Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-01-05 / 1. szám (183.)
DOMOKOS JOHANNA Száz sor magány a fű már béna volt fürge bokákat kikerics bújta át belém szeretkezik az idő éles hol ujjaid húzódtak az érintést bontja meg közben válik le hirtelen nem tudni hol jár a szétbomló mégis egybeképzelt a nélkülem hogyne de mégis mert ha épp bár nem választható egynél nagyobb csak kevesebb ki kell mondani nemem )phéna nélkül kétségbeesésében oldalamon a szürke kisegér oldalamon a mészáros fekete oldalamon a nagy semmi belémfordul és kilendül körte alma meggy nem félem amikor szemeimen kilépek magammal viszlek téged mert mi marad az ennyi sok melyben nem vagyok )s ne teremts nekem se földet se levegőt se füvet se virágot se mélyet mert nincsen mint szó és útja melyen tőlem hozzám jönne minta mint főtémát fő témát fó témát fő témát fő témát történésznemtörténést nemtörténésznemtörténész több töredékem nincsen több töredékemnincsen rövid az út létemmel ne tarkítsam a leget az első házba nem nem nem nem menekszem egy meg egy mi második ilyen többé nincsen egyedüli egyetlen nász nincs nem lehet többet határaim adom neked veled van az egyszer ha bírodisten( mert mindig minden kellesz szerelem lett lévén a semmi mert mindig minden kellesz magány lett lévén a semmi mert mindig minden kellesz én lett lévén a semmi mert mindig minden kellesz semmi lett lévé mert mindig minden kellesz veszítsem eszméletem ezt a világot )ajándékod( többé nem ismerem HELIKON 3 Zagyva kelet ‹ ‹ ‹ ‹ !› folytatás az 1. oldalról merő megszenvedett bölcsesség. Én okosabb embert máig sem ismertem apámnál, s az emberiség a pátriárkáinál. Mert ők akkor magasodtak elénk, amikor még eléggé fogékonyak voltunk a rácsodálkozásra. A legfontosabb emberi norma talán annak felismeréséből született, hogy ráébredtünk: nem az a bölcs, aki személyre szabott stabil pontokat, fogódzókat alakít ki, hiszen a földi élet végig fenyegetés alatt áll, s tartama olyan bizonytalan, hogy inkább oly dolgok érdemelnek elsőbbséget, meyek túlélhetik az egyén egyszeri életét. Nem a mindenkori gazda érdeke a döntőbb, hanem a gazdaság maga. Nem a ház, a falu, a város, a mostani falu és város, hanem az örök Ózd, Ludas, Szárhegy, az örök Kolozsvár, az örök Debrecen és Visegrád, így aztán fél, egyre fennebb, tágulóban alakultak az egymást önmagukba befogadó s az önmagukat egymásba foglaló értékek rendjei és rendszerei. A legnagyobb mint legdrágább, aztán magába foglalt és maga alá rendelt minden mást. Ezt érezték meg a magukbaszállás legtisztább pillanataiban a legegyszerűbb s a legbonyolultabb lelkek, s ezt sugallták, súgták egymás fülébe, bölcsők és koporsók körül, végig az időkön, így került Isten közelébe a haza, a büszkeség és boldogság kötelékébe a család mellé az áldozat. Manapság egyik lehetséges áldozat: a szó révén hatni, a szó révén szerezni békét s bár lelki kenyeret, védni a nyelvet, minden nép mérsékletének hordozóját, azok közt is a kinek-kinek legdrágábbat, az anyanyelvet. Egyensúlyt keresni, kiutat találni, hidat építeni múlt és jövő, kelet és nyugat közé, ahol aztán egyenként számolva, mint a mesebeli báránykák, vízum nélkül átkelhetünk az újabb szoros helyzeteken és hágó-állapotokon. Betűcipőben, ami nem töri úgy fel a lelkeket. Betűpapucsban, hogy gyógyítsa a sánta Máriák hétmérföldektől sebes lábacskáit. Betűsarkantyús betűcsizmában, mely néha beletapos ugyan, de ki nem hiszi, hogy a meglévő bajokkal védekezni is lehet az újak ellen!?... Ha egyáltalán valaki olvasná a mindenkori áfiumok elleni orvosságokat. De ha mindenki olvasná is, olvasna mindent, elolvasná a jó szót, okos érvet, a hiányokat pótló információt, a "nem úgy tudtuk, nem jól tudtuk" jellegű hibák kiigazítására, akkor is maradna még elég gyanú, kiábrándulás, lemondás, megingás, ingere mindannak, hogy falra hányt borsó az egész. Sajnos, a jó is. Látszólag attól se ment elébb a világ, a könyvek által. Mert milyen mikro- és megaenergiák rejlenek abban, hogy "Még nyílnak a völgyben a...", és milyen realitás maradt mára abból, hogy "Talpra, magyar..."? Ha belegondolunk: egy-egy dühös kicsi mozdony valahol egy vidéki rendezőpályaudvaron nekiveselkedik, nekifut, nekimegy egy rozsdásodásig veszteglő, többkilométeres teherszerelvénynek — a százvalahányadik vagon ütközője már össze se koccan a következővel. Madártávlatból valahogy így volnának mérhetők, követhetők a hatások. De ha nem madártávlatból adatik szemlélődni, ki-ki emelje tekintetét — ott, a vidéki kisállomáson, ahol éppen áll, él, álldogál és éldegél a tiszta téli égre, és üvölthet máris, mint a farosok, vagy hallgathat, mint az emberek, akiknek szemében néha a hidegtől, néha a könnytől, néha csak magától a fényességtől támad sugara a csillagoknak.