Helikon, 2005 (16. évfolyam, 423-446. szám)
2005-01-10 / 1. szám (423.)
ezelőtt volt lehetőségem arra, hogy körülnézzek a szegedi Csorba utcai kis lakás dolgozószobájában, ahol a könyvespolcok felső során katonás rendben sorakoztak a levélgyűjtő-dossziék. Ezek mára a magyar irodalom közelmúltbeli történetének szinte kimeríthetetlen forrásai lehetnek. Az irodalomtörténet-író, a tanár, a szerkesztő és a levélíró Ilia Mihály, igen sokunk régi-régi barátja, valóban a „hídverő” egyéniségek közé tartozik, ezért mindenképpen méltán köszöntjük és ünnepeljük őt. A „híd” a magyar nemzeti önismeret hagyományos metaforája - gondoljunk csak Németh Lászlóra, aki ebben a metaforában látta közép-európai helyzetünk és szerepvállalásunk értelmét -, nos, a „hídverők” ennek a szerepvállalásnak az elkötelezettségében végzik munkájukat. Ilyen „hídverő” Ilia Mihály barátunk, nemzedékek és irodalmi áramlatok között, Erdély és Magyarország között, lélektől lélekig. Most, hogy túl van életének hetedik évtizedén kívánjunk neki bölcsességet, békét és sok erőt. KÁNTOR LAJOS Otthonossá tehető... Ferenczes Istvánról, a hatvanasról A hatvanadik évének küszöbére érkezett költő, a nyolcadik évfolyamát záró Székelyföld című folyóiratot szerkesztő Ferenczes Istvánnak - erre az ünnepi alkalomra - a tizenöt évvel ezelőtti, a diktatúra utolsó napjaiban, a Túlélő képek című vallomásos gyűjteményben megjelent mondatait hozom vissza ajándékul - valamennyiünkhöz szólva. Tudathasadásos álom ennek az önemésztő, drámai hangú írásnak a címe, benne a poétává lett fiú idézi a kőműves apát, s mint annyiszor, most is balladásan: „...a tékozló fiú ugyanezt éli, mint a számon kérő apa: a szavakból, az anyanyelv áldott tégláiból rakott falakra is szakadhat oly átok, mint a kőből rakott dévaváriakra. A tinta is éget úgy, mint a mész, s a tékozló fiú sem lett kevésbé kiszolgáltatottja hatalomnak, hivatalnak, vidéki, amatőr diktátoroknak, üldözöttje zsarnokságoknak; mássága ugyanolyan ok lesz a kirekesztésre, másként szólását, anyanyelvét idegennek tekintve, éppúgy nem bocsájtanak meg, mint ahogyan neked sem bocsájtottak meg soha, édesapám.” És Déva várától visszább, a szülőfalu közvetlen közeléből panaszolva fel 1989 decemberéig általános érvényű helyzetét, ezt is írta: „Európa legkeletibb, magyar nyelvű (még) kisvárosában, Csíkszeredában él, kisebbségi sorsban, egyre fogyatkozó hátországgal, nemzetiségével-olvasóival, ahol nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is hovatovább a perifériára szorul, akinek létét nem a teremtő, hanem a pusztító, ordas magány gyűri maga alá.” Az idézett mondatokhoz hozzá kell tennem, hogy ezek természetesen nem jelenhettek meg nyomtatásban az akkori Romániában - a Túlélő képeket Budapesten adta ki a Héttorony Könyvkiadó. Nyilvánvalóan nem állítom, hogy ma már Ferenczes Istvánnak semmi oka a szomorúságra, legalábbis az időnkénti elkomorulásra, ám hogy az idők változóban vannak, és e változást mégis pozitívan ítélhetjük meg, annak bizonyításául épp az idézettek 2004- es idézhetőségére, akár erdélyi lenyomtathatóságára hivatkozhatunk. Ferenczes Istvánnak nem kell már új versbe foglalnia a kicenzúrázott sorokat - ha kedve tartaná, akár ő maga cenzúrázhatna. Biztos vagyok benne, hogy nem teszi, jóllehet már egy rendszeresen megjelenő havi folyóirat, a Csíkszeredában kiadott Székelyföld áll a rendelkezésére. Az alkalom (az EMKE-díj) arra kötelez, hogy ezúttal ne a költőről, a prózaíróról, hanem a Székelyföld szerkesztőjéről mondjak még néhány szót. Nem tegnaptól fogva tudtuk, hogy Erdély e keleti tájainak igénye, szüksége van saját periodikára, irodalmi - és tudományos megnyilatkozási lehetőségre, a művelődés fórumára. Azt hiszem, nem én voltam az egyedüli, aki tartott attól, hogy a megszülető Székelyföld (mármint a folyóirat) túlzottan regionális, röghöz kötött lesz, akár régebbi, nem mindig szerencsés viták kiújulásához vezet. Nos, nyolc év után nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma Csíkszeredában egy