Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-01-03 / 1. szám (105.)

Két héttel azelőtt, hogy megbetegedett és meg­halt, Borcan ezredes magával vitt terepszem­lére a dobrini erdőkerület egyik magaslatára. Közeledik a tunguz nátha, mondta, megnéz­zük, merre jár. Az lett volna a dolgom, út­közben figyeltem, megérkezett-e már 11 csont­tollú madár. A fenyvesből kibukkanó csupasz tető már a Pop Iván gerincéhez tartozott, messzire el lehetett róla látni, a határon kéklő vonulatokra. Az erdőbiztos szemléje ab­ból állt, hogy ellátogatott a medvészetbe, majd hazatérőben valamelyik hegyháton végigha­ladva lepillantott az alatta elterülő rezervá­tumára, most azonban egyenesen a kilátóhely felé tartott. Állítólag megjelentek a csonttol­­lúak, nyomukban heveny, emésztő láz. Amint a tetőre ért, ahol konzuzmós kövek­ből rakott pihenőhely várta, bőrből való he­gyi vadász-esernyőjét a fűbe ejtette, megoldot­ta köpeny­t, és kényelembe helyezte magát. Sapkáját is levetette, nehezéknek kődarabot dobott rá, aztán hajdanfőtt, szélben lobogó hajjal, rezgő fülcimpákkal órákon át meredt távcsövével a keleti látóhatárra. Az utolsó halmok­ mögül, a-i zóna messziségéből füst emel­kedett, az égbolt nagy részét, mintha máris az éjszaka közeledne, Ida függöny borította. Ké­sőbb, amikor a völgyek kiteltek a délután opálos fényeivel, messzelátóját eltette, vette sapkáját, jelezve, hogy a szemle véget ért. So­ha nem derült ki, megpillantotta-e a túloldali lar­kákon a perzselve közeledő tunguz nát­hát, és az sem, mert pont engem, egyszerű erdeigyümölcs-gyűjtögetőt vitt aznap magával az ukrán határra. — Látott csonttollat? — kérdezte már az aljban. — Egy párat. Úgy látszik, megérkeztek. — Akkor megrendelem az oltásokat. Már a laktanya közelében jártunk, amikor a­z­g­y ernyőjét megint csaak a fűbe ejtette, és sietve előkapta távcsövét. Túl a patakon, a sárga őszi réten, alakjával az erdő fekete sávjára vetülve, épp arra haladt el a vörös kakasnnae nevezett idegen. Égőpiros hajával, szakállával, vállán átvetett tarkaszőrös borjúbőr táskával, a földet lábával alig érintve, kevélyen lépdelt el a me­zsgyén, amely az erdőt a kaszálótól el­választotta. Borcan ezredes addig követte a messzelátóval, mígnem eltűnt egy sereg ka­vargó nyírfalevél között. Akkor újra megszó­lalt: — Mondja csak, Andrej — kezdte szinte félszegen, mintha én lennék ezredes —, vélet­­lenségt­ől nem hagytak magánál egy kis cso­­m­agot? Csak bámultam. Nálam? Csomagot? — Igen, számomra. Mondjuk, ajándékkép­pen egy frissen fogott halat. Nem, nem hagyott számára senki csomagot, és hamarosan elfelejtettem az egész dolgot. Csakhogy nemsokára fölkeresett a vörös ka­kasnak nevezett idegen. Egy halat hozott Borcan ezredes számára, aki akkor már nem élt. Sok­ évvel később derült ki, miért várta olyan nagyon. Sinistra lakói sötétbarnák vagy feketék, szőke közöttük ritka, vörös pedig egyáltalán nem akad. Kivételnek a rezervátumbeli kan­tinos kislánya, Bebe Tescovina számított, akit messzire világító berkenyeszínű hajáról min­denki ismert a völgyben, így ha vörös em­ber tűnöt­t fel a környéken, mindjárt tudni le­hetett r­óla, csak átutazó idegen. A vörös kakas egyszerű vándorként szelte át könnyű lépteivel a lejtős kaszálókat, haja, szakálla, mint az égő csipkebogyó, hol itt, hol ott lobbant föl a fekete fenyvesek alatt Dobrin erdőkerületben, ősz elején, csipkebo­gyóérés idején, a korai fagyokkal egyszerre érkezett, egy reggel ott sötétlettek idegen gyártmányú gumicsizmája nyomai a deres ösvényeken. Cingár, keszeg ember volt, ukránul, romá­nul, magyarul vagy cipszerül egyaránt rosszul beszélt, valószínűleg tisztességesen egyetlen er­refele használatos nyelven sem tudott. Járá­sa is olyan kevély és magabiztos volt, mint aki