Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-01-04 / 1. szám (53.)

a KÖNYV Mándy Iván: Önéletrajz : „— Mikor voltál borbélynál? Végigsimítottam a hajamon. — A borbély meghalt. — És akkor te most már...? — Harminc évig jártam hozzá. — Meddig akarod gyászolni? " : Kibámultam arra a kis térre. Elképzelhetetlen, hogy valaki felbukkanjon a fák között. Távolabb lehúzott redőnyök, kopott cégtáblák. — Nem ártana, ha megborotválkoznál. — Na igen." Az idézet Mándy Iván Önéletrajzi című kötetéből való, s egyike azoknak a passzusoknak, amelyekben a minden átfogását célzó perspektíva a maga szélsőségeiben, a rejtélyesség és a köznapiság révén van jelen. A párbeszéd-töredék, a legcsekélyebb ünnepélyességnek is híján lévő unottingerült szóváltás, no meg a szokásos pillantás, kitekintés is az ablakon, egyértelműen élet-közhelyek. Nosztalgiamentes, tömör helyzetképpel van , dolgunk tehát, amelyen ,z egyetlen rész, a történések masszív felületén való túlállást az egyes mozzanatok közti kapcsolatok lehetősége teremtimeg. Bizonyosságok hámozhatók ki, csalogathatók elő a jelen felszín oly sivár zavartalansága mögül: egy borbély halála és egy néptelen tér. Atökéletes kiürítettség momentumai. S mindehhez képest aborotválkozás oly jelentéktelennek tűnik, akár egy haldokló orrára röppenő légy. És itt már helyben is volnánk. „Ez az egész sokat dicsért és ugyanakkor szinte lelemezhetetlen technika mintha semmi másból nem állna,mint egy közönséges, agyonismert, már az unalomig megszokott bútorokkal, kellékekkel berendezett emberi élettér a legtermészetesebb emberi világnak minél hűségesebb reprodukálásából — írja Mándy egyik méltatója.2 — Még csak az sem pontos, hogy azt akarná megírni ,ami rendesen a sorok mögött szokott maradni. Tudnillik azt úgysem lehet. (. . ) De hát akkor mit mondhatunk egyáltalán erről a prózáról? Hát nem a preszt szók, tribünök, terek, mozik, öreg szobák, lépcsőházak, uszodák és a többi, akár ismeretlenül is ismerős Mándyhelyszín világáról van itt szó? Hát nem a vágások, a «nyavalyás» filmszerűség, a lebegtetés technikájáról, a hangjátékszerű, kihagyásos, szürreálisnak vagy álomszerűnek mondott narráció formakérdéseiről? És ha nem (ha mégsem) erről akarnánk beszélni, akkor egyáltalán miről lehet itt még szó? Persze, tulajdonképpen erről, nagyon is erről van szó. Csakhogy. Ez az akár a tematikai, akár a poétikai fogalomkészlettel egy-úgy leírható szöveg ott, Mándynál mégiscsak valami kimondhatatlant idéz fel, csak persze, kimondva ez az egész így néz ki, ahogy. Beszélni róla tehát, ha egyáltalán, akkor ugyancsak így, esetlenül és csak körülbelül.“ Mert a minden megvan teljesség-élménye csak tükörcserepekből, kósza visszfényekből rakódik össze. A fekete és a szürke árnyalatok egyhangúsága pedig már-már teljes mértékben fedi a bizonyosságok mélyvörös rétegét. A fölkínált alternatívák közül prózaformáló elvként Mándy Iván is azt fogadja el, amelyet jórészt a Kosztolányi-iskola teremtett és Ottlik Géza honosított meg. Az egyszerre szűkmarkú és pazarló kegyelmi tevékenységről van szó, amely a totalitás és a fény törvényeinek megfelelően belső mérték szerint irányítja életünket. S így Mándy szerint sem olyan, kérlelhetetlenül kemény az az erő, amely térdre, végül pedig arra kényszerít, hogy valahogyan leéljük ezt az életet. Időnként lélegzeni is hagy; a keserűség mellé olykor valamiféle vanília- vagy fűszeres ízt kever, s mindenképp azon van talán, hogy segítségünkre legyen a pattanásig feszített vagy épp nagyon is olcsó vásári jelenetben. Az élettények tudomásul vehetők. Számolhatunk velük. Ám személyes életünkben úgy kell tennünk, mintha nem kellene számolnunk velük, immunitást mutatva orv támadásaikkal szemben. „Na igen“ — hangzik a bólintólagos hetyke válasz. Az Önéletrajz Mándy-hősére pedig hatványozottan jellemző az a frivol konokság, amellyel csak a gyermekek és az öregek tudják semmibe venni a minduntalan előtérbe tolakvó jelenségeket. Szórakozottság vagy bölcsesség? Teljes autoritás mindenképp. Belső szabadság, amely lehetővé teszi, hogy a reggeliző asztalok „otthonos“ világában a születő novella kulcsmondata s az ebből „kibomló Anni nővér“ alakja váljék igazán jelentőssé. KISGYÖRGY RÉKA Magvető könyvkiadó, Budapest, 1989. 