olyan magyar folyóirat jelenik meg, amely kellőképpen figyel a székelyföldi városok és falvak hagyományaira és jelenére, de a jövőépítés, a korszerű erdélyi magyar és európai tudat alakítását tartva szem előtt, a fölös székelykedést kerüli, horizontja nem a Tolvajos tetőig terjed. És nem is csupán a Királyhágóig vagy Hegyeshalomig. Ebben pedig Ferenczes Istvánnak fontos szerepe van. Bízunk benne, hogy olyan csapatot épít maga köré, amelyik a megkezdett úton akar haladni - akár a mindig hasznos újításokkal. HELIKON 3/ 3 ről, amit Lőrincz György Pusztulás című regénye követ, végül pedig Mózes Attila Céda korok történelme című nagyszerű, úgyszólván egész irodalmunkat feltérképező, vaskos esszékötete zárja ezt az imponáló sort. Az imént említettem, hogy nem rangsorolok. Lám, máris megszegem a szavam, hiszen az ábécé szeszélye révén elsőként említendő könyvet, Ferenczes István Minerálnája pesznyá (Ásványi dalok) c. kötetkéjét, amely a Csíkszeredai Pro Print Kiadónál jelent meg, annak ellenére, hogy vaskosnak nem mondható, hisz mindössze három terjedelmesebb, de nem túlbeszélt verset tartalmaz 55 oldalon, „az év könyveinek minősíteném. A három költemény (Boszorkány eljövetele, Didergés és a Minerálnája Pesznya) egyike sem „szép”. Még csak „felemelő”nek se mondhatnám. Nem is lehet az, mihelyt az első vers a XXI. századi (tegyük hozzá: a XX. század végi) ember sehová se vezető szexőrületét, a második, a Didergés egy olyan magyar népcsoport tragédiáját, a csángókét állítja elénk, amely (noha magyarul beszélő részük még mindig számosabb, mint a horvátországi és a szlovéniai magyarság együttvéve) még sincsen igazán jelen a magyar köztudatban, valahogy „kifelejtették” a magyarmagyar csúcsról is, hová még egy árva képviselőjüket sem hívják meg, de akik rovására állítólag néhányan már megszedték magukat azzal, hogy „lefölezték” a támogatásukat és akik (tartok tőle, két emberöltőn belül) nyomtalanul eltűnnek, elfogynak mint magyar etnikai közösség, felszívódnak a román tengerben - nem utolsósorban (ezt én, mint hívő római katolikus ember, azt hiszem, kimondhatom) egyházam szerencsétlen „politizálásának” következtében. A harmadik, a Minerálnája pesznyá vogul és osztják testvéreink rohamos pusztulása ürügyén jajdul fel, az embertelen környezetpusztítás ellen, ám vonatkozik ez a kétségbeesett kiáltás a földgolyó még zöld területeire és egyáltalán az életet irtó, emberi kapzsiság hajtotta kíméletlen pusztításra. Nem „figyelmeztetések” ezek, nem is holmi moralizáló nemzet- vagy emberiségféltő költemények. Kétségbeesett sikoly mind a három írás, még csak megoldást se kínáló, a helyzet javulásában sem bízó. Ferenczes költészetére általában nem jellemző a kínosan dallamos kimunkáltság. Szavai olykor szikladarabokként gördülnek az olvasó lelkére. Ez történik ebben a kötetben is. Talán sokkal fokozottabban, lebilincselőbben, mint más munkáiban. Csángó nyelvjárásával a „didergés” valóságos nyelvi remek. Csak szemfedővé ne váljék ez az írás, ez a költemény a moldvai (még) magyarul beszélő csángóság ravatalán. Ezt a sajnos megrendítően igaz három költeményt, amint említettük, a Csíkszeredai Pro Print Kiadó a tőle megszokott igényes kiállításban tette asztalunkra, Mérey András kifejező borítójával, nagyszerű illusztrációival. Sajátosnak vélem azonban, hogy a könyv végén található impresszumon szerepel ugyan (igen helyesen) a kiadó igazgatójának és technikai szerkesztőjének a neve, de a kötet szerkesztőjéé nem. Úgy látszik - ilyen nem is volt. Meg is van az eredmény. A három különálló verset tartalmazó könyvnek nincs tartalomjegyzéke. Az általános könyvszerkesztő-hiányról más kiadók esetében is beszélhetnénk, talán csak a Kriterionnak, a Polisnak, a Mentornak és időnként a Pallas-Akadémiának van a szakmában járatos szerkesztője. Olyan, aki hozzáértőn, felelősen állítja össze a nyomdába küldendő kézirat minden oldalát, kellőképpen ellenőrizni tudja - ha kell, el is végzi - a korrektúrát, és a nyomdai munka minden fázisát figyelemmel kíséri.