Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)
1998-01-10 / 1. szám (255.)
• HELIKON : SZILÁGYI ISTVÁN Magunk gravamene Amikor Szőcs István e számunk első két oldalán megjelenő tanulmányát behozta a Helikon szerkesztőségébe, aligha gondolta, hogy annak egyik bekezdésével (a hazai kézikönyv- és szótárkiadásokról szólóval) mennyire az elevenünkre tapint. Néhány sommás ítéletét talán árnyaltabbá oldja az itt következő sok hasábnyi háttérinformáció - de hátha ezzel félreértések tisztázásához is hozzájárulhatunk. Úgy gondolom, ezt bízvást megkísérelhetjük, miután (többek között) magyar-román és román-magyar szótár elkészíttetésével és kiadásával a Helikon szerkesztősége is megpróbálkozott. A vállalkozás ugyan kudarcba fulladt, ám a tanulságok talán nem érdektelenek. Egyébként mindazzal, amit Szőcs szótárak, nyelvkönyvek stb. akut hiányáról s az ebből származó áldatlan állapotokról ír, maradéktalanul egyet lehetne érteni (nincs az a vészharangkongatás, mely e tárgyban fölösleges volna, főleg, ha erre végül rá is figyelne valaki), csupán e kiadványok elmaradtának okai húzódnak meg máshol (is), mint ahol ő azokat keresi - s így az ún. felelősök megnevezésénél is véthet. A Helikon szerkesztősége már a folyóirat alapítását követő hónapokban eltervezte irodalom- és nyelvoktatást segítő kézikönyvek és antológiák szerkesztését és megjelentetését (a szépirodalmi műhely "mellékgazdaságaként") - ezek sorában merült föl egy magyar-román szótár kiadásának szükségessége is - mint legsürgetőbb feladat. A Nyelvtudományi Intézetben föl is kerestem Szász Lőrincet, az egyetlen olyan magyar és román lexikográfiában és lexikológiában is jártas erdélyi magyar szaktudóst, akit egy igen szótár elkészítésére, megszerkesztésére fölkérhetünk. Mindenekelőtt végigvettük a megelőző, mintegy harminc esztendő szótárkiadásait, kivéve a szakszótárakét. Eszerint: román-magyar szótár jelent meg 1957-ben (plusz ebből javított kiadás 1964-ben); ennek magyar-román megfelelője 1961-ben (tehát egy kiadás, ez is csökkentett példányszámban). Majd: román-magyar zsebszótár 1964-ben (második kiadás 1971-ben); ennek magyar-román megfelelője ugyanazon évben (ám ebből sem volt második kiadás). Időközben megjelent a kétkötetes román-magyar nagyszótár az R.N.K. Akadémiájának kiadásában 1964-ben. S végül: ugyancsak román-magyar szótár (iskolások számára) 1974-ben. Valamennyi itt felsoroltnak Kelemen Béla nyelvészprofesszor volt a szerkesztője, koordinátora. A szótárkészítés tudományára nyilván egész életet kell rááldozni, egyetlen alaposabb mű elkészülte néha évtizedes szívós munkát igényel. Szóba került az egyik, cseppet sem közömbös buktató is, jelesül, hogy a szótárkészítőnek a maga munkáját meg kell előlegeznie, ám mi van akkor, ha a kiadást vállaló nem nyújthat számára a megjelentetéshez kellő garanciát?... Ám a fentiek alapján bemérhető volt, hogy a "portéka" - már akkor - közel másfél évtizede hiánycikk volt, s bár időközben még kerültek elő elfekvő készletek, a nyolcvanas évekre végképp szótár nélkül maradt a könyvpiac, így utólag azt sem érti az ember, hogyan képzelték el a homogenizálásunkat megfelelő "segédeszközök" nélkül annak idején. Igaz, ifjabb korunkból az előttünk járók olyan intelmére is emlékezhetünk: fiam, az állam nyelvét meg kell tanulni, de nem ám azért, hogy a magadét föladd (ami, ugye, itt az államéval maholnap nyolcvan éve nem azonos), hanem azért, hogy védhesd magad (érdekeidet, jogaidat stb.), nem utolsó sorban anyanyelvedet... Tehát amíg volt szótár, addig is rosszul saccolódott meg a szükséges mennyiség, no és láthattuk, románmagyar mindig több jelent meg, mint magyar-román. Ez nyilván korántsem azért volt így, hogy netán a román jobban megértse a magyart, s ne fordítva (is) - hanem valami furcsa "szemérmes" meggondolásból. Mint minden nyomdában készült terméket, meséskönyvtől boráinkéig, nyilván a szótárakat is cenzúrázták - de mennyire! A magyar-román szótárakkal iyenkor ráadásul az a plusz gond adódott, hogy ezek mindig terjedelmesebbre, vastagabbra sikeredtek, mint a román-magyar megfelelőik. Ezen