2 Károlyi Csaba: Mándy Ivánról; in: Harmadkor antológia, 1989. Az Új Látóhatár helyéről, szerepéről és eredményeiről szólva, először talán néhány megjegyzés a nyugati magyar irodalom fejlődéséről. Tényként könyvelhető el, hogy az a számbeli és minőségi gyarapodás, amelyet a nyugati magyar irodalom az 1956-os forradalom utáni menekülés révén elért, nagy mértékben járult hozzá irodalmi központ jellegének és szerepének megerősödéséhez. A több központú magyar irodalomnak a hazain, erdélyin, vajdaságin, Szlovákiáin és kárpátaljain kívül immár a nyugati a hatodik központja. Amilyen mértékben nőtt a kisebbségi magyarok körében a magyarországitól eltérő alkotói feltételek következtében előállott önálló központiság érzése. Olyan mértékben ébredtek tudatára a nyugaton alkotó magyar írók is annak, hogy részei ugyan az egységes magyar irodalomnak, de a budapestitől különböző lehetőségekkel és adottságokkal, attól elütő, sajátos intézményrendszerrel, következésképpen nincs szükségük a budapesti gyámkodásra vagy elismerésre, a maguk útján haladva válhatnak az egyetemes irodalomnak a többivel egyenrangú szeletévé. A többközpontúság felismerése és elfogadása serkentette a saját irodalmi sétadazok megszilárdulását, önálló fórumok kialakulását, az irodalmi sajtó és könyvkiadás fellendülését. Az írók túlnyomó többsége érezte és tudta, hol a helyei, alkotásai és teljesítményei milyen szerepre jogosítják fel, milyen tudomásulvételre és elismerésre számíthat az irodalmi közvélemény részéről. Csak keveseket foglalkoztatott az a kérdés, hogy hol van a magyar irodalom. Nyugaton-e, mint Mikes György hitte (azon az alapon, hogy szabadon és önnön törvényeit követve működhet), vagy Magyarországon, mint a párizsi Nagy Pál hirdette (abból indulva ki, hogy ott van a törzs és a nyugati irodalom annak csak egy ága). A nyugati magyar irodalom művelőinek túlnyomó többsége sem azt nem érezte, hogy ő a magyar irodalom, sem azt nem, hogy amit alkot, az csupán a hazainak egy ága. Sokkal inkább az a meggyőződés vert gyökeret az írókban, hogy az egységes hagyományrendszer alapján állva, egymás mellett működve, de más és más feltételek között dolgozva, az egyenrangúság alapján közösen rivnnkálkodnak a magyar irodalom gyarapodása és dicsősége érdekében. Így fogta fel szerepét és feladatát négy évtizeden át a Látóhatár és utóda, az Új Látóhatár is, amelynek szerkesztői és főmunkatársai körében sohasem terjedt el sem a felsőbbrendűség, sem a kisebbrendűség érzése. A folyóirat mentes volt mindenféle komplexustól, ezért tudta fenntartásait és kritikai észrevételeit mind a magyarországi intézményekkel és közéleti személyekkel, mind a nyugati magyar emigráció intézményeivel és hangadó köreivel szemben nyíltan és kertelés nélkül kifejezésre juttatni, de ugyanakkor mindkét irányban elismerni és méltányolni mindent, ami arra érdemes. A magyarországi eseményekről, fejleményekről, jelenségekről valaki felfogását nem befolyásolta sohasem, hogy budapesti hivatalos részről csak lekicsinylésben, elhallgatásban, hátrányos megkülönböztetésben volt része. Helyzetmegítéléseiben és következtetések levonásában a valóságból, a tényekből indult ki, tekintet nélkül a folyóiratot ért sérelmekre és bántásokra. De ugyanezt tette emigráns vonatkozásban is. A sérelmek és csalódások nem befolyásolták, amikor véleményt mondott. A folyóirat nemcsak színvonalas művek közzételével és a világban való eligazodást segítő eszmetisztázó tevékenységével, de