Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi tanulmányai
146 Imádságom Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tőle — s ebben igazsága van — Hogy már régóta nem imádkozom. Imádkozom hát : ime két kezem Szent áhítattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom! Hallgass meg engem, édes Istenem ! Adj én nekem . . . Hó, első a haza. Hatalmas Isten, népem Istene! . . De kérni vajon mit is kellene Hazámért, melynek annyi a baja ? Ezért csak egy, csak egy a kérelem: Mely így, mint van, már nem sok évet lát. Teremtsd egészen újjá e hazát! Hallgass meg engem, édes Istenem ! És magamért ? mit kérjek magamért ? Adj hát nékem szépséges szeretőt, S a melyen meglátogassam őt, Gyors paripát; aztán sok, sok babért . . . Nem hogy fejemet ékesitse, nem, De hogy, ha nem lesz szénám, ablakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom .. . Hallgass meg engem, édes Istenem! (Szalk-Szt.-Márton, 1845.) Ismerjetek meg! Ismerjetek meg végre : ki vagyok ? Álarc alatt volt mostanáig képem. De már meguntam én álarcomat. És azt most ünnepélyesen letépem műveltségét, iskolai elmaradottságát gyarapítani. A hazai írók kiválóbbjait ismerte, mert hiszen azokat még katonakorában olvasgatta, ha éjjel, a fárasztó munka után az ágyba jutott, de nem igen ismerte a külföld jeleseit. És lehetőleg mindegyiket az eredeti nyelven akarta olvasni, így Heinét, akit nagyon szeretett, németül, Bérangert franciául ás Shakespearet angolul. A francia nyelvben már ugyan volt némi jártassága, de az angolhoz egyáltalán nem értett. Nagy buzgalommal látott tehát hozzá, hogy ezt a két nyelvet megtanulja és egy év leforgása alatt annyira vitte, hogy Olvastátok vidám dalaimat? Azt gondoljátok, hogy lelkemből írom? Oh, dalaimban a kedv, nevetés, Csak olyan ez mint virág a síron. Kívül a síron nyílik a virág, S belül a sírban féreg és halott van ; így írtam én enyelgő dalokat, Mig lelkem haldokolt a fájdalomban. De többé nem leszek komédiás, Kidig pofákat vág a közönségnek, És oda benn a színfalak között Arcán kínszenvedés könnyűségnek! — Oh nem, ez még sem szép határozat! . . . Múljék el gyorsan, a mily gyorsan támadt. Szenvedjen bár szívem, a vig dalok Ne szűnjenek meg .. . Hátha általok Kissé vidítom szomorú hazámat. (Pest, 1845.) A hirtelen barátokhoz. Derék fiúk, mint hagyogatnak el ! . . . Eredjetek csak Isten hírivei; Hagyjátok itt a fát, ti levelek, A fát, e szívet, melyen függtetek. Az őszi szél, mely titeket lefú, Majd elmúlik, nem lesz örök korú; S ha eljövend ismét a kikelet, Fog kapni a fa új leveleket. De tudjátok: többé ki nem virul Az a levél, mely fájáról lehull. (Pest, 1845.) a jelesebb idegen írók műveit tényleg eredetiben olvashatta. Nemcsak a költőket olvasta azonban, hanem — mint könyvtárának maradványaiból láthatni — történelmi és politikai műveket is. A francia dalköltőt, Bérangert leginkább szerette. Ennek a költőnek az egyénisége megegyezett az övével, Béranger és a saját lelke között, sok rokonvonást fedezett fel. Lelkesedett a francia költőnek a pályafutásáért; az is a nép költője volt, mint ő, annak a lantján is a szabadság-szeretetet emelte szárnyaira a költeményeket, mint Petőfinél, gúny-