Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-01-10 / 1. szám (663.)
HELIKON 3 Sorai akár ma is ismerősen csenghetnek: „Valljuk meg, mi még csak mind az ébredezés, a készülgetés idejében vagyunk, s még sok vélekedések egybeütközésének kell sokat lesorolni, mig Literaturánknak virágzóbb éve elérkezik, melybe annak tisztább, erővel hatalmasabb, magához vonzóbb tulajdona lesz. Hozza ez remegésbe az ifjút, adjon ez neki tüzet, nem még az elmúlt időkből való ízlés tónusa szerint megindulni, hanem ott kezdeni lépéseit, ahova a nyelvet és ízlést jobb íróink, sok szorgalom, sok vívás között elhozták.” A fentebbi számszerű felsorolásból is látszik, lapot indítani Erdélyben már a 19. század elején sem volt könnyű mulatság. Még akkor sem, ha az mindjárt az első lapszámmal felülmúlja a várakozásokat. Kazinczy írja 1814. május 22- én Sipos Pálnak: „Tegnap vettem postán Döbrenteitől az Erdélyi Muzeum 1. füzetét. Sokkal jobb, mint remélni mertem. Vitkovitsnak itt olvastam először eggy gyönyörű Horátzi lélekkel írt Epistoláját. (...)• Az a’ baja hogy a’ procuratorság sok idejét elvonja, ’s nagyon szereti a’ kancsózást barátjai között. Pedig nem gazdag. Ebédjein, és vacsoráin sok palaczk bor ürül, ’s maga danol, és minden ember nála eszik. Szép a’ Horvát munkája is a’ Szívhez. Ezt is itt láttam először. A’ Barcsai emlékezetére írt ódát, melly a’ Döbrentei tollából folyt, nem szeretem, ’s ott azt a’ két kicsucsorodást. (...) A Római poesisről írt munka is derék (...) Új magyar Tragédiát várni még most hamar van. Meglásd, semmi sem lesz belőle.” Majd egyben a Múzeumok elejére tett arcképre is reflektál, jelen esetben Bethlen Gergely kormányszéki főtanácsos portréjára: „Mi ember G. Bethlen Gergely fejére, és szívére nézve? Melly rettenetes néz ki öltözetéből. Húsz esztendő múlva nevetéssel fogja nézni a’ ki megpillantja. Kérlek, ha módját ejtheted festesd le magadat.” Ha megnézzük az első lapszámot, illetve a lapszám fentebb is érzékeltetett fogadtatását, bátran állíthatjuk, Döbrenteinek nemcsak igen színvonalas irodalmi kört sikerült Kolozsvárt megszerveznie, amelyen - amolyan szerkesztőségi gyűlésen - megvitatták az egyes lapszámok tartalmát, hanem Kolozsvár városát a magyar irodalmi élet egyfajta centrumává is tette. A megjelent szépirodalmi szövegek, recenziók, nyelv- és irodalomtörténeti, neveléstörténeti munkák a lapot a korabeli pennaháborúk, irodalmi viták egyik főszereplőjévé avatták, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Szerzői között ott találjuk Kazinczyt, Kölcseyt, Dukai Takách Juditot, Szemere Pált, Ungvárnémeti Tóth Lászlót - és a sort még folytathatnánk. Számomra azonban - minden centrum ellenére - az Erdélyi Múzeum értéke nem - vagy nem csak - abban mérhető, hogy elhozta Erdélybe, Székelyföldre a magyarországi irodalmi élet nagyságait. Hanem inkább abban, hogy teret adott a hazai értelmiségi rétegnek (Molnos Dávidnak, az unitárius kollégium igazgatójának, Zsombori József tanárnak, Újfalvy Krisztinának, Bárány Boldizsárnak stb.). Ki- (vagy fel-)nevelt egy olyan ifjú szerkesztő-munkatársi csoportot (Pataky Mózes, Gyulay Lajos, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor is az ő „felfedezettjei”), akikre épp a lapban való megjelenés révén figyeltek fel a korszak nevesebbjei, mentorként és emberileg-barátilag is irányította pályafutásukat. Csak egy példát említsek: a Goethe- és Schiller-fordító Pataki Mózesre, akinek épp mostanság jelent meg Poétái Gondolatok című, mindeddig kéziratban maradt versciklusa, épp a Múzeumban megjelenő szövege kapcsán figyel fel Kazinczy: „Az Erdélyi Múzeummal nagyon meg vagyok elégedve, noha tellem is némely Darabokat béveve. írja 1816. február 13-án. Kár Pataki Mó’zest [1], ennek az embernek igen világos feje vala és különös Talentoma a’ beljebb vonult dolgoknak (rerum abstractarum) előadására. A’ Német Literatura