dogmák, ideológiák, előítéletek elutasításával és minden irányban való nyitottságával is respektust vívott ki, amit a szerkesztők többre becsültek, mint a függetlenséget korlátozó szövetségesi vagy vélt szövetségesi cinkosságot. Kritikai álláspontját nem enyhítette, ha egyik vagy másik szervezettel közelebbi kapcsolatba került. Szerkesztési elveiben nem tett engedményt annak érdekében, hogy erkölcsi vagy anyagi támogatásban részesüljön. Nem lehetett megnyerni sem annak, hogy neki nem tetsző partnerekkel fogjon össze, sem annak, hogy az emigráció maradi köreinek rokonszenve érdekében haladó és demokrata nézeteiből enged Támadásoknak — hasonlóan oly neves elődjeihez, mint a Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz — az ötvenes és hatvanas években, de még a későbbi években is, eléggé ki volt téve. Magyarországon hecczsurnalisztikát szabadítottak rá, hogy tekintélyét és hitelét lejárassák. Sikertelenül. Szerkesztőit, fő munkatársait rágalmazták, a folyóiratra való hivatkozást írásművekből kihuzigálták, példányszámait a határon elkobozták, kiadványait a posta nem továbbította, a lakosság megtévesztésére készült propagandairatok haladás-, demokrácia-, szocializmus-, békeellenes orgánumnak állították be és szélsőjobboldali, nyilas kiadványokkal együtt emlegették. Ezt is hiába. Az irodalmi világ számontartotta, kutatók és tudósok hivatkoztak rá, megemlítését nem lehetett minden könyvből és folyóiratból kitörölni, összejöveteleken országos hírű szellemi emberek a postai kézbesítési tilalom eltörlését, nyílt és nem zugáruként való beengedését sürgették. Ugyanakkor nyugaton például egy laptársunk a kommunizmussal való paktálással vádolta, mások politikai vakságot vetettek a szerkesztők szemére, nyilasoknak zsidóbérenc volt, némely zsidónak antiszemita reakciónak felforgató, szélsőbalnak gyáva megalkuvó, a hagyományos irodalom követőinek érthetetlen és zagyva szövegeket közlő, az irodalmi avantgárdnak ósdi realista. Egy párizsi folyóirat szerkesztője szerint „magasrangú irodalmat kevert alacsonyrendű politikával“, amit Budapesten oly erdeti és találó megállapításnak tartottak, hogy azonnal felkapták és továbbadták. A Látóhatár, majd az Új Látóhatár elleniármánykodás nem azért érdemel említést, mintha egyszeri és egyedi eset lett volna, hanem azért, mert mutatja, milyen reakciókkal kellett számolnia mindenkinek, aki igyekezett kivonni magát a különféle érdekek erődrendszeréből és független kívánt maradni. Más emigráns orgánumok és intézmények is szereztek hasonló tapasztalatokat, ugyancsak érezvén a függetlenségre és pártatlanságra való törekvésnek nemcsak előnyeit, de hátrányait is. Az eredmények közé tartozik a törekvés az irodalmi színvonal fenntartására, az élénk kritikai tevékenység, a sok helyütt elismeréssel fogadott történelmi dokumentáció, az emlékiratirodalom bátorítása, a közelmúlt eseményeinek történeti feldolgozása és részben politikai, részben irodalmi kérdésekről kezdeményezett ankétok. A hetvenes években, még inkább a nyolcvanasokban, lankadt a vitázó kedv és érdekes módon mintha írók és olvasók egyaránt elfelejtettek volna felháborodni. A szerkesztőket sokszor meglepte, hogy olyan írások, amelyekről azt hitték, hogy hatalmas viharokat fognak kavarni, minden érdemleges visszhang nélkül maradtak. A kritikai megszólalást, az indulatos tiltakozást felváltotta a békés tudomásulvétel és a mindenbe való belenyugvás. Nemcsak az Új Látóhatárban, de valamennyi külföldi magyar orgánumban elhalkult a vita, ami sokat vesz el e folyóiratok és lapok színéből, érdekességéből, izgalmából. Néhány szót a kudarcokról is. Az Új Látóhatár sajnos nem tudta maradéktalanul végbevinni az erők tömörítésének és egy valóban központi irodalmi orgánum megteremtésének munkáját. Sikertelen maradt például az a törekvése, hogy Márai Sándort tartós munkáának megnyerje. Márai a Látóhatár első