Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)

2015-01-10 / 1. szám (663.)

HELIKON 3 Sorai akár ma is ismerősen csenghetnek: „Valljuk­ meg, mi még csak mind az ébre­­dezés, a készülgetés idejében vagyunk, s még sok vélekedések egybeütközésének kell sokat lesorolni, mig Literaturánknak virágzóbb éve elérkezik, melybe annak tisztább, erővel hatalmasabb, magához vonzóbb tulajdona lesz. Hozza ez remegés­be az ifjút, adjon ez neki tüzet, nem még az elmúlt időkből való ízlés tónusa szerint megindulni, hanem ott kezdeni lépéseit, ahova a nyelvet és ízlést jobb íróink, sok szorgalom, sok vívás között elhozták.” A fentebbi számszerű felsorolásból is látszik, lapot indítani Erdélyben már a 19. század elején sem volt könnyű mu­latság. Még akkor sem, ha az mindjárt az első lapszámmal felülmúlja a várako­zásokat. Kazinczy írja 1814. május 22- én Sipos Pálnak: „Tegnap vettem postán Döbrenteitől az Erdélyi Muzeum 1. füze­tét. Sokkal jobb, mint remélni mertem. Vitkovitsnak itt olvastam először eggy gyönyörű Horátzi lélekkel írt Epistoláját. (...)• Az a’ baja hogy a’ procuratorság sok idejét elvonja, ’s nagyon szereti a’ kan­­csózást barátjai között. Pedig nem gaz­dag. Ebédjein, és vacsoráin sok palaczk bor ürül, ’s maga danol, és minden em­ber nála eszik. Szép a’ Horvát munká­ja is a’ Szívhez. Ezt is itt láttam először. A’ Barcsai emlékezetére írt ódát, melly a’ Döbrentei tollából folyt, nem szeretem, ’s ott azt a’ két kicsucsorodást. (...) A­ Római poesisről írt munka is derék (...) Új ma­gyar Tragédiát várni még most hamar van. Meglásd, semmi sem lesz belőle.” Majd egyben a Múzeumok elejére tett arc­képre is reflektál, jelen esetben Bethlen Gergely kormányszéki főtanácsos portré­jára: „Mi ember G. Bethlen Gergely fejére, és szívére nézve? Melly rettenetes néz ki öltözetéből. Húsz esztendő múlva nevetés­sel fogja nézni a’ ki megpillantja. Kérlek, ha módját ejtheted festesd­ le magadat.” Ha megnézzük az első lapszámot, il­letve a lapszám fentebb is érzékelte­tett fogadtatását, bátran állíthatjuk, Döbrenteinek nemcsak igen színvonalas irodalmi kört sikerült Kolozsvárt meg­szerveznie, amelyen - amolyan szerkesz­tőségi gyűlésen - megvitatták az egyes lapszámok tartalmát, hanem Kolozsvár városát a magyar irodalmi élet egyfajta centrumává is tette. A megjelent szépiro­dalmi szövegek, recenziók, nyelv- és iro­dalomtörténeti, neveléstörténeti munkák a lapot a korabeli pennaháborúk, irodal­mi viták egyik főszereplőjévé avatták, annak minden előnyével és hátrányá­val egyetemben. Szerzői között ott talál­juk Kazinczyt, Kölcseyt, Dukai Takách Juditot, Szemere Pált, Ungvárnémeti Tóth Lászlót - és a sort még folytathat­nánk. Számomra azonban - minden cent­rum ellenére - az Erdélyi Múzeum értéke nem - vagy nem csak - abban mérhe­tő, hogy elhozta Erdélybe, Székelyföldre a magyarországi irodalmi élet nagy­ságait. Hanem inkább abban, hogy te­ret adott a hazai értelmiségi rétegnek (Molnos Dávidnak, az unitárius kollégi­um igazgatójának, Zsombori József ta­nárnak, Újfalvy Krisztinának, Bárány Boldizsárnak stb.). Ki- (vagy fel-)nevelt egy olyan ifjú szerkesztő-munkatársi csoportot (Pataky Mózes, Gyulay Lajos, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor is az ő „felfedezettjei”), akikre épp a lap­ban való megjelenés révén figyeltek fel a korszak nevesebbjei, mentorként és embe­­rileg-barátilag is irányította pályafutásu­kat. Csak egy példát említsek: a Goethe- és Schiller-fordító Pataki Mózesre, akinek épp mostanság jelent meg Poétái Gondolatok című, mindeddig kéziratban maradt versciklusa, épp a Múzeumban megjelenő szövege kapcsán figyel fel Kazinczy: „Az Erdélyi Múzeummal na­gyon meg vagyok elégedve, noha tellem is némely Darabokat béveve.­­ írja 1816. február 13-án.