Helikon, 2013 (24. évfolyam, 615-638. szám)
2013-01-10 / 1. szám (615.)
HELIKON 3 Senki se a reprezentatív folytatás Rákérdeztem rögtön, Lénát megdöbbentve. „Talp a másik talpon. De miért? Mi végre?” „Honnan tudod?” - bámult. „De hát mindent láttam.” „Ottan nem volt senki.”„De ő is én voltam.” „Kicsoda?” - nézett ő idegesen énrám, árnyékok cikáztak pírba borult arcán. „Senkije, az orosz mesék titkos hőse, még Odüsszeuszt is sokáig kísérte. Nem mutatkozhatott valós alakjában, de az utazásán mindég is jelen volt, a szigeteken is. Zúgó tengerárban. Seholból jön Senki, nézzed, éppen itt van. Ott ólálkodik a homályos sarokban.” „De mit akarhatna?”„Nem akar ő semmit. Egyszerűen csak néz, bennünk gyönyörködik. Képzeld el Mejerhold feltündöklő arcát, Zinaidával ők azonnal lejátsszák. Balett mindenképpen. Zene is kell hozzá! Sztravinszkij örülne, ha meg is láthatná.” „Ha senki se vagy te, legyél végre senki. Ne igyekezzél hát mindég tündökölni. Ezt nem mondhatod el! - fújt dühösen Léna. - Megígéred nekem, itten, mostan, még ma. Mert nem fecseghetsz ki mindenkinek mindent. Hallgatni fogsz! Esküdj! Hiszed a jó Istent?! Ez a legtitkosabb szabadalmam, tudjad, hallgass, kérlek, a nagy szájadat befogjad. Hidd, én nem akarom közkincsé is tenni, hiszen, ha már mások is tudhatnak róla, minden varázslatát végképp elveszíti.” Mejerhold így sajnos nem játszhatta le, és nem született meg a Sztravinszkij-balett. Végérvényesen csak a hármunk titka lett, és a kis nimfácska is kitűnt a képből. Húsért ugrott le és nem jött meg vidékről. A háború vad zűrzavarába veszve, a dühöngő spanyolnátha elvihette. De mi együtt, ketten sokszor lejátszottuk, önmagunkat végképp megbolondítottuk, elképesztő lassan, hosszasan kivárva, egymás talpaival kéjesen eljátszva. Még látom magunkat: talp köröz a talpon. Sokszor lep így meg a felparázsló alkony, míg szétvetett lábbal fekszik velem szemben, rózsás talpacskáit talpammal igézem. Kagylóként tárul ki a szeméremajka, de meg nem kezdődhet meg az örök hajsza, meg nem is mozdulhat, nem fogad magába, csak lázas talpaink érintgetik egymást, hisz minden játéknak megvan a szabálya. Már kiráz a láz is, annyira kívánom. Mégse mozdulhatok, időmet kivárom. Jeleket rajzolgat talpamra kis talpa, kérdőjeleket, vad szerelmünk titkait. Megfejthetem-e, megérthetem-e végre. Vagy gyötrelmeimnek sose lehet vége? Reszketünk, remegünk, kánonban vacogunk, akár ők akkor ott, aljába zuhanunk. Behunyt szemmel élem át a rituálét. Rekedten kérdezi: „uram, kielégült?” Arcán futó mosoly, bohó, önelégült. Külön bolyongunk el közös éjszakánkban. „Ez az, amit fel nem lelhetsz soha másban!” Fejünknél áll, bámul kíváncsi Senkire. Mégsem én lehetek. Homályban tűnik el. „Valójában soha nem volt itt senki se?” kérdezem, de ő mélán elborong, nem felel. „Gyi macsi ráz, Nyizsnij Novgorodba, gyí, gyí! Mit érdekelhetne? Nem izgat már semmi.” Már inog fölöttem Léna könnyes szemmel, újra meg újra a talpamhoz ér talpa. Foglyul ejt, sötét, bús, végtelen az éjjel. Hálójába kerít bűbájos hatalma. Nem írtam meg. Igor mindhiába várt. Én őt várattam. Ő meg a halált. Ez a különös versciklusa egyébként a harmadik kötetben, a Fúriákban sem jelenhetett meg, a költő tiszteletben tartotta imádott felesége kívánságát, s amikor, nagyapám hagyatékát kutattam, a párizsi füzeteket tanulmányozva akadtam rá, bizonyára a szintén Sztravinszkijnak ajánlott Fúriák című versciklus — eredetileg balettforgatókönyv — előtt íródhatott, s megvilágítja egyrészt a költő és a zeneszerző különös kapcsolatát, másfelől meg bizarr témája - az érzéki talpsimogatás is érdeklődésre tarthat számot. Egyetlen barátjának mutatta meg, amint arról egy Bogdanov-vers is tanúskodik, Hodaszevicsnek, aki különben óvta őt a túlzott pornográfiától, hangsúlyozva az orosz költészet mindenkori tartózkodását az ilyesfajta részletezésektől. Ez a ciklus azonban elképesztette és elbűvölte. Sajnos, amikor a hagyaték rendezése közben ráakadtam, Léna nagymama már nem élt, ezért sem kérhettem tőle felvilágosítást, miért is tiltotta le. Maradjon ez hát kettőjük titka. A ciklust viszont beillesztettem a Fúriák versei közé, egy feljegyzésben még szerepelt a tartalomjegyzékben, igaz, kérdőjellel, nem volt nehéz dolgom. — Tatjána Bogdanova