Helikon, 2008 (19. évfolyam, 495-518. szám)

2008-01-10 / 1. szám (495.)

VISKY ANDRÁS Songs of Passage Éjszaka a 92nd Street Y-ban. New York, 2007. 3 .21 Ebben a városban, ahol kivétel nélkül mindenki idegen, Ahol az idegenségnél nincs meghittebb Tapasztalat, mondja a lány, ahol mindenki csupa idegenség, Ott te sem lehetsz idegen, mondja, idegen lehetsz a legkevésbé, igazad lehet. Végtére is tartózkodhatsz a szenvedéstől, mondom, Jogodban áll, természetednek is Megfelel, de talán épp ez a tartózkodás Az egyetlen szenvedés, amit elkerülhetsz, mondom. Talán éppen ez az egyetlen egy, nincs is Más, ha egyáltalán elkerülhető valami. De hát mi kerülhető el, semmi, semmi. Kinek mondod ezt, kérdezi, csak mondom, mondom, Mondjad csak, mondja, hallgatlak, mondjad, Mondom is, mondom, mondom is, mondom is, mondom. A 92nd Street Y-ban minden belépésemkor Az üresen várakozó fémdetektor küszöbére Lépek, mintha fölszállni készülne lakóival a zászlós kőépület - Tizenkilencedik század, te féktelen ifjú. Erőtől duzzadó, szabad, halni kész...! Nem lehetsz idegen ott, ahol mindenki Velejéig az, mondja a lány, vigasztalan Poggyászom szivárvány színű szíját babrálva szépséges nevetéssel. Fehér kesztyűs biztonságiak várakoznak A gumiszalag végén, lerí rólam, mondom, Lerí rólam, honnan jöttem, első látásra tudható. Amint befészkelem magam a kopár Vendégszobába és kinézek az ablakon a Lexington Avenue-ra, máris a menedékjog esélyét latolgatom. Máris egy ideális azilum képe jelenik meg Lelki szemeim előtt, semmi egyéb, csak rám kell nézni. Sőt talán éppen a 92nd Street Y-ban laknék a legszívesebben életem belátható végéig. Itt tűnnék el napra nap a naponta velem Együtt eltűnők között a vége nincs Lexington Avenue-n, vagy a Broadway És Grand Street találkozásánál valahol... Napi egyszeri hideg élelem fejadagra És tökéletes névtelenségre vágyom, tessék, Ugyan mire másra, az asztalomra naponta kikészített falfehér íveket is teleírnám, bizony tele, Majd egyenként megsemmisíteném őket. Ugyanolyan magától értetődő tudással, ahogyan mondjuk A madarak ébrednek, még sötétben, És ahogyan a madarak nyugszanak el, Szürkületkor, a névtelen és megnevezhetetlen, A saját forrását rejtő és megszólíthatatlan ritmus bűvöletében. Mennyi hang, mennyi ismeretlen szó, Mennyi törődés törmelékéből rakja össze Szüntelen morajlását a város, operálószobák Ezüst-hideg fényében fekszem a körbe járó gumiszalagon, Fehér kezek turkálnak bennem, de csak Téged találnak meg, akitől tenger és ég és Alattam vonuló felhő és sötét hegygerinc Választ el éppen, megszámlálhatatlanul sok arcot, Arcot és tekintetet szórnak ki belőlem, Egytől egyig mind a tied, belőled vagyok, Mondom a férfiaknak szabadkozva, Ez csak természetes, mondják, ugyan kiből Lehetne az ember, ha nem valaki másból, Mehetek, mondják, végeztünk, minden rendben. Egy kalitka elindult madarat keresni, mondják mögöttem... GALL ATTILA Házi szellem Mért bújnál ágyba, mikor tolvajod az éjjel? Kifoszt, míg pillád rezzenéstelen, s álmok csalását ülteti széjjel. Jöjj ide mellém, jóakarod, ha messze, itt vagyok én, kit mindegyre átgyalogolsz, s bár érzed a rádtörő, pajkos gondolatot, lényegemhez nem érsz, nem osztjuk egyszerre terét egyazon légnek. Melegét élvezed az emberi testnek, mely nem rest be szuszogással szólni, ha fáradt lelked átadod, az éjszaka gondnokának. Orvoshoz viszem a fantáziámat Ma jelentkezem, hogy újra itt, a nap is változatlan, vakít, de mindenem új az ég alatt, állapotom előrehaladt, csak ma más úton megint, a követők, valamint... Ő megkérdi: miért pont erre, miért nem gondoltam a kertre, s mi végre a fára felmászni, honnan a félsz, hogy el fogok ázni, s miért e futam, hogy a városon végig, ha tudta, úgyis utolérik? * A kertben a virágok miatt, a fában egy angyal szült fiat, s a futam? - a gyomrom, hogy szokja, a követők? - tojok azokra. A kertben az orgonák mellett, a fában egy giliszta ellett, s így válik semmissé a futam, csak nyugodtan, hogy mint van, uram. A kertben a gondolat merésze, a fában az isteninek része, rám ijeszt: a Teremtés káros! Sosem érzett ijedtség átmos. A kertben hogy közel az ablak, a fában, kiderül nem laknak, s a vétkem ebben a mesében­ ültem a házamban, fenéken. a Tudtom nélkül az Élet életem megsúgta, hogy olykor ő félrejár, s azzal ledobta magát egy szikláról hirtelen­­nap sütött, vércse járt, s szél játszott értetlen arcomon, ahogy álltam ott, halálom megvonta vállát, s gyorsan utána ugrott. 3 HELIKON

Next