nem ide tartozik. Egész idejét a szabad­ban töltötte, hogy mutassa, csak azért csatan­gol Sinistra körzetben, hogy naphosszat a pi­páló hegyormokat csodálja. Dobrin környékén, ahol az idegen majdnem naponta tiszteletét tette, a Sinistra vize ágak­ra bomlott, a szerteágazó völgyek meredeken fölnyúltak a Pop Ivan oldalába. A vízmosások mentén betonoszlopok, acélcsövek kanyarog­tak föl a sziklás hegygerincre, a magasban, a vízválasztón húzódott a határ. A kerítések, árkok, akadályok szövedéke csak egy huzatos hegyszorosban nyílott meg résnyire, ahol a régi­­földút átbukott a túloldali lejtőkre, ame­lyek már Észak idegen fényeiben tündököltek. Az utat ott kék-sárga sorompó zárta el­, kö­zelében kicsi őrszoba állt és egy kopott tá­bori sátor, tele katonával. Ez az egy határát­kelő működött Sinistra körzetben, a sorompót itt is csak hetenként egy alkalommal emelték föl néhány órára, méghozzá mindig csütörtök délelőtt. Ilyenkor helyet cseréltek a katonai járőrök, hogy a fegyverbarátság jegyében a határsáv két oldalán egymás területét is vé­gigfürkésszék, ugyanakkor áthaladt az a két vagy három civil jármű, amely az útvonalat kormányzósági engedéllyel igénybe vehette. A vörös vándor, bár haja, öltözéke, gond­talan délceg tartása messziről elárulta­,­ hogy­ külföldi, mégsem csütörtökön bukkant föl elő­ször, hanem egy szombati napon. Az erdei kápolna bontásán dolgozó kőművesek találták meg reggel lábnyomait a füvön, s délután, amikor dolguk végeztével, kőporral elborítva tértek vissza, elevenen is megpillantották a Popi Iván lejtőin. Úgy látszik, mint a szél, csak úgy szabadon járkált a sövények, drót­­akadályok között. Bár az aljban többször is igazoltatták, papírjait — valószínűleg hami­sak lehettek — a hegyivadászok mindig rend­ben találták. Barna gumicsizmát viselt, amolyan zöld kordbársony kivágásokkal televarrt szürke poszterekét, amilyet a Pop Iván túlsó lejtőin hordanak, hajdanfőtt járt, keskeny karimájú, kék véresetollal díszített kalapja hosszú pán­ton lógva a hátán fityegett. Feje búbján ta­rajos vörös haj lobogott, állán két oldalrna fé­sült hetyke szakáll. Mivel névről senki sem ismerhette, kezdet­től fogva, hogy a kőművesek megpillantották, a vörös kakas név ragadt rá. Vállán átvetve veretektől, fényes rézcsatoktól ékes tarka bor­júbőr táskát hordott, jobb kezében homályo­san áttetsző műanyag tasakot lóbált, amelyben mint egy ezüsthasú hal, fényes tálca fickán­­dozott. Néha megállított erdőn, mezőn dol­gozó embereket, eladásra kínálta nekik, hol­ott tudhatta, tálcát arrafelé nem használnak az emberek. Egy darabig találgatták, igazá­ból mit is akarhat: az emberek vásárlóked­ve felől puhatolózik, vagy barátkozó oldaluk­ról kívánja megismerni a helybelieket? A he­gyivadászok vagy másfél napon át nyakra­­főre igazoltatták, aztán úgy látszik, leintették őket, többet senki ügyet sem vetett rá. Az erdők díját reggelente már dél­szürkí­­tette vagy egy-egy futó éjszakai havazás, a hamvas szőnyegen messzire látszottak a nyo­mok, amelyek mindig a Pop Ivánról vezet­tek Dobrin felé. Vándorútján az idegent né­ha véletlenül egy sereg csonttaló madár kí­sérte. Ez a madár olyankor költözik Sinistra völgyeibe, amikor nyomában észak felől már a tél dermesztő szelei közelednek. A fakó ré­teken lépdelve, feje fölött a kavargó mada­rakkal, az idegen mintha nem is Ukrajnából, hanem valami régi képeskönyv lapjáról ke­veredett volna a tájra. A csonttolót egyébként éppen nem szível­ték errefele; azt tartották, ahol seregestül megjelennek, követi őket a láz. Az a láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette. Szegény, még a halála előtti egyik legutolsó napon is fölkeresett — ilyet nem sokszor tett — szinte könyörögve faggatott a bizonyos csomag