Helikon, 2005 (16. évfolyam, 423-446. szám)

2005-01-10 / 1. szám (423.)

ezelőtt volt lehetőségem arra, hogy körül­nézzek a szegedi Csorba utcai kis lakás dolgozószobájában, ahol a könyvespolcok felső során katonás rendben sorakoztak a levélgyűjtő-dossziék. Ezek mára a ma­gyar irodalom közelmúltbeli történetének szinte kimeríthetetlen forrásai lehetnek. Az irodalomtörténet-író, a tanár, a szer­kesztő és a levélíró Ilia Mihály, igen so­kunk régi-régi barátja, valóban a „híd­verő” egyéniségek közé tartozik, ezért mindenképpen méltán köszöntjük és ün­nepeljük őt. A „híd” a magyar nemzeti ön­ismeret hagyományos metaforája - gon­doljunk csak Németh Lászlóra, aki ebben a metaforában látta közép-európai hely­zetünk és szerepvállalásunk értelmét -, nos, a „hídverők” ennek a szerepvállalás­nak az elkötelezettségében végzik mun­kájukat. Ilyen „hídverő” Ilia Mihály bará­tunk, nemzedékek és irodalmi áramlatok között, Erdély és Magyarország között, lé­lektől lélekig. Most, hogy túl van életének hetedik évtizedén kívánjunk neki bölcses­séget, békét és sok erőt. KÁNTOR LAJOS Otthonossá tehető... Ferenczes Istvánról, a hatvanasról A hatvanadik évének küszöbére érkezett költő, a nyolcadik évfolyamát záró Székely­föld című folyóiratot szerkesztő Ferenczes Istvánnak - erre az ünnepi alkalomra - a ti­zenöt évvel ezelőtti, a diktatúra utolsó napja­iban, a Túlélő képek című vallomásos gyűjte­ményben megjelent mondatait hozom vissza ajándékul - valamennyiünkhöz szólva. Tu­dathasadásos álom ennek az önemésztő, drámai hangú írásnak a címe, benne a po­étává lett fiú idézi a kőműves apát, s mint annyiszor, most is balladásan: „...a tékozló fiú ugyanezt éli, mint a számon kérő apa: a szavakból, az anyanyelv áldott tégláiból ra­kott falakra is szakadhat oly átok, mint a kő­ből rakott dévaváriakra. A tinta is éget úgy, mint a mész, s a tékozló fiú sem lett kevésbé kiszolgáltatottja hatalomnak, hivatalnak, vi­déki, amatőr diktátoroknak, üldözöttje zsar­nokságoknak; mássága ugyanolyan ok lesz a kirekesztésre, másként szólását, anya­nyelvét idegennek tekintve, éppúgy nem bocsájtanak meg, mint ahogyan neked sem bocsájtottak meg soha, édesapám.” És Déva várától visszább, a szülőfalu közvetlen köze­léből panaszolva fel 1989 decemberéig álta­lános érvényű helyzetét, ezt is írta: „Európa legkeletibb, magyar nyelvű (még) kisvárosá­ban, Csíkszeredában él, kisebbségi sorsban, egyre fogyatkozó hátországgal, nemzetiségé­­vel-olvasóival, ahol nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is hovatovább a perifériára szorul, akinek létét nem a teremtő, hanem a pusztító, ordas magány gyűri maga alá.” Az idézett mondatokhoz hozzá kell tennem, hogy ezek természetesen nem jelenhettek meg nyomtatásban az akkori Romániában - a Túlélő képeket Budapesten adta ki a Hétto­rony Könyvkiadó. Nyilvánvalóan nem állítom, hogy ma már Ferenczes Istvánnak semmi oka a szomorú­ságra, legalábbis az időnkénti elkomorulás­­ra, ám hogy az idők változóban vannak, és e változást mégis pozitívan ítélhetjük meg, annak bizonyításául épp az idézettek 2004- es idézhetőségére, akár erdélyi lenyomtat­­hatóságára hivatkozhatunk. Ferenczes Ist­vánnak nem kell már új versbe foglalnia a kicenzúrázott sorokat - ha kedve tartaná, akár ő maga cenzúrázhatna. Biztos vagyok benne, hogy nem teszi, jóllehet már egy rend­szeresen megjelenő havi folyóirat, a Csíksze­redában kiadott Székelyföld áll a rendelkezé­sére. Az alkalom (az EMKE-díj) arra kötelez, hogy ezúttal ne a költőről, a prózaíróról, ha­nem a Székelyföld szerkesztőjéről mondjak még néhány szót. Nem tegnaptól fogva tud­tuk, hogy Erdély e keleti tájainak igénye, szüksége van saját periodikára, irodalmi - és tudományos­­ megnyilatkozási lehetőség­re, a művelődés fórumára. Azt hiszem, nem én voltam az egyedüli, aki tartott attól, hogy a megszülető Székelyföld (mármint a folyó­irat) túlzottan regionális, röghöz kötött lesz, akár régebbi, nem mindig szerencsés viták kiújulásához vezet. Nos, nyolc év után nyu­godtan kijelenthetjük, hogy ma Csíkszeredá­ban egy olyan magyar folyóirat