Helikon, 1999 (10. évfolyam, 279-302. szám)
1999-01-10 / 1. szám (279.)
HELIKON KIRÁLY LÁSZLÓ A szerelem évadai avagy A Csomolungma bár Mottók: 1. Nem gondolkodom — mégis vagyok. 2. Ördögmundéros angyalok. Füvek lesznek, vérrögök. Angyalmundéros ördögök. 3. Mi mindenütt otthon vagyunk. Mi mindig haza megyünk. (Józan Miklós püspök sírfelirata) I. Add nekem lelked a szíved imádott pitvarod kamrád vágyam a nyeregből kivel oly régen vágyakoztam rád II. Lomgok rénes tundrán oroszlános mezőkön cipelem rémes urnám ne vegye senki zokon III. Ringásod most is hat rám megelégednék eggyel szakadt gatyás úrhatnám oroszt imádó lengyel IV. Balkáni szót németnek hittem omlik felhőim lenge vára jószántából ki lenne itten balga Ernesto Ché Guevara V. Nemzeti kincs a másik körülnyalt címerállat hatalmasokkal vadászik s hátába sörétet várhat VI. Egyből csikorgó jég jön az őszre szívünket valahogy hoznánk össze csend van a Holdon feledésben hallgatag küldemény robban és nem VII. Elmegyek csontból balga vince csöngeteg ajtók rejtett kincse kapzsi szerelem szerteszét malik süllyedő párok nyakig völlig VIII. Egyedül táncoló fura asztal magában toporgó nem marasztal régi tudomány örökkévaló kiköthetetlen ingó hajó IX. Zászlaját bontja bősz lobogóját nem állják útját robbanó bóják lángban ringatja tengeri áram matrózai a Csomolungma bárban X. Végül hortobágyi hidakon ketten vagy Dar-es-Salaam-i ütközetben magyarosan mert az sem kutya középafrópai retyerutya 1998. november 23. 2 Téli hal folytatás az 1. oldalról szokás akváriumban tartani. Legfennebb a tengerészeti és oceanográfiai múzeumban. Ők hárman pedig mindezzel mit sem törődve, élnek. Ez felbátorít, hogy rágyújtsak és rövid, lehetetlen sétát tegyek a tál körül. Bele is rúgok véletlenül, odakapok, de a kondulás csak szép hullámgyűrűket támaszt. Süldő halak. Máris elszemtelenedve pancsolják ki a vizet, nekifeledkezve fickándoznak. Bár lehet, ez sem játék, csak a haldoklásból való megtérés koreográfiája, az éledés tünetegyütteséhez tartozik. A börtönökben ilyenkor van a sétaidő. Talán minden rab belső, biológiai órája csörren meg követelőzve. Ki tudja, ki tudja mióta, foglyok. Lehet, már fogságban születtek, csak ösztönükben vágynak a nagyobb, a végtelen víztömeg irányába. Azt hiszem, Dosztojevszkij ír le már börtönben született utódokat, gyermekeket. Az etika elméleti házifeladatai közt szerepelhet: hány nemzedék, melyik élőlénynél a hányadik tompul el végleg a szabadság igénye iránt? Némi vesződés árán felszabadul a mosóteknő. Még nagyobb edény, nagyobb villanykörte, aztán közelebb velük a fényhez. Szemüveg. Nagyító. Szakkönyv. Ember és hal viszonya bizonyára régen szakosodott: a hal és szakács, avagy a hal és a tudós találkozásaira redukálódott pár ezer éve a dolog. A szentimentális civil esete a legritkább átmenet típusa lehet ennek láthatatlan statisztikájában. Ilyen nincs is. Nincs rá idő. Az embernek nem telik rá, a halnak telne. Most nekem is telik. Pedig honnan is van időm szemügyre venni, hogy milyen pompás példányai a természetnek, levenni a lexikont, halhatározót tanulmányozni és tanulni. Mihez? Hiszen emberi szemmel a normális szempont táplálék gyanánt időz el különböző értékmutatóik felett. Egy karéj zsíroskenyeret rágcsálva én szemlélem őket, már meg sem képzik előttem sem a halleves, sem a málélisztbe forgatott sülthal lehetősége. Kigyógyulva vagy valaminek a hipnózisától elbambulva nézem el így őket órák óta. Akárha az utolsó emberpéldányt valami, amilyen végzetesen hatalmába