadó éljennel fogadtatott. Az innepelt áldomásvi­szonzás helyett »Dalaim« című költeményét mondta el. .. Az egész estebéd alatt az innepelt költő népda­laiból írt műszerzemények és más válogatott magyar zenedarabok élénkíték és mulaták a társaságot, Okt. 24-a vendégünk. . . Pest felé távozott.“ A leglelkesebb tudósító a Petőfinél is fiatalabb Szilágyi Sándor volt. Mintha sejtette volna, mekkora történelmi idő van közel­jövőben a Petőfi országjárásaival, úgy röpítette örömteli beszámolóját a csaknem legtávolabbi magyar lapba, a Győrben megjelenő Hazánkba: „Igen, ő itt volt, nálunk volt, körünkben volt — két napig! Ó, e két nap két évvel ér fel! Mert látni őt színről színre, ki lelkünk előtt képzetünk ideálvilágában már isme­­rős, mert beszélni vele, hallani őt, kinek szava velőn­ket rázta meg: emlékünk tábláiba véste magát — mondjátok meg, nem boldogság, nem kéj, nem öröm-e? Petőfi itt volt! — e három szó hangzik most is lel­kemben, s tán fél Kolozsvár lelkében.“ Ha Petőfinek háromszor nem sikerült eljutnia Ko­lozsvárra, most annál inkább háromszorozódtak hár­mas ismétlések ritmusába a mondatok, s annál inkább hangzott három szó úgy ott, mint amitől egy péntek és egy szombat két esztendővel ért fel! És Petőfi, mint­ aki tudta, hogy minden lépésével a történelem lépik, kivált ha közben a feleki köre is Folytatása a 4. oldalon PETŐFI SÁNDOR RONGYOS VITÉZEK Föl tudnám én is öltöztetni Szép ríme s mértékbe versemet, Amint illő meglátogatni A társasági termeket. De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfü­rtözve, kettyűs kézzel Látogatóba járjanak. Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harc ... a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek. Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel... egy-egy Harcos legény minden dalom. Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harcol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák. S nem kérdem én, hogy költeményim Túlélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök talán e Csatában, ám hadd essenek. Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért hajtanak. ”

Next