Helikon, 2019 (30. évfolyam, 759-782. szám)
2019-01-10 / 1. szám (759.)
»(» folytatás a 3. oldalról nőnovellái, a Csoóri Sándort figyelő negyvenkilenc ismert figura, kiadatlan Wass Albert-novellák). Bár ezek nem kényszerek, hanem döntések, majd meglátjuk, mivel mire jutok. - Szembetűnő az érdeklődésed a nem ismert szövegrészek iránt, az életművekben megmutatkozó hiányok, cenzúrák és öncenzúrák érdekelnek (ami például Márai esetében a tabutémák felfedésével járt). Úgy is mondhatjuk, hogy a reprezentáció helyét a prezentáció, külsővé tétel veszi át. Jelent valamit számodra ez a különbség? - Nyilván, az egyik megmutatkozás, a másik bemutatás. Innen nézve valóban társadalmi szerepvállalás a történet. Egy-egy újabb kiadás kapcsán sokadszorra kapjuk meg, hogy jesszus, hát ez meg honnan került elő? Túl sokáig virult a kunderai nemtudás, erre ez a rövid válasz... - Tervezed megírni saját történetedet? - Bizonyos időnként írok, jegyzetelek családi történeteket, gyűjtök és rögzítek infókat a régmúltból, aztán egyszer biztosan összerakom. De nincs bennem ilyen irányú közlési kényszer, ami sokakban indokolatlanul megvan, miközben az íráskészség, a nyelvi lelemény, a szógazdagság, az olvasottság elmarad. Ma mindenki blogol, vlogol, önismeret hiányában szenvedők netpublikálásra adják a fejüket, mert úgy vélik, ha ismerőseik lájkolgatják csacska kísérleteiket, akkor ők már írók, szerzők, aktív alkotók. (Gyorsabb viszszajelzés, mint magánkiadásban publikálni, amiről aztán végső soron szintén a lájkolók-lakájok fognak írni szívhez szóló kedves lónyálat.) És a torz visszajelzés tovább torzít. Szerintem olvassanak tíz évig, aztán lehet kísérletezgetni a saját hang megtalálásával. Visszatérve: egyszer megírom. Egyes szám harmadik személyben, mint báró Kemény Jánosné. - Ha az újmetafora felől közelítünk munkásságodhoz, az juthat eszünkbe, hogy mintha a mellékösvényeket keresnéd. Életedben gyakoriak az ilyen kitérők? - Sokkal izgalmasabb a mellékösvény, a mainstream, bármiről legyen is szó, mindig mesterkélt, gerjesztett, tudatos, tán manipulatív is, míg a másik ismeretlen, titkos, időnként nehéz ugyan rálelni, de mindig látszik róla az út valósága. Saját életem, fene tudja, mi számít kitérőnek, soha nem voltam éltanuló, többnyire csak a történelemmel és az irodalommal foglalkoztam a suliban is, rockzenekarunk volt, lázadtunk a konformista dolgok ellen, az iskolai vécében Füst Milán klubot alapítottunk (füstöltünk és felolvastunk szövegeket), gyűjtöttük az intőket... ahogy más fiatalok is. Amikor mindenki triviális Beatlest meg Rolling Stonest játszott, mi szimfonikus death metállal kísérletezgettünk angol szövegekkel. Talán egy kitérő volt, valamikor a gimi alatt orvosira készültem. Volna. De aztán a magyartanár színre lépett... - Az életműsorozatok, így Németh László-, Makkai Sándor-, Tamási Áron-, Kós Károly- és a Gyurkovics-életmű megjelentetése a teljességre törekvés igényét is jelképezheti. Tekinthetünk egyáltalán lezártnak egy életművet. Legfeljebb közelíthetünk a lezártság felé, itt nem él a weöresi teljesség... Olyan ez, mint a régészet, épül egy új autópálya, nyomvonalat ásnak, és találnak mondjuk egy bronzkori leletet, ami felülír(hat) sok évtizedes kutatási eredményt. Vagy ahogy Nopcsa báró Hátszegen dinoszauruszcsontokat talált a szacsali birtokon, és átírta a paleontológia egyes fejezeteit. Ellenpélda: a besztercei Daday Loránd életműve (talán) lezártnak tekinthető. PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA LOVÁSZ KRISZTINA Idézőjelben zokogó majom Anyám a Zokogó majmot olvasta születésemkor. Ez a mondat alkalmas lehet arra, hogy valamilyen logikai következtetést vonjunk le a születendő gyermek sorsára vonatkozóan, egy mondat, amivel indítani lehetne a regényt, novellát, memoárt. Tekintve, hogy az anya matematikát tanít, ennek