Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-01-05 / 1. szám (183.)
HELIKON Nacionalizmus «"»»folytatás az 1. oldalról a hagyományos formának ugyanis funkciója van, mert az így megkülönböztetett szöveg végig vissza-visszatér látó-és gondolati mezejébe, tudatosítja, vagy legalábbis sugallja, hogy a mottóban kimondott állítások nem illeszthetők teljesen a gondolatmenetbe; máshonnan erednek és máshova tartanak; mégis csak segítségükkel érthetjük meg igazán azt, amiről az írás beszél, s hihetjük el, hogy íme létezhetnek időhöz kötött állítások, amelyek más helyzetekre alkalmazva is érvényesek, illetve léteznek egészen "más helyzetek", amelyek máshol és máskor kimondott kimondott igazságokhoz tartják magukat. Továbbá a fenti első és második mottó tartalma között nincs ellentmondás, amennyiben az első az úgynevezett népre, a második pedig az úgynevezett elitre vonatkozik. A harmadik és negyedik mottó pedig arra vonatkozik, hogy az agresszív nacionalizmussal szemben azért volt mindég is oly sikertelen az ellenállás, mert a fontolgató-okoskodó morfondírozás nyögésszerű hangjait mindég is el szokta nyomni a dübörgő dobszó és a rivalló kürtök harsogása és a rohanó lovak nyihogása. És főleg azért nem, mert a nemzeti fanatizmus akárhányszor nem is igazi fanatizmus, hanem perzselő vágyakozás a préda, az olcsó zsákmány után. ♦ A múlt század politikai vezéreszméi közül leginkább a nemzeti eszme kompromittálódott mára — már ami az elnevezését illeti. Tartalmát tekintve azonban mintha csakis ez az egy valósult volna meg, pontosabban: a politika küzdőterein ez bizonyult a leghatékonyabbnak. Szabadság. Egyenlőség. Nemzetiség. Ezt még így tanultuk, amikor a Nagy Francia Forradalomról beszéltünk, hogy — szabadság, egyenlőség, testvériség. Ám a testvériség múlt ki leggyorsabban és legnyomtalanabbul a hármas jelszó nagy ígéretei közül. A szabadság és egyenlőség fogalmaiból, ígéreteiből sok minden átszivárgott a demokráciába és a liberalizmusba. Mindkettő mint a népfelség elve ígérte a megvalósulást, vagyis — szimbolikusan! Elvontan. Konkrétan ugyanis, például a szabadság — vagyis azon állapot, amelyben az ember saját tehetségeit, mint az őt környező természet erőit a lehetőség határai között, maga által választott célok elérésére használhatja" — olyan irányban valósult meg, hogy "amit nem lehet nekem, az másnak se legyen »szabad«", iletve "szabad legyen mindaz, ami a közösség érdekeit nem sérti"; a közösség érdekeinek tisztázásaóvása azonban mindig egy kis élcsapat, elit feladata volt; tehát a szabadság megvalósulhatásának körét is az húzta meg. (Más kérdés az, hogy ez az általa kirajzolt kör hurok lett akárhányszor a saját nyakán is.) Az egyenlőségből pedig — vagyis "mindenkinek egyenlő alávettetéséből vagy egyaránti függőségéből" —természetesen csak a program első fele jutott el a teljes megvalósuláshoz, bár a magukat legdemokratikusabbnak valló irányzatok is elutasították az "egyenlősdit", az egalitarizmust, a testvériség pedig azáltal adta át helyét a nacionalizmusnak, hogy maga a nép is csak vertikálisan óhajtotta vállalni az egyenlőséget, horizontálisan nem. Amikor a Nagy Francia Forradalom vívmányai veszélyben kerültek, mert Európa összes hatalmai Franciaországra rohantak, a francia nemzeti dicsőségre való apellálás védte Franciaországot; a nemzeti dicsőség, a gloire elragadottságában emelték maguk fölé a császár zászlaját és az új elitet. A testvériség azért múlt ki oly hamar, mert nyivánvaló volt, hogy csak ennyit kell érteni alatta: a jó kis testvér mindenét odaadja a jó nagy testvérnek, ha annak szüksége van rá. És szüksége volt rá. A forradalom és a forradalom utáni Franciaország a provanszi, aquitán, katalán, baszk, breton, elzászi kistestvérek erélyes nyelvi-politikai gleichschaltolásával nemzetállammá vált, példaképévé minden centralizált nacionalista hatalomnak, mégha úgyis kellett tekintenünk legtöbbször rá, mint a modern demokrácia egyik bástyájára. A Nagy Szocialista Forradalomban a testvériség, azaz a nemzetköziség elve az orosz szupremácia elvébe torkollott, miután a Nagy Honvédő Háborúban egyik nagyon fontos erőtényező éppen az orosz dicsőségre való hivatkozás