Helikon, 1999 (10. évfolyam, 279-302. szám)

1999-01-10 / 1. szám (279.)

HELIKON KIRÁLY LÁSZLÓ A szerelem évadai avagy A Csomolungma bár Mottók: 1. Nem gondolkodom — mégis vagyok. 2. Ördögmundéros angyalok. Füvek lesznek, vérrögök. Angyalmundéros ördögök. 3. Mi mindenütt otthon vagyunk. Mi mindig haza megyünk. (Józan Miklós püspök sírfelirata) I. Add nekem lelked a szíved imádott pitvarod kamrád vágyam a nyeregből kivel oly régen vágyakoztam rád II. Lomgok rénes tundrán oroszlános mezőkön cipelem rémes urnám ne vegye senki zokon III. Ringásod most is hat rám megelégednék eggyel szakadt gatyás úrhatnám oroszt imádó lengyel IV. Balkáni szót németnek hittem omlik felhőim lenge vára jószántából ki lenne itten balga Ernesto Ché Guevara V. Nemzeti kincs a másik körülnyalt címerállat hatalmasokkal vadászik s hátába sörétet várhat VI. Egyből csikorgó jég jön az őszre szívünket valahogy hoznánk össze csend van a Holdon feledésben hallgatag küldemény robban és nem VII. Elmegyek csont­ból balga vince­ csöngeteg ajtók rejtett kincse kapzsi szerelem szerteszét mal­ik süllyedő párok nyakig völlig VIII. Egyedül táncoló fura asztal magában toporgó nem marasztal régi tudomány örökkévaló kiköthetetlen ingó hajó IX. Zászlaját bontja bősz lobogóját nem állják útját robbanó bóják lángban ringatja tengeri áram matrózai a Csomolungma bárban X. Végül hortobágyi hidakon ketten vagy Dar-es-Salaam-i ütközetben magyarosan mert az sem kutya középafrópai retyerutya 1998. november 23. 2 Téli hal folytatás az 1. oldalról szokás akváriumban tartani. Legfennebb a tengerészeti és oce­anográfiai múzeumban. Ők hárman pedig mindezzel mit sem törődve, élnek. Ez felbá­torít, hogy rágyújtsak és rövid, lehetetlen sétát tegyek a tál körül. Bele is rúgok véletlenül, odaka­pok, de a kondulás csak szép hul­­lámgyűrűket támaszt. Süldő halak. Máris elszemtelenedve pancsolják ki a vizet, nekifeled­kezve fickándoznak. Bár lehet, ez sem játék, csak a haldoklásból va­ló megtérés koreográfiája, az éle­dés tünetegyütteséhez tartozik. A börtönökben ilyenkor van a sé­taidő. Talán minden rab belső, bi­ológiai órája csörren meg köve­telőzve. Ki tudja, ki tudja mióta, foglyok. Lehet, már fogságban születtek, csak ösztönükben vágynak a nagyobb, a végtelen víztömeg irányába. Azt hiszem, Dosztojevszkij ír le már börtön­ben született utódokat, gyerme­keket. Az etika elméleti házi­feladatai közt szerepelhet: hány nemzedék, melyik élőlénynél a hányadik tompul el végleg a sza­badság igénye iránt? Némi vesződés árán felszaba­dul a mosóteknő. Még nagyobb edény, nagyobb villanykörte, az­tán közelebb velük a fényhez. Szemüveg. Nagyító. Szakkönyv. Ember és hal viszonya bizonyára régen szakosodott: a hal és sza­kács, avagy a hal és a tudós talál­kozásaira redukálódott pár ezer éve a dolog. A szentimentális ci­vil esete a legritkább átmenet tí­pusa lehet ennek láthatatlan statisztikájában. Ilyen nincs is. Nincs rá idő. Az embernek nem telik rá, a halnak telne. Most ne­kem is telik. Pedig honnan is van időm szemügyre venni, hogy mi­lyen pompás példányai a termé­szetnek, levenni a lexikont, hal­­határozót tanulmányozni és ta­nulni. Mihez? Hiszen emberi szemmel a normális szempont táplálék gyanánt időz el külön­böző értékmutatóik felett. Egy karéj zsíroskenyeret rágcsálva én szemlélem őket, már meg sem képzik előttem sem a halleves, sem a málélisztbe forgatott sült­hal lehetősége. Kigyógyulva vagy valaminek a hipnózisától elbambulva nézem el így őket órák óta. Akárha az utolsó em­berpéldányt valami, ami­lyen végzetesen hatalmába tudja