Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-01-10 / 1. szám (663.)
HELIKON SZILÁGYI ISTVÁN HELIKON [...] Az induló lap jellegét nem véletlenül jelzi csupán egyetlen szó, fogalom, az, hogy: szépirodalmi. Igen, a Helikont - egy várhatóan kibontakozó széles spektrumú romániai magyar sajtóélet reményében - szépirodalmi folyóiratként kívánjuk szerkeszteni. Szándékaink szerint elsősorban a születő eredeti irodalmi alkotásnak próbálunk teret biztosítani: a versnek, a novellának, az eszszének, valamint az irodalom értékeit mérő s ezen értékek rendjét munkáló irodalombírálatnak. Az írónak ezeken túl, meggyőződésünk, a közélet kérdéseiben, elsősorban a nemzetisége sorsát érintő kérdésekben is szava lesz. (Nyilván a lap formátuma meghatározta belső arányok, valamint a szűkös terjedelem szabta lehetőségek szerint.)... Azt szeretnénk, ha a Helikon olvasói az elkövetkezőkben folyamatosan együtt élnék meg velünk azt a metamorfózist, melyben a való élet élő lelkiismeretté lényegül át a lap hasábjain. Azt szeretnénk, ha közösen lehetnénk ámuló fürkészői az örök titoknak, amint a kor a mindenkori, melyben embernek élnie adatott - irodalmi, művészi alkotásban formáját keresve szűri át, töri át magát az alkotó szellemén, idegrendszerén. S mindehhez itt lenne végre a sohasemvolt mámorító kihívás: nem cövekelik a mezsgyét fétisek, tabuk, kánonok, gondolat-nyomorító ideológiák. [...] Nyilván tisztában vagyunk azzal is, hogy a Helikon arcélének egyértelmű „szépirodalmi” meghatározottsága egyelőre szándék - ha mégoly eltökélt is. Törekvés. (Mert meggyőződésünk, hogy a jelen pillanatban adott „intézményes keretek” - a marosvásárhelyi Látó és a kolozsvári Helikon — rövidesen a honi szépírás legjavának sem fog tudni elegendő teret biztosítani. Csakhogy nem áltatjuk magunkat - tudjuk, egy differenciáltabb nemzetiségi lap- és folyóiratkultúra meghonosodására itt még várni kell. Égető szükség volna olyan folyóiratra, amely a hazai magyar színjátszás, képzőművészet és zene krónikáját és szakirodalmát közölhetné - mindazt, amire mi az elkövetkezőkben aligha vállalkozhatunk. Holott amikor e beköszöntő sorok még meg sem fogalmazódtak, amikor még jóformán se címünk, se telefonszámunk, melyen „elérhetők” lennénk, hisz szerkesztőségünk egyetlen kölcsön kapott szobában szorong: kopogtat a művelődéstörténet kutatója, a néprajzos, a zenetudós; hozza kéziratait, hagyományápolást sürget, műveltségbeli örökségünk számbavételére késztet, maradék műemlékeink újra fölfedezésének örömét osztaná meg velünk. A nemzetiségi önismeret megannyi fogódzója lenne minden, ami e szándékokat feszíti. Hogyan tehetünk e számtalan jövős és jogos elvárásnak eleget? No és a vegyes emlékű lapelődünk oldalairól éveken át kitanácsolt írások özöne, melyek tegnapi meg nem jelenhetését mára egyből érthetetlenné tette a történelmi sorsforduló... Ezekből is közlünk jó néhányat (keserves jóvátétel) - már csak mementóként is - a Helikon első számaiban. Gondjaink előszámlálását nem folytatjuk, kövesse figyelemmel munkánkat az olvasó, s láthatja majd, hogyan birkózunk velük. HELIKON I. ÉVFOLYAM 1990. 1. (1.) SZÁM - JANUÁR 5. DEMETER ZSUZSA „Döbrentei nekünk oly zsurnált ad, amelyet reményleni nem mertünk volna” Erdélyi Muzeum (1814-1818) A magyar nyelvű folyóirat-kultúra kibontakozását a magyar irodalomtörténet-írásban, nyilván, nem alaptalanul, az 1789-es évhez és Kassához szoktuk kötni. Ez az az év, amikor Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János, id. Ráday Gedeon hathatós segédletével elindítja a Kassai Magyar Museumot. Nyilván sokféle választ adhatunk utólag arra a joggal feltehető kérdésre, miért kellett több mint 25 évet várni arra, hogy a 18. század végi magyar irodalmat egyre nagyobb mértékben meghatározó