éveiben kézirataival tisztelte meg folyóiratunkat. Ott jelent meg híres verse, a Halotti beszéd is. Voltak mások is, akik kimaradtak az Új Látóhatár munkatársi gárdájából, az esetek túlnyomó többségében a szerkesztőség mulasztása következtében. A valóban központi orgánumként való működést nagyrészt anyagiak akadályozták meg. Nagyobb terjedelemre és gyakoribb megjelenésre lett volna szükség. A folyóiratot ilyen külső kényszerítő körülmények ütötték el attól, hogy az legyen, aminek alapítói szánták és amit olvasói elvártak. Jóllehet a szerzőknek, — mint általában az emigráns kiadványok — az Új Látóhatár sem fizetett tiszteletdíjat a közlésre elfogadott kéziratok mennyisége mindig többszöröse volt a kinyomtatható anyag menynyiségének. Éppen ezért valahányszor új folyóirat indult el, a Látóhatár és az Új Látóhatár szerkesztői ezt örömmel és megelégedéssel fogadták. Nem aggasztotta őket versenytársak megjelenése, inkább megkönnyebbülést okozott, hogy növekszik a kéziratok elhelyezésének lehetősége. A kudarcok közé sorolnám, hogy nem tudtunk eleven és hatékony mozgalmat szervezni folyóiratunk köré, nemlettünk az együttgondolkodásnak, együttérzésnek, szolidaritásnak olyan szekértábora, mint amilyen például a Válasz volt. Ennek oka bennünk rejlett, de nem kis mértékben a szétszórtságban is, amely megnehezített minden együttes állásfoglalást és fellépést. Negyven év sikerei és kudarcai után abban a tudatban jelentettük be 1990 elején a folyóirat megszűnését, hogy fáradozásunk nem volt hiábavaló. Munkánkkal egy kevéssé talán mi is hozzájárultunk a szabadság és a demokrácia diadalához. BORBANDIgyula mistant ■gagas Egy nyugati magyar folyóiratról ÚJ LÁTÓHATÁR előtt itt van! Folytatás a 2—3. oldalról feláll, mindenekelőtt — minden egyéb gyönyörködése között — a történelmet látta meg Kolozsváron: „történetkönyv ez a város“ — vallotta a Biasini falai között papírra lelkesült verssoraiban, miután üstökösként szerteszéjjel kalandozó tekintete csak akkor tudott betelni a város nézésével, ha már jól megnézhette a ma is városékességnek számító Mátyás-szülőházat az óvárban, amely egyszerre volt régi és új, mert éppen azelőtt négy évvel újították meg „tövéből“; az akkor még toronytalan — illetve épülő tornyú — templomot a főtér közepén, amely gótikus falaival a régi házak között is régi volt; a Bánffy-palotát a főtér keleti során, amely a régiekhez képest új volt; a ma is tanácsszékházul szolgáló tanácsházat a főtér délkeleti szegeletén, amely tőből új volt; és sorban a többit, az utcák házsorait, melyek, miként a levágott sarjúrendek azelőtt a Tisza partján, könyvsorokként álltak össze az ő látásában történetkönyvvé: „Összevissza tarkabarkán Allnak új és régi házak, Mintha képviselve volna Itten minden eltűnt század . . . Minden utca és minden kő Nagy dolgokról beszél benne“ . . . Mindent egybevéve: megvolt s nagy volt a „kéj“ mindkét részen! Mert maga Petőfi is nemcsak nászutasként énekelte meg Kolozsvár házait úgy, mint aki fényes rózsafátyolon át nézi a várost és attól elmerül a „tündérkéjbe“, hanem olyan országjáró vándorköltőként is, mint akinek a lelkét már jóval a nászos idők előtt vonta a vágy e helyre. 1842-től, amikor a Pápán szerzett borozó-dalt első megjelent versként napvilágra segítette a nyomda, a nyughatatlan vándorlélek úgy rótta immár öt éve az ország útjait, hogy csaknem mindenütt, ahol megfordult, ráütötte költészetének-szellemének ünnepi pecsétjét a városok-falvak hétköznapi életére. A Múzsa-járás külön térképét lehetett volna megrajzolni azokból a helységekből, amelyek emberek lakóhelyeiből a legnagyobb magyar költő verses ihletének helyszíneivé váltak, s a térképre a költői „országhódítás“ jeleként évente kilenc-tíz olyan új helységnév kerülhetett volna, ahol — ha akkor nem is, legalább később — elmondhatták, hogy ott volt a történelemnek egy olyan pillanata, amikor