Helikon, 1996 (7. évfolyam, 207-230. szám)

1996-01-05 / 1. szám (207.)

A VÁNDOR — KISS JENŐ (1912 —1995) Szomorúan búcsúzunk az esztendőtől. Az 1995-ös évtől, amelyik nem egy kiváló, vala­mennyiünk által szeretett, nagy­­rabecsült írónktól - költőnktől szakított el bennünket. Talán Pás­­kándi Géza nyitotta meg a sort, hogy alig két hete kövesse őt Mé­­liusz József, és most utána siessen Kiss Jenő is. Kiss Jenő, a költő, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori lektora-szerkesztője, a marosvé­­csi helikoni találkozók résztvevő­je. Tájainkon már csak Ő élt Kemény János egykori vendégei közül - "a nagyvilágon ekívül" - pedig úgy tudjuk, egyedül Wass Albert van még életben a romá­niai, az erdélyi magyar iroda­lomnak ebből az elit-gárdájából. Kiss Jenő már kora ifjúságától a hétköznapi emberek, a meghitt tájak és üdítő utak költészet-él­ményével gazdagította irodal­munkat. Dsida felfedezettjeként indult, de ha a Nagy Barátnak csak rövid élet — kurta 31 év — jutott osztályrészül, reá szép 83 esztendőt szabott a sors. Hánya­­tottságában, csapásaiban volt szép ez az élet. És abban, hogy semmiféle ítéletidő, a történelem legkíméletlenebb megpróbáltatá­sait hozó vihar sem tudta kiverni kezéből a tollat. Ne idézzük most a megpró­báltatásokat, amelyekkel meg kellett birkóznia, a megaláztatást se, amelybe — az utóbb talán túl­becsült — irodalmi diktátor mennydörgő hangja taszította. Inkább erejére, az örök újrakez­déshez erőt adó szívósságára gondoljunk, amelyik az elhurcol­­tatásból haza vezette, a megaláz­tatásból talpra segítette. Az erőre, amely abból a végtelen szere­­tetből fakadt, amellyel négy gyer­mekét felnevelte úgy, hogy közben senkinek se siránkozott- CÉLHOZ ÉRT panaszkodott, senki előtt meg nem alázkodott. Az erejét idéz­zük, amellyel a nagyobb családját jelentő, fiatal és kevésbé fiatal író­költőtársadalomhoz ragaszko­dott, nevelni igyekezett ezt min­denek fölött az anyanyelv szere­­tetére - a nyelvi igényességre. Sze­mélyes példájával — és szer­kesztőként egyaránt tette ezt, már fiatalon az Erdélyi Szépmíves Céhnél, utóbb az Utunknál, majd rövid ideig a Napsugárnál, végül pedig — nyugalomba vonulásáig — a marosvásárhelyi Igaz Szó ko­lozsvári szerkesztőjeként. Tőről metszett erdélyi ember volt. Erdélyi magyar költő. Kö­zösségi ember, aki tudta, hogy ezen az Isten áldotta vidéken csak úgy maradhatunk meg, ha testvé­ri jobbot nyújtunk azok felé, akik­kel a Sors hosszú századok óta e­­gyütt élnünk rendelt. Mit tehetett ezért, az egymásra találásért a po­litikai élettől magát távol tartó költő? Tolmácsnak (is) szegődött. Kiváló klasszikus és kortárs ro­mán költők versei mellett—Emi­­nescutól Jebeleanuig — példátlan vállalkozással átültette magyarra az egész összegyűjtött román népballada-kincset. Azok közé a boldog alkotók közé tartozott, akik számára az öregkor nem szellemi hanyatlást jelentett, hanem életművük méltó lezárását. Versei, emlékiratai mel­lett megírta a romániai magyar próza egyik időtálló remekét — Ibhakis messze van címen. A fokos­nak nem mondható könyv, élete néhány drámai hetének az ese­ményeiről számol be a sokat lá­tott-tapasztalt ember mindent megértő bölcsességével és humo­rával. Ez az egyszerűségében, hi­valkodni nem akarásában nyel­vileg is ragyogó alkotás — az új­jáalakult Erdélyi Szépmíves Céh második kiadványa (1992) tette a koronát az író életművére. Immár vándorúrának—há­nyattatásainak végére ért. A fá­radt szív örökre megpihent. Ránk hagy­ta azonban munkáit, verseit, prózáját, tanulmányait