felöl. — Mondja, Andrej, becsületszavára nem hagytak magánál egy tasakot? Benne egy hal­lal. Nem baj, ha megette, csak mondja meg. De hát nem, nem hagyott. Többet nem is találkoztam Borcan ezredes­sel. Nemsokára a rezervátum kantinosa, Ni­kifor Tescovina újságolta, az erdőbiztos el­tűnt. Medvészek és ezredesek ittak nála a kantinban, ő mindenről tudott, hamarosan azt is ő hozta hírül, az eltűntre rátaláltak egy csupasz hegytetőn. De későn, tátott szájában már egy madár fészkelt. Később valaki a halottat odaszögezte, kezén át szuronyokat döfött a földbe, két lábát bádogpánttal fogta a kövek közé. Ezek után keresett fel a vörös kiskas, akko­ri munkahelyemen, az erdeigyümölcs-begyűjtő központban. Áfonyával, szederrel, gombával foglalkoztam, s magam­ is a régi malomból átalakított tárolóban laktam kádak, hordók, illatos dézsák között. Jól emlékszem arra a napra, akkor járt nálam először a begyűjtő­ben portékájával az új gyűjtögető asszony, Elvira Spiridon. A hegyilakó Severin Spiridon felesége — későbbi kedvesem — bemutatkozá­sul egy puttony­szedret és egy tarisznya őz­lábgombát hozott. A dobrini természetvédelmi területen pár­száz medvét tartottak, ezek imádják az őz­lábgombát, a szedret, az általam igazgatott gyümölcsbegyűjtőből szállítmányozták nekik az eleséget. Észrevettem, Elvira Spiridon, a máskor nyug­hatatlan, forró inda, most féllábra biceg, ma­gamban azt kívántam hirtelen, bárcsak tüs­ke ment volna a talpába, és én lennék az, aki kiveszi neki. Bármilyen botor kívánság volt, a fennvaló meghallgatott. Amíg kiürí­tettem a szedres puttonyt, és szitán széttere­­gettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon a küszöbre ült, és örömömre tekergetni kezd­te bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és sa­lát kezűleg bontottam ki a fehér posztókap­cából. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénata­­karások óta még mindig barna volt, illato­san borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsa­szín volt, nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom ara­nyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fo­gammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira­ Spiridon lábát a kezem­ben tartottam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki. Az a valaki már ott is ácsorgott a közelben, a küszöb elé vörös szegélyű árnyék vetült. Egyébként is ráismertem volna, az illető mel­­lén, a széles táskaszíjon, a derekán hordott bőrtüszőröl veretek, fényes csatok vakítottak. Tasakjában, amelyet jobbkézben tartott, ke­vés zavaros vízben, mint egy tálca, ezüsthasú hal fickándozott. — Jól figyel rám, Andrej — szólított mind­járt keresztnevemen. — Ezzel kicsi csomagot vinni kell Borcan ezredes nekije. Mi­* nem lemegy a nap. •— Rendben — mondtam — hagyja csak ott. Borcan ezredes akkor már nem élt, de ez nem az idegenre tartozott. A tasakot,­ benne a hallal, egy üres hordóba dobtam, és Elvira Spiridon után siettem, aki félig mezítláb, bocs­­korát kezében lóbálva tünedezett el a berek­ben. Bókjaim sorra elröppentek a füle mel­lett, a találkozás a vörös kakassal őt is el­kedvetlenítette. Akkoriban egyébként a vén csataló Aranka Westinnek csaptam a szelet. Közömbös ő sem volt irántam, előfordult, hogy éjnek évadján kiszökött otthonról — borbély élettársa ilyen­kor a laktanya szobáit járva nyírta a katoná­kat —, lenge pendelyben, ha nem éppen tel­jesen ruhátlanul, kiszaladt a faluból, a holtág mellett álló gyümölcstárolóba, ahol magányo­san éltem. Éjszaka kellős közepén éppen lan­­kadtan hevertem mellette, amikor a magas­ban, a felhők között meghallottam a vádju­nkat. Azon az őszön az idegen rónát elborító füst terelte őket Sinistra ormai fölé. Az ad­dig néma, deres éjszakák megteltek a vonu­ló madarak