lett. Milyen érdekes: a francia dics egy nem francia, hanem korzikai hős bálványképe előtt ragyog fel a legfényesebben, mint ahogy az orosz sovinizmust is egy nem orosz, hanem egy grúz fokozza az abszurditásig! Ezen még külön érdemes lennne elmélkedni. ♦ Szóval a nemzetiség eszméje, vagyis a nacionalizmus. Talán azért is volt mindig sikertelen az ellene való küzdelem, mert a legkülönbözőbb dolgokat értették alatta. Először még Eötvös is lényegében pontallanul határozza meg: "A nemzetiség eszméje az egyes népek azon törekvésében nyilvánul, mellyel mindenikök azon helyzet elfoglalása után fárad, melyre magát múltjánál (történeti jogánál) nagyságánál, vagy más tulajdonságainál fogva jogosítottnak véli." ... ez ugyanis — hogy valamely nemzet valamely tulajdonságainál, akár kiválóságánál, akár létszámánál fogva előnyösebb helyzetet és kedvezőbb megítélést kíván magának más nemzetekhez képest, ez ugyanis a sovinizmus! Az elmúlt években hosszasan szeminarizáltuk, hogy a nacionalizmus és a sovinizmus, mindez a polgári fejlődés során jött létre mint burzsoá nacionalizmus, vagyis mint történelmi kategória. Holott sovinizmust már az ókortól kezdve ismerünk, minden korszakban! A nacionalizmus csakúgy, mint az alapjául szolgáló nemzettudat, azonosság-tudat létrejöhet a közös nyelv, a közös származás, közös hagyomány, de a közös létérdekek alapján is. A célkitűzései azonban minden nacionalizmusnak a legtöbb esetben nem eszmeiek, nem elviek, nem is esztétikaiak, hanem anyagiak. A nacionalizmusok végül is mindig arra irányulnak, hogy egy adott földrajzi-történelmi övezet anyagi erőforrásaiból vagy már megalkotott javaiból ki milyen mértékben részesüljön! Erre való hivatkozással szokás a nacionalizmusokat két csoportba osztani: agresszív, vagyis támadó nacionalizmusokra és védekezőekre. Az egyik térnyerésre törekszik, a másik saját pozícióinak legalább minimális mértékű megőrzésére. Csakhogy — csakhogy: a baj az, hogy minden nacionalizmus védekező nacionalizmusnak tartja, hirdeti saját magát, és ezzel kompromittálja ennek a fogalmát is. Vagyis a kritika elutasítja azt a lehetséges megkülönböztetést, hogy van "rossz" és van "jó nacionalizmus" is. És egyaránt harcol mindkettő ellen és elkerülhetetlenül igazságtalan ítéletekre jut. Ezzel pedig éppen a nacionalizmus elleni harc hatékonyságát csorbítja ki, ugyanis nemcsak azokkal kerül szembe, akik zsákmányszerzésre törekednek — sőt, azok éppenséggel nagy álszentül még buzgón helyeselnek is neki, a nacionalizmus ellenfelének! —, hanem azokkal is, akik egzisztenciális okokból kénytelenek a végsőkig védekezni. A nacionalizmus — rablás, mondják. A rablás az, ha én elveszem a te pénztárcádat. De a rablásba keveredés folytán egyszercsak a megvetett helyzetébe kerül az is, akitől el akarják venni a pénztárcát. Tehát aki a sajátját védi, az is valahogy rabló, mert egyáltalán "jellemző, hogy ilyen ügyekbe keveredik" és mivel rablás megrabolt nélkül nem jöhet létre, a megrabolt, a kifosztott is a sötét ügyek képviselője, és különben is, honnan volt neki pénztárcája, vajon nem úgy rabolta-e ő is előzőleg? Sőt! A végén már nyivánvaló, hogy aki nagyon ragaszkodik az övéhez, az rosszhiszemű, izolacionista, önző és, természetesen: — erőszakos! Le az erőszakkal! És — "tegyétek csak le mind aketten azt a pénztárcát, mert az az enyém!" ...Ahol megoldódik, általában iyen szellemben oldódik meg a kis nacionalisták harca. A testvériség jegyében. Jön egy nagytestvér, és szó nélkül tudomásul kell venni: nacionalista az a gondolat, hogy Tibet a tibetieké, pfuj, még hangzani is inyen utálatosan hangzik, hiszen nyilvánvaló, hogy Tibet a kínaiaké, de legalábbis: "Kínához tartozik". A legalantasabb nacionalizmus, hogy Abbházia az abbházoké lenne, mert nyivánvalóan Grúziához tartozik, és ennél csak az lenne felháborítóbb, ha az abbházok azt mondanák, hogy akkor Grúzia is tartozzék inkább Oroszországhoz, mint ahogy előbb-utóbb ez lesz belőle. A legvisszataszítóbb a csecsen nacionalizmus, amelyik azt képzeli, hogy Csecsenország az nem Oroszország. Ettől még a legdemokratikusabb Amerika is hevesen és hosszan rázza a fejét » »»»» Gergely István plakettje_________ _