és szín­műveit. Ránk hagyta konok, min­den körülmények között kitartó szeretetét. Ezt a szeretetet a kései utódoknak is sugározzák legki­válóbb munkái, azoknak, akik­nek az emlékezetében már nem él Kiss Jenő, az ember, a szerkesztő alakja, hiszen nem ismerhették őt. Most talán éppen Méliusszal vitatkozik az egykori Helikonon, a Korunkon, vagy éppen bennün­ket figyelnek a Végtelen Messze­ségbe. És megértően mosolyog­nak. Mosolyognak, hisz ők már tudnak valamit abból, amit mi csak sejtünk, látják őt, akiben mi hiszünk — vagy nem hiszünk. FODOR SÁNDOR HELIKON 3 KISS JENŐ Háromkirályok Mint a három fejedelmet az a Csillag valaha, úgy vezet barmos falakba templomtornyok csillaga. Úgy vezet nagy útra engem s vélem egy-két jó fiút, ki a jósrajzú jelekben hinni és­­ olvasni tud. Megszületett hát, ki élt már időtlen idők előtt! ki valótlanul való volt, végre-végre testet ölt! Végre emberi közelbe kerül az "isteni" kép, nemcsak szent nevét rebegjük, meg is fogjuk a kezét. S hagyjuk: tekintsen szívünkig tiszta, nagy gyerekszeme, amit nem vont még homályba barmok hó lehelete — hadd láthassa: aki eljött, nem jött ajándéktalan. Délelőtt fűrészelek Az istállóból pára csap, lilásak a hús félszerek, fűrészporosan áll a bak — favágó bak — fűrészelek. A nap tompos kisgazdaként villázza felhó­sarúját — s fény sercint néha, lanyha fényt —foga közül — a falun át. A bontott kazal füstölög — tán a nyár emléke előtt? — finom, laza ezüstködök ezüstözik a hegytetőt. Bágyad a hó a kerteken, az udvaron enged a sár, indul a nappal melegen, mint átfestett, öreg batár. Bólint az ismerős fasor és megnézi, mit dolgozom — aranyként csillan a fapor, a rögöket hímporozom. Idegenben Ha otthon, ha idegenben, jó heverészni őszi csendben, szemem léggömbjeit eloldom, hadd szálljanak, túl síkon, dombon. Nézelődöm, de eszem máshol — Mire is gondolna, ki távol? Arra, mi közel áll szívéhez, arra, mit magáénak érez. Ó, mily fájó, ó, milyen szép a messzeségben e közelség! lássa: szelencés szívünkben mirrha, tömjén és arany! Tudod, mit jelent, midőn a királyok indulnak el? midőn annyi szolga mellett: ez is, az is útra kel!? Tudd meg, világ, azt jelenti: megértették a jelet, hogy mind e királyi fényre, méltóbb fenség született! Méltóbb fenség, szebb vitézség, pajták egyszerű fia, kinek előbb-utóbb úgyis szóhoz kell majd jutnia, — aki majd kószálra épít, új világot emel itt, ami mennél emberibb lesz, úgy lesz annál istenibb! Mint a három fejedelmet az a Csillag valaha, úgy vezet barmos falukba templomtornyok csillaga. A nyomunkban összesúgnak, így adják tovább a hírt: — Elindultak a királyok, valami nagy készül itt... Zendül a bakom, muzsikál fahúrú, borús hegedűm, a tölgyek kemény húrjainál szebben vajon mi hegedül? — Hasítva vonóz a fűrész, feszült, és dallamot fakaszt, a szám utána fütyürész és izzadok, mint egy paraszt. Mint ősöm, a condrás cseléd, urak zsellérje, aki nem szidta kiizzadt kenyerét — oly fáradtan víg a szívem! Lábamnál kutyám hempereg, a hajam közt lágy szél keres s öklömben piheg a meleg munka, mint kis vad énekes madár, mely egyszer kirepül, s falum felett, világ felett a kékbe cikázza remekül füttyös, tiszta friss nevemet! A sok halk emlékkel mi ér föl? Szinte fáj pikelni a rétről. A rétről, melyet lám, csak mostan csak most veszek szemügyre jobban — de hát nincsen mit látni rajta, néhány virág, útszéli fajta — Leszakítok egyet, egy kéket, nézem, mily gyöngéden csipkézett, s magyarul ejtem a nevét ki: katáng... katáng... Vajon megérti?

Next