tudja keríteni valaha s majd így elnézegeti, mielőtt felfalja. Vagy preparálja. Beszámolni harminckettő a tizediken fényévre innen az érdekes szerzeményről. A fogásról. Igen, szinte minden, még a felhasználható igék is a halasztra utalnak; persze ez a mi földi gyakorlatunk, az élővilágban kialakult szupremációnk, sőt imperalizmusunk hibája. Vendég jön este nyolckor, annak mutatom. Hajlandó velem játszani. Igenis játszottunk, anélkül, hogy átéreznénk, milyen félelmetes ez. Elő az élővel. Fogságot. Melynek tétje élet-halál. Ha holnap is még így állnak a dolgok, mikor a gyermeket hozzák, Ferike majd ujjongani fog, lehet, megszeppen, ünnepélyesen ravasz képet vág attól Függően, ahogy a felnőttek nógatják vagy tiltják, aztán odanyúl. Próbálkozik. Megpróbálkozik valamivel. Valami kézenfekvővel. Játék? Állatkínzás? Te jó ég, ez mind az ember. Kipróbál valamit összes alkalmi találkozásain a világ élő és holt részével. Szegények, milyen szerencsések, hogy igen jó helyre pottyantak, mondja nem minden irónia nélkül barátom, és tettetett tapintattal lábujjhegyen hagyja el védenceim hálószobáját. Nagy szerencse érte őket, suttogja, óriási! Mint egyes néger rabszolgák, Tamás bátya idején, ha a jobblelkű ültetvényes kunyhójában hozta őket viágra az anyjuk. Tényleg, most mi lesz? Holnap mégis megesszük őket? Ha nem holnap, holnapután... Két éve nem láttunk friss halat a boltokban. Még a húsnál is ritkább. Sorstársaik jól megsült uszonyai, szálkái estére már mind a kukában voltak. Olajban sült hal szaga vegyül a blokknegyed felett a holdas éj párájába. Időváltozás lesz: sajog az etika Akhillesz sarka. Itt egyelőre az élet iránti kikezdhetetlen tisztelet háttérbe szorít midnen sanda "ugyant", kajánságot, cinizmust. A tragédia mégis bekövetkezik. Szomorú, de törvényszerű, hogy az öngyilkos megússza azt, ami jön. Egy félórás szünetben, a sötét konyhában valahogy kiveti magát a padlóra, kiszenved. A bátrabb vagy a butább. Mert mit lehet tudni, mi jön. Hányszor a vérpad lépcsőjén érte utol lihegve az elítéltet a fehérkeszkenőt lengető kegyelem. Akkor minek elébe menni, elsietni. Mindig nyitva a kontraszelekció lehetősége, akárcsak az ad absurdum vitt humánum csapdáinak fogazata. Tényleg: a büszkébb vagy az ostobább nem tudott alkalmazkodni a felkínált új, de különös, nyomorúságos, de meglehetős körülményhez, mely az átvészeléshez esetleg degendő lett volna? Sajnos az ösztönök valószínűleg csak a jden időt ismerik. Éjjel van, éjjel egy, hajnali négy, ketten még mindig élnek. Tántorognak a kimerültségül, vagy az álmosságtól, a reménytelenségtől? "Állva alusznak", farkakat, uszonyokat mozgatnak, de szófogadóan átvészelnek. Kinek is, minek is fogadnak szót ilyenkor utolsó éjszakán az elítéltek, halálra szántak? Két egyszerű származású, földi hal, akik akárhogy is, most is a vízben ének, mindennek ellenére, mint hal a vízben; különben is, ha akkor nem töltöm rájuk a vizet, most ott lennének, a hűtőszekrényben, mint 8-12 órás hullák a mozgában. Mindannyira emberi minden, amit végig lehet gondolni, amit gondolni lehet, nemcsak az értelme, a szimbolikája, a ténye is annyira emberi a létnek, ez a halvásárlás, úgy látszik, csak engem tett vigasztalanná. Félálomban sem oldódik ki a görcs. Azt álmodom, hogy a furcsa rekordok angol lexikonában végre megtalálok egy adatot: a pisztrángötöst eddig ötszázharmincháromezer negyven muzsikus adta elő... ebből kétszáztizenhétezer három szenvedélyes horgász volt... százkilencvenhétezer hal utálta a halat...