nyivákolásával, elcsukló klarinét­hangjuk bekúszott a kéményen, és a tűzhely hamujában motozott hajnalig tovább. Idege­ket borzoló hangok ezek. Aztán azt is meghallottam, Borcan ezredes hala még mindig hordóban vergődik, csap­­dós. Fölkeltem, és tasakostól kivittem az árnyékszékre. — Mi ütött beléd — korholt Aranka Westin —, máskor kipisilsz az abla­kon. Bár az ezredes már nem élt, kezdettől fog­va tartottam ettől a hal­ügytől, hallgattam a vöröshajú vándorról is. Nem szerettem volna valamilyen kétes históriába keveredni, hogy a végén kitiltsanak a területről. Évekkel ko­rábban tudomásomra jutott, az egyik közeli rezervátumban él kényszerlakhelyen Béla Bundasian, a fogadott fiam, őt kerestem. A­­zéűrt szegődtem el erdei gyűjtögetőnek, hogy nyomára bukkanjak. Kár lett volna most min­dent elrontani. A következő nap reggelén megint a vörös kakas keresett. Combig lucskos és csatakos volt, ahogy a fűvel, gazzal benőtt réten ke­resztül csörtetett. Haragtól, rémülettől egyszer­re fénylett, szikrázott. — Embernek fia, Andrej — vett elő szigo­rúan. — Miért nem megmondta nekem, to­­váris kolonel nem él! Megvontam a vállam, csak. De ő a halért jött, s amint megtudta, mi­velhogy halat nem eszem, hát­ hol van, ro­hant érte előpiszkálni. Délig sikálta a holtág vizében, aztán lapiba csomagolta, és a hóna alatt eltűnt vele, örökre eltűnt Dobrinból. Borcan ezredes helyébe a dobrini hegyiva­dászokhoz új erdőbiztos érkezett, eltűntem onnan egy szép napon magam is. Sok évvel később, zsebemben görög útle­véllel, vadonatúj négykerék-meghajtású me­­tálzöld Renault terepjárómmal végiggurultam Sinistra körzeten, és Dobrinban töltöttem más­fél napot. Kihajtottam a Bába Rotunda há­góra, gondoltam, megnézem, hogyan b­ul­vi­­rál a kakukkfüves réteken egykori kedvesem, Elvira Spiridon. Ott élt férjével, Severin Spi­­ridonnal egy boronaházban egy útmenti tisz­táson. De a ház helyén most nem állt sem­mi, csak egy halom esőverte, hó és jég alatt megkövesedett sötétkék üszők. Körülötte né­hány zsenge sárga fűszál, friss hajtás csalán és sáfrány növögetett. Alighanem, ami előtt álltam, a hantjuk lehetett. Késő délutánra járt, a keleti égbolton a bá­nat felhője, hatalmas narancsvörös gomolyag világított. Újabban egy-egy ilyen habos, tá­volodó felhő, elmerülőben a közeledő este li­la leplei között, mindig elszomorított. A ko­csit az országút mentén hagyva, lógó orral végigjártam az erdőszél néhány jól ismert zegét, zugát. Előttem, a tisztásokon kanyarogva, a felhő visszfényében csillogó jégből vagy, ki tudja, talán üvegből való kettős csík ragyogott. Az izzó tavaszi füvön saját sítalpaim régi nyo­mai kanyarogtak el a homályba, megmarad­tak a legutolsó télről, amelyet évekkel ko­rábban ott a hágón töltöttem. Aki valaha sí­talpakon járta az erdőt, jól tudja, ha az em­ber néhányszor ugyanazon a helyen, saját nyomain elhalad, alatta a hó megkeményszik, és újra meg újra megfagy. Egy ilyen páros nyomvonal, ezüst pántlika ha elolvad, csak tavasz végére enyészik el végképp. De van köztük olyan, amelyik soha. Az utolsó télen nap mint nap erre jártam sítalpakon a Kolinda erdő búvópatakai felé. A föld alatti nyirkos odúkban néhány enge­detlen vadóc húzta meg magát a hegyivadá­szok elől, sem felszólításra, sem könyörgésre nem voltak hajlandók előbújni. Először úgy volt, csapdákat kell állítanom nekik, aztán a vége az lett: a járatokat egyszerűen beön­­töttük cementtel. Hátamon cementeszsákokkal heteken át errefele csúszkáltam el, mindig a saját nyomaimon. A cement nehéz, alattam a hó gyémánttá kövesedett. Már szinte elmerengtem a régi dolgok fö­lött, amikor a közelben, fenyőgallyra akasztva, két darab szélben himbálózó vörös parókát találtam, föl-föllobbantak a távozó bánat­fel­hő fényében. Vesszővégre