Helikon, 1996 (7. évfolyam, 207-230. szám)
1996-01-05 / 1. szám (207.)
A VÁNDOR — KISS JENŐ (1912 —1995) Szomorúan búcsúzunk az esztendőtől. Az 1995-ös évtől, amelyik nem egy kiváló, valamennyiünk által szeretett, nagyrabecsült írónktól - költőnktől szakított el bennünket. Talán Páskándi Géza nyitotta meg a sort, hogy alig két hete kövesse őt Méliusz József, és most utána siessen Kiss Jenő is. Kiss Jenő, a költő, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori lektora-szerkesztője, a marosvécsi helikoni találkozók résztvevője. Tájainkon már csak Ő élt Kemény János egykori vendégei közül - "a nagyvilágon ekívül" - pedig úgy tudjuk, egyedül Wass Albert van még életben a romániai, az erdélyi magyar irodalomnak ebből az elit-gárdájából. Kiss Jenő már kora ifjúságától a hétköznapi emberek, a meghitt tájak és üdítő utak költészet-élményével gazdagította irodalmunkat. Dsida felfedezettjeként indult, de ha a Nagy Barátnak csak rövid élet — kurta 31 év — jutott osztályrészül, reá szép 83 esztendőt szabott a sors. Hányatottságában, csapásaiban volt szép ez az élet. És abban, hogy semmiféle ítéletidő, a történelem legkíméletlenebb megpróbáltatásait hozó vihar sem tudta kiverni kezéből a tollat. Ne idézzük most a megpróbáltatásokat, amelyekkel meg kellett birkóznia, a megaláztatást se, amelybe — az utóbb talán túlbecsült — irodalmi diktátor mennydörgő hangja taszította. Inkább erejére, az örök újrakezdéshez erőt adó szívósságára gondoljunk, amelyik az elhurcoltatásból haza vezette, a megaláztatásból talpra segítette. Az erőre, amely abból a végtelen szeretetből fakadt, amellyel négy gyermekét felnevelte úgy, hogy közben senkinek se siránkozott- CÉLHOZ ÉRT panaszkodott, senki előtt meg nem alázkodott. Az erejét idézzük, amellyel a nagyobb családját jelentő, fiatal és kevésbé fiatal íróköltőtársadalomhoz ragaszkodott, nevelni igyekezett ezt mindenek fölött az anyanyelv szeretetére - a nyelvi igényességre. Személyes példájával — és szerkesztőként egyaránt tette ezt, már fiatalon az Erdélyi Szépmíves Céhnél, utóbb az Utunknál, majd rövid ideig a Napsugárnál, végül pedig — nyugalomba vonulásáig — a marosvásárhelyi Igaz Szó kolozsvári szerkesztőjeként. Tőről metszett erdélyi ember volt. Erdélyi magyar költő. Közösségi ember, aki tudta, hogy ezen az Isten áldotta vidéken csak úgy maradhatunk meg, ha testvéri jobbot nyújtunk azok felé, akikkel a Sors hosszú századok óta együtt élnünk rendelt. Mit tehetett ezért, az egymásra találásért a politikai élettől magát távol tartó költő? Tolmácsnak (is) szegődött. Kiváló klasszikus és kortárs román költők versei mellett—Eminescutól Jebeleanuig — példátlan vállalkozással átültette magyarra az egész összegyűjtött román népballada-kincset. Azok közé a boldog alkotók közé tartozott, akik számára az öregkor nem szellemi hanyatlást jelentett, hanem életművük méltó lezárását. Versei, emlékiratai mellett megírta a romániai magyar próza egyik időtálló remekét — Ibhakis messze van címen. A fokosnak nem mondható könyv, élete néhány drámai hetének az eseményeiről számol be a sokat látott-tapasztalt ember mindent megértő bölcsességével és humorával. Ez az egyszerűségében, hivalkodni nem akarásában nyelvileg is ragyogó alkotás — az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh második kiadványa (1992) tette a koronát az író életművére. Immár vándorúrának—hányattatásainak végére ért. A fáradt szív örökre megpihent. Ránk hagyta azonban munkáit, verseit, prózáját, tanulmányait