pedig Kelemen Béla professzor sem tudott segíteni, holott őt - a fáma szerint - azzal igazán nem lehetett vádolni, hogy a "rendszerhez" ne lett volna lojális annak idején. A szótárelőállítás egyébként nyomda technikailag is igen nyűgös foglalatosságnak számított az említett kiadások idején, merthogy ez az iparág addig, legalábbis honi viszonylatban, egyetlen jelentősebb forradalmat ért meg Gutenberg óta, jelesül, föltalálódott a csattogó szedőgép, mely egy sorba igazította az ólombetűt... Emlékszem, Bálint Lajos, a Kriterion akkori (mindenkori) műszaki szerkesztője mint küszködött heteken, hónapokon át, míg az egyes szavak megfelelő hangjai alá a nyomatékjelzés, betűk aljához ragasztott pontocskák formájában, "kézivezérléssel", odakerült. (Szász Lőrinc szerint mellesleg a hangsúlykitevés a szövegállag jó harminc százaléka esetében téves, bizonytalan vagy vitatható - még a kétkötetes ún. akadémiai szótárban is.) Miután aztán a műszaki szerkesztő bajmolódása befejeződött, s a nyomdászok az ólomsorokat kendermadzaggal a könyvoldal-tükörnek megfelelően hasábokba kötözték, majd amikor ezekből pár száz elkészült, végre kezdődhetett a könyv/ szótár-nyomtatás. De miután a kinyomtatott ívek a kötészetre átkerültek, a tonnányi ólmot tovább már nem őrizték betűsorokba öntve - egyrészt, mert az sem volt, ahol, másrészt, mert a drága fehérjémből soha nem volt elég -, rögvest olvasztották is be a következő könyvekhez. Nem kalandereztek, fotóztak, fóliáztak - így viszont újranyomásról szó sem lehetett. Az egyszer megadott példányszám tehát végleg eldöntötte, hány vásárlóhoz juthat el majd a könyv. Ha nagy ritkán valamely mű iránt harsányabb érdeklődés mutatkozott (s ez külön is nem keltett gyanút), valamelyik következő év kiadói tervébe újra bekerülhetett. Későbbi kiadás esetén viszont ez az egész ólmos betűbütykölés, kendermadzagbogozás kezdődött elölről. Mindezeken túl Szőcs számonkérése persze indokoltak maradnak - visszamenőlegesen is. Ugyanakkor ő, ha emlékezetét megvallatja, talán Kelemen Béla professzor "munkatársi habitusáról" is föl tudott volna idézni egyet-mást. Annak a bizonyos "habitusnak" ugyanis alighanem több köze volt szótárkiadások elmaradtához az általam fölemlegetett áldatlan nyomdai állapotoknál. Kelemen Béla professzor ugyanis, hajdani kiadói szerkesztők elmondása szerint, igen kényelmetlen, sőt kíméletlen partnernek számított; úgy tartotta: alapos munkához idő kel, az idő viszont pénztársadalmi berendezkedéstől függetlenül... Valamikor a hetvenes évek második felében (?) az Előre Kiskönyvtár megkísérelte román-magyar stb. szótár megjelentetését, ezt, ha jól emlékszem, be is harangozták annak idején, s hogy erre nem került sor, az állítólag ugyancsak a szerzőszerkesztő szabta feltételek teljesíthetetlenségén múlott. (A nagy sikerű könyvsorozatnak egyébként Majtényi Erik mellett Szőcs egyik kezdeményezője, társ-spiritusz rektora volt). Pedig az Előre akkoriban pénzforrások tekintetében is nagyhatalomnak számított. (Valami 240 000 lej honoráriumigényről lehetett hallani, ami azért elég hihetetlenül hangzik, ekkora összeg ugyanis száz (!) havi fizetésnek felelt volna meg azokban az években.) * ... Hanem lássuk a magunk könyvkiadás-kísérleteit. A Helikon szerkesztőinek már az indulást megelőző évekből voltak némi kiadói tapasztalataik, azokénál mindenképpen több, mint akik 1990-ben vágtak bele iyen vállalkozásba. A lapelőd, az Utunk évkönyveinek kiadását magunk készítettük elő s azt is elterveztük - még valamikor a 70-es-80-as évek fordulóján -, hogy antológiát jelentetünk meg a század Nobel-díjasainak műveiből. A kötet összeállítását K. Jakab Antal vállalta, a benne szereplő írók életrajzát is ő írta meg, ám ennek a könyvnek a megjelenését akkor megakadályozta a cenzúra. Merthogy abban miért nem szerepel "de al nostru" szerző! Vagyis tegyünk bele román irodalmi Nobel-díjast. Mondtuk, nincs. Holland se. Magyar se, ukrán se stb. stb. Ha román nincs, antológia sem lehet... A könyv kézirata szerencsére átvészelte az elkövetkező tíz esztendő viszontagságait. 