Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-01-10 / 1. szám (663.)
HELIKON PAPP ATTILA ZSOLT Valaki ismét megérkezett Ha nem lennék ilyen búcsúzkodós alkat, hogy minden kőnek, fának és minden halott tárgynak istenhozzádot mondok, mert visszatérés nincsen, jobban bírnám a tengerek vizét és nem kerülném el a kikötőket, hol újabb élő és halott lények várnak elhagyásra. Igazából mindig is a város, az architektúra vonzott, a kikötők zajából az érdekelt, ami túl van már a napi veszélyzónán, a hajókürtök hangja: valaki ismét megérkezett. És az izgágaság szokásos, bevett rítusai között rejtegetni vagyok kénytelen, hogy sziesztázó, álmos délutánokon repülőre ülök s meglesem, merre sétál éppen Epikurosz, az utolsó normális bölcselő. Ha nem lennék, avagy csak mérsékelten azonos baráti önmagammal, hát nem tudom, hogy mit tennék, ha egyszer hallanék valamit kint az éjszakában: a morgást, ahogy körbenéz az állat, mert visszajött, bár visszatérés nincsen, hogy ne kerüljem el a kikötőket, és ha indulnék, a felemelt kéz ne időzzön túl sokat minden ajtókilincsen. Parée-Hahn Magdaléna: Mammon avagy napjaink áldozatai FEKETE VINCE Azt a semmit Hiába volt a Buffogó a terv, a Büdös-barlang, hiába a kúpos hegyen még most is álló várfal, a majálisozók helye a várdombbal szemközti oldalon, a gyermekkor röfögő vízmelegítő kazánja, az egykori terasz, a „csokoládés”, a „hammas”, a „vallató” névre elkeresztelt medencék, ha a Fennvaló váratlan közbeszólt, és nagy nyári esőt zúdított az erdőben bóklászókra. Hiába szerette volna megmutatni az egykori tizedikesekkel fenyegetően szemben álló hegyet, ami elnyelni készült majdnem egy teljes osztályt azon a régi, fekete-fehér képen, s ami azóta persze maga alá is temetett onnan egy-két embert, akik rég elkeveredtek már a jó sárga, agyagos földdel. Hiába szerette volna megmutatni a helyet, ahol azok a kisportolt fiúk, divatjamúlt fürdőruhás, anyányi lányok, ma már meglett korúak, állnak az objektív előtt, így együtt ott utoljára, azon a megsárgult, fekete-fehér képen. Mert azt a Semmit úgyis csak Ő érezte, benne volt csupán annak az üressége... Amit most épp kitölteni készült valami mással, az övével, az ő hiányával például, nem gondolva, vagy még nem is gondolva arra, hogy egy újabb hiány, újabb üresség, újabb gyötrő mínuszok helyén exponálja magában az újabb, legújabb, nem fekete-fehér, most már színes felvételeket. Esőáztatta táj Most még ott áll, várakozik, járkál, toporog, de néhány perc múlva már suhannak is ki a városból, az erdő irányába, majd az út szélére félrehúznak, ruhát cserélnek és nekivágnak a meredek dombnak, szuszogva érnek ki a tetőre, de addigra már elsötétedik az ég, már alig lehet látni a fák között, s a derengésben elkezd előbb szemerkélni, majd jó nagy cseppekben hullni is az eső, el kell indulniuk visszafelé, lejtőre a síkos, csúszós avaron, közben már zuhog is rájuk az áldás, segítik, tartják, támogatják egymást, mint két világtalan, csúszkálnak, esnek, majd összebújva, csuromvizesen percre megállnak egy fa alatt, hadd hulljon a világ minden esője rájuk, áztassa őket el, hogy aztán, az országútra beérve, kézen fogva nekiiramodjanak az út két oldalán patakként folyó esővízben, tocsogva, cuppogva szaladni kezdjenek az autó felé, hólyagozzon az aszfalton a nehéz cseppektől a víz, a júliusi eső, zuhogjon, verje, püfölje csak, hogy le kelljen mind dobálniuk a párásodó autóban az átázott ruháikat, és kiteregetniük az üléseken, s hogy úgy induljanak tovább, a völgykatlan irányába, ahol a meleg vacsora előtt, egy zavaros, kakaószínű, megduzzadt hegyi folyó melletti házban a nagydarab tulaj majd pálinkával kínálja őket, mielőtt még gyalogosan, ölelkezve, egymást ugratva, dideregve, viháncolva körbejárják a teljesen kihalt tópartot, s még csónakázzanak is rajta, a párálló hegyek között, az esőáztatta vidéken...