tűzve közelebbről is megvizsgáltam őket, egyik fejre való volt, a másik formáját tekintve szakállnak. A kö­zelben, a tisztás egyik homályos szegletében, elnyúlva a nyálkás tavalyi avaron, álmában nagyokat horkantva, színes legyektől körül­dongott fiatalember aludt. Oldalán tarkasző­rös borjúbőr táska, mellette üres üveg. Nem a vörös kakas volt, de szinte. Külföldi lévén, a dobrini fogadóban kellett szobát bérelnem, de a sötétben kiléptem a­z ablakon, és az estét régi barátnőmnél, Aran­ka Westinnél töltöttem. Miután most már föl­emlegethettem az egykori vörös kakasnak ne­vezett idegent, tőle tudtam meg, az illetőt távollétében halálra ítélték. Halála után meg külön Borcan ezredest is. Cimborája volt egy lengyel határőr ezredes, közösen törték a fe­jüket valamiben, s a lengyel különböző sze­mélyek által, de mindig egy hal hasába rejt­ve juttatta el hozzá az üzeneteit. Ezt bizony magam is kitalálhattam volna. Az talán még a történethez tartozik, hogy Aranka Westinnel, bár jócskán eljárt az i..., fölöttünk, az éj leple alatt újra összedörgöl­­tük a csülkeinket. Ütőeremet tapogatva er­­nyedeztem mellette, és már-már fontolgatt­a volna, maradhatnék még egy napot, amik­­ a magasból távoli klarinét-hang hallatszott: a Dobrin felhői között megszólaltak a vadru­­dak. Úgy látszik, végképp odaszoktak. Eskü­szöm, nincs nyugtalanítóbb hang az övéké­nél. Az éjszakai csendben tisztán hallatszott, a Kolinda erdő felől közelednek, Dobrin felé érkezve hirtelen Északnak kanyarodnak, a Pop Ivan felé. A gyomrom legmélyén érez­tem őket. Úgy, hogy amikor hajnaltájt értem jöttek a hegyi vadászok és tudatták, minthogy ki­jelölt szálláshelyemet, a fogadót titokban el­hagytam, tartózkodási engedélyemet bevon­ják, és Sinistra körzet területéről örökre ki­tiltanak, én már réges-rég éppen várt­am a reggelt, hogy végre mehessek. Vincefi Sándor: Bábos BODOTJ ADAM JANCSIK PÁL­­ HONNAN JÖTT ELŐ? Honnan jött, honnan jött elő ez a sunyi, e baszutas idő, mely bebújik bőröd alá, beissza hús, csont és velő, alattomos, akár a rossz halál, mely hátad mögött álldogál. Ráült vidékre, városra, tetőkre mint aki berendezkedett örökre. Se szélvihar, se napsütés, se zápor, csak ez a ravasz hideg, ez a z­ápor,** mely idegeidre telepedett, és mosogatórongy-közérzetet teremt benned, ez nyom, szúr, rágva rág, s te azt mondod: ma ilyen a világ. Testvérnép testvérnépet irt vadul,*** barát barátja támad álnokul, szomszéd szomszédja — gondja, baja tenger, s csak gonoszságát halmozza az ember, régi bűnökből semmit nem okul. A nagyobb nép a kisebbik nyakára fonja kezét, hurok a szorítása. Ne mondd szépen: kenyér, föld, anyatej — de az én nyelvemen mondd, apafej! S micsoda ordas éhség szabadult el, hogy most újólag felszabadult Kelet- s Közép-Európában a polgár: kapar a magyar, zsugorgat a bolgár, seftel, szerez, gyűjt, lop itt mindegyik, és acsarkodik és fenekedik, s közben nagy részük fázik s éhezik... Én meg írom az ócska rímeket, látván rémeket, hallván híreket, borús időben még borúsabb kedvvel, mert ekként mart belém e mord december, behúzódtam e langy konyhasorokba, kiöntvén rosszkedvem a verssorokba. Kolozsvárt, 1991. december 18-án. * baszuta: régi, kedves háziasszonyom­tól tanultam a szót a nyomott hangulat, a rosszkedv kifejezésére ** ápor: elvonás az áporodott szóból *** több mint hat hónapja tart a nép­irtás szerbek és horvátok között A TOKOS OKOSOK AVAGY A KOROS KOSOK Kisokosok, nagyokosok, kicsi kosok, koros kosok össze-össze akaszkodnak, szarvval szarvba kapaszkodnak, egy a m­ásba ereszkednek, acsarkodnak, cselezkednek. Nyomós érvet érvre ont, csattog a szarv, meg a csont, ha két tokos, koros okos, vagy két tökös nagyokos kos szilajul egymásba ront, s közben mindent összeront.

Next