folyóirat-kultúra mint nyilvánosságforma az erdélyi irodalom berkeiben is meghonosodjék. Mert a lap szerkesztőinek egyik félig-meddig nyilvánosan is bevallott szándéka a társaságalapítással az is volt, hogy Erdély és a Székelyföld legeldugottabb zugaiba is eljuttassák „az új szelek lehelletét”. Ezért is küldi el Ráday Gedeon még a folyóirat megjelenése előtt a Magyar Museum előszavát a vásárhelyi kollégium tudós tanárának, Zilai Sámuelnek, s a lapszám megjelenése után százasával érkeznek Vásárhelyre is a Magyar Museum példányai. S nyilván az sem véletlen, s ez a magyar kultúra „határokon átívelő” egymáshoz kötöttségét, de centrumhoz való kötődésüket is jelzi, hogy az erdélyi literátorok rögvest szövegeket ajánlanak megjelenésre az újonnan alakult folyóiratba. De hogy jobban rálássunk, a korabeli Erdély olvasóközönsége menynyire volt fogékony az új időknek új szeleire, hadd idézzek az imént már említett Zilai Sámueltől, aki 1792. február 19-én kelt levelében ezt írja Ráday Gedeonnak, a Magyar Museum önkéntes erdélyi népszerűsítőjének: „A Magyar Múseumnak első negyedéből vettem-vólt kezem alá a Nagyságod neve mellett száz exemplumot. Egynehányat ugyan eladtam belőle, de nagyobbára mind megvan, senki sem veszi. Bátorkodom azt is kérdeni nagyságodtól, mit csináljak már én ezekkel a megmaradtakkal?” Zilai, mint a fentebbi levélszemelvényből is látszik, ugyan néhol zsörtölődve, néhol panaszkodva, hol dicsérve a lapot, hol felróva annak fogyatékosságait, de ellátta azt a feladatot, amelyre Ráday felkérte: a Magyar Museum, az „új időknek új szelei” még ha nem is a remélt példányszámban, de eljutottak az erdélyi olvasókhoz. Sem Ráday Gedeon, sem Zilai Sámuel nem él már az Erdélyi Múzeum megjelenésekor. Igaz, épp akkor magyar nyelvű folyóirat sincs Magyarországon, így Döbrentei Gábor vállalkozása hiánypótlónak is tekinthető. Hogy mennyiben változtak az alatt a 25 év alatt az irodalmi viszonyok? Ha a lap tiszavirág-életét nézzük, azaz hogy „mindössze” tíz számot ér meg négy év alatt, csak épp egy keveset. Ha az első lapszám példányszámát nézzük - s akár a mai folyóiratok példányszámával is összevethetjük -, mondhatjuk, igen sokat: a 200 előfizetővel rendelkező első füzetet 550 példányban nyomtatják ki, néhány hét alatt a lap vevőkre, olvasókra talál. Trattner Pesten az első füzet újrakiadására vállalkozik. A második szám már 1000 példányszámban jelenik meg, 680 előfizetővel. Az első lapszámot hosszas készülődés előzi meg, hol a cenzornak vannak kifogásai, hol a betűk hiányoznak, s Pestről kell hozatni őket, hol a kellő számú patrónus, hol a hit és a bizalom. A 180-200 oldal terjedelmű füzetek, az eredeti tervek szerint, negyedévente látnának napvilágot - ma is nehezen lehet pénzt, paripát, fegyvert, azaz megfelelő szintű, minőségi szöveget és anyagi fedezetet teremteni egy évi négyszer megjelenő ekkora terjedelmű folyóiratra. Nem csoda hát, hogy az amúgy nem erdélyi származású, a Gyulai család, majd Wesselényi Miklós nevelőjeként is számon tartott Döbrenteinek sem sikerül eredeti tervét maradéktalanul megvalósítania. A második szám megjelenésére egy egész évet kell várni, s négy év alatt sikerül tíz lapszámot megjelentetni. Egy füzetért 1 forint 45 krajcárt kértek ,hogy legyen összehasonlításunk. 1815- ben Kis János verseskötetét 5 forint 45 krajcárért árulták, Kazinczy Ferenc minden Munkájának első öt kötete 12 forintot ér. Egy kőműves napi bére Pesten a 10- es években 1 forint 30 krajcár, ugyanebben az időben egy sovány ökör 33,50-be, egy hizlalt ökör 49,45-be került). Hogy aztán 1817-ben, a Tudományos Gyűjtemény elindulásakor már csak 177 előfizetővel rendelkezzék a lap, s Döbrentei Gábor 1817 decemberében annak megszűnését kénytelen az olvasók tudomására hozni. Angela Chici: Áldozat