Históriáját alkalmas kéz dolgozta. Én az Erdélyieket inkább tartom Magyaroknak mint minket. Úgy látszik, mintha több szép magyar alakú és magyar szívű jónevelt embereik volnának. Meg kell vallanom, hogy még sehol sem olvastam a’ Spinoziszmuszt olly szemlátomást előadva, mint Pataki Mózses értekezéseiben. Én fiatal koromban magát Spinozát is forgattam, de vagy ő, vagy ifjúságom volt az oka, hogy nekem nem volt olyan világos, mint Magyarázója Pataki, aki az én ideámat azon szistémáról egészszen eltalálta.” Kazinczy érdeklődése a fiatal Pataki iránt nem zárul itt le, tudjuk, a fiatal szerkesztő Széphalmon is felkeresi - Wesselényivel egyetemben - Kazinczyt, s Patakynak a tragikusan korán bekövetkezett haláláról megrendülten tudósít leveleiben a széphalmi mester. S nem véletlen, hogy a X. füzetben, a lap megszűnésének bejelentésekor készített mérlegelésben épp ezt a mentorszerepet hangsúlyozza Döbrentei: „Legnagyobb gyönyörűségemet lelém ezen időszaki írás kiadása alatt abban, hogy kilenc Erdélyi ifjú, melegen érezvén a hazai felszóllalásokat, hozzám csatlotta magát. Most iparkodván készülnek a nemzeti Literatura egykori bővítésén, ’s hiszem, egyik ez, másik más nemében a költői vagy folyó beszédi munkának jelesen áll elé.” * Szilágyi István többször elmondta szóban, írásban, a Helikon felmenőinek ősatyja maga az Erdélyi Múzeum. Amely egyfajta szellemi folytonosság fenntartására kötelezi mindenkor az irodalom művelőit Kolozsváron nemcsak úgy, hogy Döbrenteihez hasonlóan, akkor is irodalmi fórumot biztosít, amikor máshol épp hallgatnak a múzsák, hanem úgy is, hogy „a legújabb ifjúi próbálkozásoknak úgy szándékszik teret biztosítani, hogy eközben a mindenkori magyar irodalom és kultúra értékei ugyancsak szem előtt tartassanak.” Mit is kívánhatnék egy 200 éves folyóiratot ünneplő közönségnek egy lassan 25. életévét betöltő folyóirat szerkesztőjeként? Talán hogy 175 év múlva, a Helikon 200. évfordulóján ne csak a folyóiratot, hanem, Pataki Mózeshez hasonlóan, a lapban debütáló egykori fiatal tehetségeket is ünnepelhessék: kötetekkel. KIRÁLY LÁSZLÓ Karácsony egy Felhőn Adjunk magunkra: gombfoci legyen! De nem ezekkel. Ezek szeme pénzre áll. Bé Jóska tűnjön elő, Bányáról, 66-ból. Mármint 966... - satöbbi. De nem a piktor! A kicsi kell nekünk, a Józsika, szoprán fölötti éretlen heherészésével, a Művésztelepről. Csiszolt-ragasztottnyálazott-csirizeit „márkás csatáraival”. Nulla közük már a focihoz! Nagy kuruc ez. A Kisfocó, „bordélyos”. Mindent belő, becsavar, megnyer, oda se néz. Kicselez telet, nyarat, pártot, vörös lobogót. Marhák az öregek - vigyorog bölcsen játék közben (!!!) is csak osztják-vetik a falakon túli világokat. A Nagyok, a Felnőttek. Akik „sohasem hazudnak”- az annyat... Szobornak (— ez ige!) vagy festenek, mint apuka, az isten. Minden figurája Szent Adorján, a vásznon, fegyőrök védőszentje, nagyfej-nagyszemsemmitest. Holott alkothatnának ló-lovat, mint a régiek. Madarat, ki száll, röpül, mint Gólya, Varjú, Héja, Csíz és sose hátra, és nem hanyatt. Az édes dalokról nem is szólva. Anyukát kellene festeni csak, Édesanyut, ki éppen s mindig palacsintát süt oda ezeknek, és - Bogyóka! Bogyóka! - micsoda névre hallgat! Fenyőfánk, ünnepünk Ő szerzi-lopja, mert Angyal jár - míg Ő van - itt. Titkon. Csak úgy..., hétköznaposan, mint aki mindég haza jön körünkbe, akárhogyis. Nagy csend készül folyton. Esznek. Eszünk. Titkos a perc is. Reszketeg egy se közöttünk. Nem rettegünk, nem lövünk már vakon első neszre. Néha csak ülünk, végleg, példaként, fegyelmezetten, hátratett kézzel a kuplerájban. (Ebben). Isten óvjon a gondolatainktól! Rettenthetetlen Várakozók. Szótlan fogy a szó igazán. Karácsony egy Felhőn a cím. S majd új év kél, megéri lenni győztesen. Csodák csodája, tudjuk, holott Itt-Most-Még- Csak szesssz a lelke mindennek. .... Rodica Banciu Regep: Jeruzsálem keresztje