­­ Kár Pataki Mó’zest [1], ennek az embernek igen világos feje vala és különös Talentoma a’ beljebb vonult dolgoknak (rerum abstractarum) előadá­sára. A’ Német Literatura Históriáját al­kalmas kéz dolgozta. Én az Erdélyieket inkább tartom Magyaroknak mint min­ket. Úgy látszik, mintha több szép ma­gyar alakú és magyar szívű jónevelt embereik volnának. Meg kell valla­nom, hogy még sehol sem olvastam a’ Spinoziszmuszt olly szemlátomást elő­adva, mint Pataki Mózses értekezéseiben. Én fiatal koromban magát Spinozát is forgattam, de vagy ő, vagy ifjúságom volt az oka, hogy nekem nem volt olyan vilá­gos, mint Magyarázója Pataki, a­ki az én ideámat azon szistémáról egészszen el­találta.” Kazinczy érdeklődése a fiatal Pataki iránt nem zárul itt le, tudjuk, a fi­atal szerkesztő Széphalmon is felkeresi - Wesselényivel egyetemben - Kazinczyt, s Patakynak a tragikusan korán bekövet­kezett haláláról megrendülten tudósít le­veleiben a széphalmi mester. S nem véletlen, hogy a X. füzetben, a lap megszűnésének bejelentésekor ké­szített mérlegelésben épp ezt a men­torszerepet hangsúlyozza Döbrentei: „Legnagyobb gyönyörűségemet lelém ezen időszaki­ írás ki­adása alatt ab­ban, hogy kilenc Erdélyi ifjú, melegen érezvén a hazai felszóllalásokat, hoz­zám csatlotta magát. Most iparkodván készülnek a nemzeti Literatura egyko­ri bővítésén, ’s hiszem, egyik ez, másik más nemében a költői vagy folyó beszédi munkának jelesen áll elé.” * Szilágyi István többször elmondta szó­ban, írásban, a Helikon felmenőinek ős­atyja maga az Erdélyi Múzeum. Amely egyfajta szellemi folytonosság fenntartá­sára kötelezi mindenkor az irodalom mű­velőit Kolozsváron­­ nemcsak úgy, hogy Döbrenteihez hasonlóan, akkor is irodal­mi fórumot biztosít, amikor máshol épp hallgatnak a múzsák, hanem úgy is, hogy „a legújabb ifjúi próbálkozásoknak úgy szándékszik teret biztosítani, hogy eköz­ben a mindenkori magyar irodalom és kultúra értékei ugyancsak szem előtt tar­tassanak.” Mit is kívánhatnék egy 200 éves folyóiratot ünneplő közönségnek egy lassan 25. életévét betöltő folyóirat szer­kesztőjeként? Talán hogy 175 év múlva, a Helikon 200. évfordulóján ne csak a fo­lyóiratot, hanem, Pataki Mózeshez hason­lóan, a lapban debütáló egykori fiatal te­hetségeket is ünnepelhessék: kötetekkel. KIRÁLY LÁSZLÓ Karácsony egy Felhőn Adjunk magunkra: gombfoci legyen! De nem ezekkel. Ezek szeme pénzre áll. Bé Jóska tűnjön elő, Bányáról, 66-ból. Mármint 966... - satöbbi. De nem a piktor! A kicsi kell nekünk, a Józsika, szoprán fölötti éretlen heherészésével, a Művésztelepről. Csiszolt-ragasztott­­nyálazott-csirizeit „márkás csatáraival”. Nulla közük már a focihoz! Nagy kuruc ez. A Kisfocó, „bordélyos”. Mindent belő, becsavar, megnyer, oda se néz. Kicselez telet, nyarat, pártot, vörös lobogót. Marhák az öregek - vigyorog bölcsen játék közben (!!!) is csak osztják-vetik a falakon túli világokat. A Nagyok, a Felnőttek. Akik „sohasem hazudnak”- az annyat... Szobornak (­— ez ige!) vagy festenek, mint apuka, az isten. Minden figurája Szent Adorján, a vásznon, fegyőrök védőszentje, nagyfej-nagyszem­­semmitest. Holott alkothatnának ló-lovat, mint a régiek. Madarat, ki száll, röpül, mint Gólya, Varjú, Héja, Csíz­­ és sose hátra, és nem hanyatt. Az édes dalokról nem is szólva. Anyukát kellene festeni csak, Édesanyut, ki éppen s mindig palacsintát süt oda ezeknek, és - Bogyóka! Bogyóka! - micsoda névre hallgat! Fenyőfánk, ünnepünk Ő szerzi-lopja, mert Angyal jár - míg Ő van - itt. Titkon. Csak úgy..., hétköznaposan, mint aki mindég haza jön körünkbe, akárhogyis. Nagy csend készül folyton. Esznek. Eszünk. Titkos a perc is. Reszketeg egy se közöttünk. Nem rettegünk, nem lövünk már vakon első neszre. Néha csak ülünk, végleg, példaként, fegyelmezetten, hátratett kézzel a kuplerájban. (Ebben). Isten óvjon a gondolatainktól! Rettenthetetlen Várakozók. Szótlan fogy a szó igazán. Karácsony egy Felhőn a cím. S majd új év kél, megéri lenni győztesen. Csodák csodája, tudjuk, holott Itt-Most-Még- Csak szesssz a lelke mindennek. .... Rodica Banciu Regep: Jeruzsálem keresztje

Next