Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)
2003-01-10 / 1. szám (373.)
VERSEI PÁLL LAJOS Falumban Valamikor mindenkit ismertem, kit kerültem, kitől megverettem, ki fejemre barackot nyomott, ki járatott ha kell ha nem bolondot, ki árul el s még meg is toldja, magam sem hiszem hogy volt tudója, hol locsolunk, vagy hol nem vesszőzünk, kinél lakik még kamrában az ült, vasárnap ki késik a miséről el, fazakas ha úgy mitől énekel, Duka meddig tölti az üreget, s a szomszéd megint nyolcas lámpát vett, így gyűjtöttem a kínzó tudományt, hát csoda most, ha tudatlanság bánt. Az utazó Minek idézni Kreon üvöltését Antigoné megnyugodott, halott, és a barlang, hol araszolhatsz ketrét megidéz mint újabb szárnyalakot. A fájdalom ha társad, utas lenne, a tenger meg a felcsapó hullámok hangját vennék, majd őrült meztelenre vetkőzve várnál, űzött zarándok. Bizony táncoltál, menekülő tested, mint bronzba öntött Puttó úgy nevetett, az omló haj, a vesztett korona míg újra homályba hullva, de lobbant, mint koszorú, mit az ár közé dobtak, hogy hordozza a boldog lelkek kara. Az anyanyelvemért Szólj szigorú árva lélek akár egy Mozart-mű után, hadd meneküljünk, majd megszán ki nyelvemre sebet éget? Nyűgkötelét a gyönge szónak, áfiamból nincsen elég, rejtett rosta kigyúlt, elég, nincs válaszom ha rám szólnak. Minden érvem már megkopott, minden szomszéd rám kopogott, hol vagy te okos titoknak? Mert nincs utam, merre, meddig, hátamon izzadtan az ing tapad, rúd mellé fogatott. Páll Lajos: Átéli Korond (részlet) Egy hajón Hát így fialják nálunk a tálakat, mert szűk a hely, közé szalmát se tesznek, egymás ölébe ül a rabáradat tíz perc se kell, már mind megmerevednek. A hajó ring, s az égő derekadtól, nem hallasz mást, míg lassan szürkülödik, néhány szitokszót, fönt géppuska trónol, most alszik el végleg fejehajtva a hit. Minden beosztva szigorú parancsra, lent egy elkésett falanszter utódja lehajtja fejét. S a kopasz tarkómon mint hűsítő ujjak, egy-egy csepp után bosszús lesz az ég, hogy más többet kíván fölvágja ereit, s lassan hull az ólom. Bolyong... Bolyong a gesztenyesor, a házat nem találja bolyong a Maros gátjai közt, mit visz az árja? térdig sötéten bokáznak a nyárfák, ha szólsz takácsmácsonya gyönyörű rajza, Óz vagy te, Óz, az éghez még közel, a földtől egyre távolabb, tücskök, kabócák zápora rád nem szakadhat, arcodra árkot szabdalt a sok késett tanítás, ölnyi magasban, gyomos rét fölött lepkékért jársz, a tornyok falas magányba vonultak ellened, pogány vészjelek csillaga ott ring a melleden, megtagad mindent. Nekem csak a rejtett szabadság bont olajágat, nyomodon Ezopusz ballag át, példáit viszi s az állatsereglet mind vele bolyong, a Maros-ár s vele csupa halott mese, nem Hellász ez, hol istenek csalnak csodákat, por, homok, iszap, fűz mi magától kiszárad. Az Őszi vers Mióta félek annyira az ősztől, hogy a rettegés fájdalma átjár, az első ködtől, mint a kórószár, mely lehajtja fejét s nem emeli föl. Hiába voltam boldog tulajdonosa is mind a kilencvenhét elemnek lantanidák a kongó táncteremnek nem gyújtnak fényt az őszi sorsra. Almás polcok, vagy szegre akasztott csizmák nehéz szagukkal várnak ott, hogy a védelem teljesebb legyen bekötött üvegeken a fény robog, ha percen, még ott jár az oktalan ok, mit már nem láthat az emberi szem. HELIKON A számadás... A számadás lehet víg áldomás, lehet keserűen lecsapott pohár, ha nem hallgat, ki mindig közbejár, csak fejét ingató értetlen Tamás, mióta az eszemet tudom szegény, ki fönnakadt a kétkedés szegén, s lóg mint emberből egy hatalmas képen, nekem vagy neked tanulságképpen, lengve marad ott a végítéletig, ha még e mulatság végleg betelik. Láthatja-e vajon aki még ránéz, hogy eltömte ereit végleg a mész, s ahogy a hitetlen a panaszfal előtt, csak követ érez akkor is ha rádőlt, egy percre sem a végítéletet, hogy eddig volt minden mi lehetett. Kőtáblák után... Szétverni a kőtáblákat? melyek úgyis törékenyek, mi parancsot hordoz várhat ha nem kísérik seregek. Nem próbálták darabokból illesztgetni a nagy művet, mert ki szól, magáért szól, liheg, s aranyborjút kerget. Hányszor lesz még a pusztulás mit nem az temet kinél a siratás utolsó mentség mindenre miképpen szomorú áldás, hogy úgy lesz a mindenség-csere rombolásból szőtt a kezdete. Önarcképhez Nézz jól a görcsös képbe, ha számolni akarod ne szánd, ez az örökség, mivégre maradhatott száztáncú a szád. Mi a képek mögé bújt el, mint fekete ragály elkísér, félsz, az értelmetlen képpel eltűnsz, mint a homokban az ér. Mégis mintha reménytelenül gyors osztagba rád a hangya gyűl, a kapzsiságtól nem szabadulsz. Levájt tested téged meg nem véd, hogy ébren fogod akárki kezét, csont maradsz és szertehordott hús. Gyökerek közt Én már tudom, a nagy vadak kihaltak, mi itt bolyong, egér s földikutya gyökerek közt rejti földi útja, s vakon pislog, kit fényre kikaparnak. Nem is volt itt más, csak fogát fenő, átokcitálta mélyi szörnyeteg, s a haza, hol hatalmas kebled meddő völgy lett, vagy szennyszórt a tető. Nem a pusztulás, csakhogy révetegen nézd a rothadást, hogy milyen serényen temetnek el a láthatatlanok. Ha megszánnád őket, hagyd abba immár, lappang ki védhet, csizmás lábbal átjár mindent, tapodni maradt elég ok. 3