valószínűsége a megszokottnál is nagyobb. Csak ne lennének a premisszáim olyan pipaszázlábúak - a saját lábukon sem tudnak megállni, mint a frissen született őzikék -, mert így a konklúzió is esendő lesz, de valahogy mégis elkezdődik. Könnyen születtem. Aztán minden nehéz lett. Ha nehezen jövök a világra, könynyebb lenne most? Vajon miért pont egy zokogó majom hüppögött létezésem ünnepélyes kezdetén? Félek, hogy ennek semmi jelentősége nincs, és akkor nem tudom folytatni a történetet, félek, hogy anyám csak hirtelen felkapott egy könyvet, ami a keze ügyébe került, mert egyszerűen szeret olvasni és kész. Akkor még nem tudtam elképzelni, milyen a várakozás öröme, amit egy új könyv megjelenése jelent, és ez olyan, akár az új élet, ahogy frissen kikerül valamilyen nagy kezdőbetűs nyomdából. Anyámat végre nem zavarja senki és semmi, nem kell bajlódni a testvéreimmel, apámmal, csak éppen engem kell e világra hoznia, mellette mindig ott van a könyv, ha nagyon fájna, ha nagyon örülne, vagy csak máshová vágyakozna. De nem hiszem, hogy véletlen lett volna a választása, mert éppen abban az évben jelent meg a regény, amikor már nagyon várt engem, és ő mindig figyelemmel kísérte az irodalmi újdonságokat. Mondhatjuk úgy, hogy ezzel a könyvvel a kezemben születtem. Később, tipegve gyakran rátaláltam a könyvespolcon, kihúztam a szorosan összepréselt sorból, nézegettem színes borítóján a cirkalmas grafikát, megkóstoltam, szagolgattam, míg áthuppantam egy álomvilágba. Valami miatt otthonos, de ugyanakkor még ismeretlen érzelmek kavalkádja volt ez a titok, a művészet titka oly izgalommal telítette meg gyerekkoromat, hogy állandóan átjártam a valóságon, mint egy ajtón. Deduktív dadám a költészet lett, mielőtt még olvasni tudtam volna, otthonom a könyvespolc, és alig vártam, hogy elérjem a legfelső sort. Annyira feszített ez a titok, hogy csak a betűk érdekeltek, egyenként gyűjtögettem össze őket, mint az elhagyott morzsát, remélve, hogy valahova visszavezetnek, ki az ismeretlen erdőből, és csak mentem az ösvényen, kizárva a félelmet, ami abban az időben mindent és mindenkit átitatott. Fanatikusan követtem a betűk vadnyomát, és megbocsáthatatlan bűnnek tartom ma is nagyobb testvéreim kegyetlen játékát, amikor nem árultak el egy-egy betűt. Aztán egyszer csak olvastam. Hát ilyen az, amikor beszámolnak a halálközeli élményükről a visszatérők? Ilyen az, amikor minden más értelmet nyer? Annyi fény ömlött be sötétkamrámba, hogy minden addigi emlékem elégett. De mi történt velem, hogy itt állok a Sánta angyalok utcai villamosmegállóban, és egy plakátból kilengő, nyikorgó cégér hangja borzolja bőrömet, mintha egy csehszlovák westernfilmben lennék? Ezen a ponton már minden logikai modell túlfut a felszállópályán, megállíthatatlanul, mint egy eltérített repülőgép, száguld az idő, nekifeszül a jelenvalónak. A valóság a terrorista, vagy a képzelet és a látomások akarják eltéríteni a történést? A pilóta dönt: kinyírja a gépeltérítőt, majd kényszerleszállást hajt végre a villamosmegállóban. A négyes-hatos utasvárójában világító óriásplakáton hirdetik, hogy a bulinegyedben megnyílt egy új kocsma, nevét a híres regény ihlette, cégére egy zokogó majom. Hipszter hely, benne van a turiszt gárdokban is, hát menjünk oda, irány a Sánta angyalok utcája. Négyen el is indulunk, ketten később csatlakoznak, a hely egész jó, a murva ropog a lábunk alatt, ahogy odamegyünk a pulthoz és kérünk mindannyian egy fröccsöt. Fura, izgága, kajlafülű pincér szolgál ki minket. Aztán megjelennek a többiek is, mondom a haveroknak, hogy itt az egész lumpen társaság, de ők furcsán néznek rám, mintha nem látnák őket. Pedig benne vagyunk. Mindannyian benne vagyunk valamilyen regényben, novellában, csak éppen most nem egyszerre, nem ugyanakkor és nem ugyanabban a történetben. Vagy mégis? 4 HELIKON —