1990- ben K. Jakab kiegészítette a nyolcvanas évek Nobel-díjasaival, a Glória nyomda szedte (ez volt az első könyv, mely a számítógépeiken készült), állami nyomda nyomta, december elején piacra került. És bő fél esztendő alatt nagyjából elkelt harmincötezer példányban. Az írószövetség megelőlegezte költségek visszatérültek, s a hozadék a Helikon megjelenéséhez mankóul szolgálhatott pár hónapig. (Mára alighanem végleg a mesékbe költöztek át az igenszerű könyvsikerek.) Ám hogy kiderült, e könyvtípus - lexikon és olvasmányantológia együtt -, amilyen hasznos, oly népszerű is, mindjárt az év őszétől elindítottuk a Helikonban a hasonlóan építkező Szöveggyűjteményt, melyből a hétszáz év magyar irodalmának négykötetes antológiáját akartuk kikerekíteni - ugyancsak K. Jakab Antal szerkesztésében. Addig viszont, míg az újabb összeállítás készült s megjelenése a Helikon hasábjain előre araszol, lássuk a legsürgetőbbet, a szótárkiadás ügyét. S itt visszatérek a Nyelvtudományi Intézetben tett látogatáshoz. Szász Lőrincet pillanatig sem kellett győzködni, úgy fogadta az ötletet, mint aki régóta, talán évtizedek óta, arra vár, hogy egy huszonöt-harminc éves ikerszótár elkészítésére fölkérje valaki. Mint aki egy egész kutatói pálya termését kész csűrbe hordani. Az is egyből kiderült, néhai mesterétől nem tanulta el a kemény feltételek kikötését; honoráriumról nem esett szó közöttünk, igaz, a galoppból épp vágtába váltó infláció közepette ugyan mire lehetett volna szerződni? Úgy gondolhattuk, miután a szótár rég ideje hiánycikk, igen kelendő lesz (ha elfogy, többször is utánnyomásuk), a ráfordítás megtérül, s majd csak hoz is valamit - annyit mindenképpen, hogy a szerző tisztességes honoráriumot kaphasson. Szász Lőrinc tehát pár hetes készülődés után hozzálátott a munkához, mellyel számításaink szerint (lévén szó jó erdélyi hagyományoknak megfeleően egyszemélyes "csapatmunkáról"), másfél-két esztendő alatt készülhetett volna el. Közben a Helikon szerkesztősége akkor már a folyóirat nyomdai előkészítését, (szedést, tördelést), maga végezte az ún. mesterpéldányig; úgy gondoltuk, a szótár nyomdai előmunkálatait is elvégezzük "házitag", s így csak a papír- és a nyomtatás költségét kell majd - megelőlegezendő - előteremteni. Hogy rendre kiderüljön, ez a "csak" nagyságrendekkel meghalad minden általunk mozgósítható - egyáltalán "belátható" - pénzforrást. Persze egyelőre amoyen ütemben Szásztól kaptuk a kéziratot, délutáni, esti órákban ki is szedettük a szerkesztőség számítógépein, s így mintegy háromnegyed éven át sikerült a nyomában maradnunk s az általa diktált tempót tartanunk, így jutottunk el a szövegállag mintegy tíz-tizenkét ívnyi, egyharmadáig... És azután kudarcélmények sorozata: 1. Ki ne emlékeznék rá, hogy a Román Akadémia, vagy valamelyik nyelvtudományi tartozéka egyszer csak kezdeményezte, hogy jó volna, ha az i hang osztódással visszapárosodnék - vagyis föltámasztották az ü betűt Azt aztán, hogy a régies betűjel (is) újra bevezettessék-e, vagy sem, a szakma méltóztatott vitatni sok-sok hónapon át. Majd persze a parlament is. Míg megtörtént a nagynemzeti rábólintás, hogy igen, kell nekünk az á, Szász Lőrinc nyilván állt és várt. Mert mi mást tehetett volna. Egy új, tudományos igénnyel készülő szótár ugyanis nem kerülhetett ki a kezéből a meghaladott román ortográfia szerint. Ezek után persze a már kész fejezeteket is át kellett volna dolgozni, kezdeni mindent élőtről, jóllehet 1996- ig nem tisztázódott megnyugtatóan a két betű helyes használata. Aztán más bajok is esőstől szakadtak ránk. 1993 nyarán a Romániai Írók Szövetsége gazdaságilag csődbe jutott, oly mértékben, hogy a leköszönő alkalmazottaknak nem hogy a fizetését, de a bérek után befizetendő társadalombiztosítási járulékot sem tudta rendezni. Pénz híján az általa addig támogatott folyóiratok (köztük a Hellikon) megjelentetését is felfüggesztette, majd beszüntette, hozzátéve, hogy aki (tovább)élni akar, az keressen magának más gazdát, támogatót. Számunkra igen nem "adódott", s ettől kezdve egy ideig híjával "legitimifolytatás a 4. oldalon