kerí­teni valaha s majd így elnézegeti, mielőtt felfalja. Vagy preparálja. Beszámolni harminckettő a tize­diken fényévre innen az érdekes szerzeményről. A fogásról. Igen, szinte minden, még a felhasznál­ható igék is a halasztra utalnak; persze ez a mi földi gyakorla­tunk, az élővilágban kialakult szupremációnk, sőt imperaliz­­musunk hibája. Vendég jön este nyolckor, an­nak mutatom. Hajlandó velem játszani. Igenis játszottunk, anél­kül, hogy átéreznénk, milyen fé­lelmetes ez. Elő az élővel. Fogságot. Melynek tétje élet-ha­lál. Ha holnap is még így állnak a dolgok, mikor a gyermeket hoz­zák, Ferike majd ujjongani fog, lehet, megszeppen, ünnepélye­sen ravasz képet vág attól Függő­en, ahogy a felnőttek nógatják vagy tiltják, aztán odanyúl. Pró­bálkozik. Megpróbálkozik vala­mivel. Valami kézenfekvővel. Játék? Állatkínzás? Te jó ég, ez mind az ember. Kipróbál valamit összes alkalmi találkozásain a vi­lág élő és holt részével. Szegények, milyen szerencsé­sek, hogy igen jó helyre pottyan­­tak, mondja nem minden irónia nélkül barátom, és tettetett tapin­tattal lábujjhegyen hagyja el vé­denceim hálószobáját. Nagy szerencse érte őket, suttogja, óri­ási! Mint egyes néger rabszolgá­k, Tamás bátya idején, ha a jobblelkű ültetvényes kunyhójá­ban hozta őket viágra az anyjuk. Tényleg, most mi lesz? Hol­nap mégis megesszük őket? Ha nem holnap, holnapután... Két éve nem láttunk friss halat a bol­tokban. Még a húsnál is ritkább. Sorstársaik jól megsült uszonyai, szálkái estére már mind a kuká­ban voltak. Olajban sült hal szaga vegyül a blokknegyed felett a holdas éj párájába. Időváltozás lesz: sajog az etika Akhillesz sar­­ka. Itt egyelőre az élet iránti ki­kezdhetetlen tisztelet háttérbe szorít midnen sanda "ugyant", kajánságot, cinizmust. A tragédia mégis bekövetkezik. Szomorú, de törvényszerű, hogy az öngyil­kos megússza azt, ami jön. Egy félórás szünetben, a sötét kony­hában valahogy kiveti magát a padlóra, kiszenved. A bátrabb vagy a butább. Mert mit lehet tudni, mi jön. Hányszor a vérpad lépcsőjén érte utol lihegve az el­ítéltet a fehérkeszkenőt lengető kegyelem. Akkor minek elébe menni, elsietni. Mindig nyitva a kontraszelekció lehetősége, akár­csak az ad absurdum vitt humá­num csapdáinak fogazata. Tény­leg: a büszkébb vagy az ostobább nem tudott alkalmazkodni a fel­kínált új, de különös, nyomorú­ságos, de meglehetős körül­ményhez, mely az átvészeléshez esetleg degendő lett volna? Saj­nos az ösztönök valószínűleg csak a jden időt ismerik. Éjjel van, éjjel egy, hajnali négy, ketten még mindig élnek. Tántorognak a kimerültségül, vagy az álmosságtól, a reményte­lenségtől? "Állva alusznak", far­kakat, uszonyokat mozgatnak, de szófogadóan átvészelnek. Ki­nek is, minek is fogadnak szót ilyenkor utolsó éjszakán az elítél­tek, halálra szántak? Két egysze­rű származású, földi hal, akik akárhogy is, most is a vízben é­­nek, mindennek ellenére, mint hal a vízben; különben is, ha ak­kor nem töltöm rájuk a vizet, most ott lennének, a hűtőszek­rényben, mint 8-12 órás hullák a mozgában. Mind­annyira emberi minden, amit végig lehet gondol­ni, amit gondolni lehet, nemcsak az értelme, a szimbolikája, a té­nye is annyira emberi a létnek, ez a halvásárlás, úgy látszik, csak engem tett vigasztalanná. Fél­álomban sem oldódik ki a görcs. Azt álmodom, hogy a furcsa re­kordok angol lexikonában végre megtalálok egy adatot: a piszt­rángötöst eddig ötszázharminc­­háromezer negyven muzsikus adta elő... ebből kétszáztizenhét­­ezer három szenvedélyes hor­gász volt... százkilencvenhétezer hal utálta a halat...

Next