jelenik meg, amely kellőképpen figyel a székelyföldi váro­sok és falvak hagyományaira és jelenére, de a jövőépítés, a korszerű erdélyi magyar és eu­rópai tudat alakítását tartva szem előtt, a fölös székelykedést kerüli, horizontja nem a Tolvajos tetőig terjed. És nem is csupán a Ki­rályhágóig vagy Hegyeshalomig. Ebben pe­dig Ferenczes Istvánnak fontos szerepe van. Bízunk benne, hogy olyan csapatot épít ma­ga köré, amelyik a megkezdett úton akar ha­ladni - akár a mindig hasznos újításokkal. HELIKON 3/ 3 ről, amit Lőrincz György Pusztulás című regénye követ, végül pedig Mózes Attila Céda korok történelme című nagyszerű, úgyszólván egész irodalmunkat feltérké­pező, vaskos esszékötete zárja ezt az im­ponáló sort. Az imént említettem, hogy nem rang­sorolok. Lám, máris megszegem a sza­vam, hiszen az ábécé szeszélye révén el­sőként említendő könyvet, Ferenczes István Minerálnája pesznyá (Ásványi da­lok) c. kötetkéjét, amely a Csíkszeredai Pro Print Kiadónál jelent meg, annak el­lenére, hogy vaskosnak nem mondható, hisz mindössze három terjedelmesebb, de nem túlbeszélt verset tartalmaz 55 olda­lon, „az év könyveinek minősíteném. A három költemény (Boszorkány eljövete­le, Didergés és a Minerálnája Pesznya) egyike sem „szép”. Még csak „felemelő”­­nek se mondhatnám. Nem is lehet az, mi­helyt az első vers a XXI. századi (tegyük hozzá: a XX. század végi) ember sehová se vezető szexőrületét, a második, a Di­dergés egy olyan magyar népcsoport tra­gédiáját, a csángókét állítja elénk, amely (noha magyarul beszélő részük még min­dig számosabb, mint a horvátországi és a szlovéniai magyarság együttvéve)­­ még sincsen igazán jelen a magyar köztudat­ban, valahogy „kifelejtették” a magyar­magyar csúcsról is, hová még egy árva képviselőjüket sem hívják meg, de akik rovására állítólag néhányan már meg­szedték magukat azzal, hogy „lefölezték” a támogatásukat­­ és akik (tartok tőle, két emberöltőn belül) nyomtalanul eltűn­nek, elfogynak mint magyar etnikai kö­zösség, felszívódnak a román tengerben - nem utolsósorban (ezt én, mint hívő ró­mai katolikus ember, azt hiszem, kimond­hatom) egyházam szerencsétlen „politizá­lásának” következtében. A harmadik, a Minerálnája pesznyá vo­­gul és osztják testvéreink rohamos pusz­tulása ürügyén jajdul fel, az embertelen környezetpusztítás ellen, ám vonatkozik ez a kétségbeesett kiáltás a földgolyó­­ még­­ zöld területeire és egyáltalán az életet irtó, emberi kapzsiság hajtotta kí­méletlen pusztításra. Nem „figyelmezte­tések” ezek, nem is holmi moralizáló nem­zet- vagy emberiségféltő költemények. Kétségbeesett sikoly mind a három írás, még csak megoldást se kínáló, a helyzet javulásában sem bízó. Ferenczes költészetére általában nem jellemző a kínosan dallamos kimunkált­ság. Szavai olykor szikladarabokként gördülnek az olvasó lelkére. Ez történik ebben a kötetben is. Talán sokkal foko­zottabban, lebilincselőbben, mint más munkáiban. Csángó nyelvjárásával a „di­dergés” valóságos nyelvi remek. Csak szemfedővé ne váljék ez az írás, ez a köl­temény a moldvai (még) magyarul beszé­lő csángóság ravatalán. Ezt a sajnos megrendítően igaz három költeményt, amint említettük, a Csíksze­redai Pro Print Kiadó a tőle megszokott igényes kiállításban tette asztalunkra, Mérey András kifejező borítójával, nagy­szerű illusztrációival. Sajátosnak vélem azonban, hogy a könyv végén található impresszumon szerepel ugyan (igen he­lyesen) a kiadó igazgatójának és techni­kai szerkesztőjének a neve, de a kötet szerkesztőjéé nem. Úgy látszik - ilyen nem is volt. Meg is van az eredmény. A há­rom különálló verset tartalmazó könyv­nek nincs tartalomjegyzéke. Az általános könyvszerkesztő-hiányról más kiadók esetében is beszélhetnénk, talán csak a Kriterionnak, a Polisnak, a Mentor­nak és időnként a Pallas-Akadémiának van a szakmában járatos szerkesztője. Olyan, aki hozzáértőn, felelősen állítja össze a nyomdába küldendő kézirat min­den oldalát, kellőképpen ellenőrizni tudja - ha kell, el is végzi - a korrektúrát, és a nyomdai munka minden fázisát figyelem­mel kíséri.

Next