és színműveit. Ránk hagyta konok, minden körülmények között kitartó szeretetét. Ezt a szeretetet a kései utódoknak is sugározzák legkiválóbb munkái, azoknak, akiknek az emlékezetében már nem él Kiss Jenő, az ember, a szerkesztő alakja, hiszen nem ismerhették őt. Most talán éppen Méliusszal vitatkozik az egykori Helikonon, a Korunkon, vagy éppen bennünket figyelnek a Végtelen Messzeségbe. És megértően mosolyognak. Mosolyognak, hisz ők már tudnak valamit abból, amit mi csak sejtünk, látják őt, akiben mi hiszünk — vagy nem hiszünk. FODOR SÁNDOR HELIKON 3 KISS JENŐ Háromkirályok Mint a három fejedelmet az a Csillag valaha, úgy vezet barmos falakba templomtornyok csillaga. Úgy vezet nagy útra engem s vélem egy-két jó fiút, ki a jósrajzú jelekben hinni és olvasni tud. Megszületett hát, ki élt már időtlen idők előtt! ki valótlanul való volt, végre-végre testet ölt! Végre emberi közelbe kerül az "isteni" kép, nemcsak szent nevét rebegjük, meg is fogjuk a kezét. S hagyjuk: tekintsen szívünkig tiszta, nagy gyerekszeme, amit nem vont még homályba barmok hó lehelete — hadd láthassa: aki eljött, nem jött ajándéktalan. Délelőtt fűrészelek Az istállóból pára csap, lilásak a hús félszerek, fűrészporosan áll a bak — favágó bak — fűrészelek. A nap tompos kisgazdaként villázza felhósarúját — s fény sercint néha, lanyha fényt —foga közül — a falun át. A bontott kazal füstölög — tán a nyár emléke előtt? — finom, laza ezüstködök ezüstözik a hegytetőt. Bágyad a hó a kerteken, az udvaron enged a sár, indul a nappal melegen, mint átfestett, öreg batár. Bólint az ismerős fasor és megnézi, mit dolgozom — aranyként csillan a fapor, a rögöket hímporozom. Idegenben Ha otthon, ha idegenben, jó heverészni őszi csendben, szemem léggömbjeit eloldom, hadd szálljanak, túl síkon, dombon. Nézelődöm, de eszem máshol — Mire is gondolna, ki távol? Arra, mi közel áll szívéhez, arra, mit magáénak érez. Ó, mily fájó, ó, milyen szép a messzeségben e közelség! lássa: szelencés szívünkben mirrha, tömjén és arany! Tudod, mit jelent, midőn a királyok indulnak el? midőn annyi szolga mellett: ez is, az is útra kel!? Tudd meg, világ, azt jelenti: megértették a jelet, hogy mind e királyi fényre, méltóbb fenség született! Méltóbb fenség, szebb vitézség, pajták egyszerű fia, kinek előbb-utóbb úgyis szóhoz kell majd jutnia, — aki majd kószálra épít, új világot emel itt, ami mennél emberibb lesz, úgy lesz annál istenibb! Mint a három fejedelmet az a Csillag valaha, úgy vezet barmos falukba templomtornyok csillaga. A nyomunkban összesúgnak, így adják tovább a hírt: — Elindultak a királyok, valami nagy készül itt... Zendül a bakom, muzsikál fahúrú, borús hegedűm, a tölgyek kemény húrjainál szebben vajon mi hegedül? — Hasítva vonóz a fűrész, feszült, és dallamot fakaszt, a szám utána fütyürész és izzadok, mint egy paraszt. Mint ősöm, a condrás cseléd, urak zsellérje, aki nem szidta kiizzadt kenyerét — oly fáradtan víg a szívem! Lábamnál kutyám hempereg, a hajam közt lágy szél keres s öklömben piheg a meleg munka, mint kis vad énekes madár, mely egyszer kirepül, s falum felett, világ felett a kékbe cikázza remekül füttyös, tiszta friss nevemet! A sok halk emlékkel mi ér föl? Szinte fáj pikelni a rétről. A rétről, melyet lám, csak mostan csak most veszek szemügyre jobban — de hát nincsen mit látni rajta, néhány virág, útszéli fajta — Leszakítok egyet, egy kéket, nézem, mily gyöngéden csipkézett, s magyarul ejtem a nevét ki: katáng... katáng... Vajon megérti?