a Petőfi-féle „történetkönyv“ révén egy nap egy esztendő volt. . . Kolozsvár, az itt frissiben írt verssel, az ötvenhetedik „helységfoglalás“ volt ezen a hosszú Múzsa-úton. És sietett is tovább, nem ült többet két napnál az ünnepelt vendég, űzte tovább az üstökösnyughatatlanság. Kortársaihoz képest felfokozott robogásban élt, s ebben a robogásban ijesztő gyorsasággal iromlott tova az élet, és bár életkora a huszonöt felé kerekedett, attól, hogy életének nagy célját elérje, még messze járt. Talán ezért is hangzott úgy az egyetlen Kolozsvár-nyomú versnek a címe, hogy El innét, el e városból, s szóltak az első sorok a Biasini szobájából le a fogadó udvarába: „Fogjatok be hamarjába, Hadd rohanjak, hadd röpüljek Más vidékre, más országba!“— ezért is, és nemcsak azért, hogy a megszokás prózai keze nehogy letépje a „szép Kolozsvár“ fényes rózsafátyolát a szeméről és emlékeiről. Berobogtak a Nagybánya-Dés útvonalon Kolozsvárra, itt töltöttek három éjszakát és két nappalt, s repültek tovább a Bánffyhunyad-Nagyvárad országúton Szalontára, ahol már régebbről együtt volt a két legnagyobb múzsás nyom, de ahova, az újabb út most újabb költői nyomot vitt... És öt hónappal a szalontai pihenés után a főváros „kőhalmának“ hús szele a legtavaszibb széllé melegedett, és a nagyvilág zaja egy épület lépcsőkövéről elszóratott Nemzeti dal szabadságra felesküvő visszhangja lett. Egy egész nemzet kedélye öltözött ettől a naptól örök időkre ünnepi fehér köntösbe és fényes rózsafátyolba, s bár mindezeknél fogva a Fátum ismét keresztülhúzta az ünnepszerző ifjúnak azt az őszi fogadkozásban kinyilvánított úti tervét, hogy a jövő nyarat végig Erdélyben tölti, ez most már jó Fátumként vetette az akadályt az útjába. Arra, hogy a szabadság hiányának fájó pontjaira a helyváltoztató, jövő-menő mozgásszabadság rakja a tapaszt, nem volt szükség, mert a szabadság a forradalom nagy mozgása révén ott volt helyben, a főváros kőhalmában, és múlhatott a tél, a tavasz, a nyár, Petőfi csak ült egy helyben Pesten; éppen ekkor, 1848- ban, csaknem kilenc hónapig ült egyhuzamban a fővárosban, a forradalmi „robogásban“ élete leghelybenülőbb idejét élte, nem kellett bolyognia a léleknek az égen s a testnek a földön az „egyetlenegy igaz istenség“ — a szabadság — keresése végett. Most, amikor maga az egyszerű esztendőszám verseim lett, és a verssorok utána úgy kezdődtek, hogy „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga! . . .“, a legnagyobb mozgással születtek az új és új dalok a korszüle költő lelkében, míg végül nemhogy a nyár, de az egész esztendő eltelt, anélkül hogy a nagy erdélyi útra tett fogadalom por- és sárvalósággá teljesedhetett volna. Az új esztendővel azonban eljött az az újabb dal, hogy Buda várán újra német zászló, és ez a kitűzött zászló kiűzte Petőfit is Pestről, véget vetett a helyben ülésnek, nem vetett akadályt az Erdély felé irányuló mozgás útjába. Hiába volt „Európa csendes“, ő törhetetlen hittel hitt a „világszerű“ eszmében, és az eszméhez az utat Erdély felé kereste, ahol volt a szabadságharcnak egy olyan tábornoka, mint Bem, aki nem ismert csúfos futást, s akihez éppen ezért leginkább lehetett a legyőzhetetlenség hitével indulni. Ha addig tollal és szóval, költőként és apostolként küzdött mindenütt az új világeszme-„vallásért“, most már a kard is ott volt a kezében, és katonaként is a szabadság harcosa lett. Csaknem két évvel azelőtt Erdély határán, Érmihályfalván írta meg két versszakasz nyolc sorában Legszebb versem címmel azt a Fátumos jövendölését, amely éppen most kezdett egészen Fátumos erdélyi úttá-dallá teljesedni: „Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De amely hírem megszerezte A legszebb vers még hátravan. Legszebb lesz az, ha majdan Beccsel Hazám bosszúja szembeszáll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt írom: halál!“ (Folytatjuk)