A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-03 / 1. szám
л . "Li.i.uШ И Ш11.. .JU . : ! Jii i I 860 forrósággal, fázással gyötör, akár a harmadnapos hideglelés .... Tudja a manó. — Avagy hosszasan, lassan készülődő következménye a lelki testi kimerülésnek, vagy egy rögeszme uralkodása, melytől a lélek válni nem tud ? Talán egyik is, talán másik is, talán mind. Eh ! — De hát doktor vagyok-e én, vagy valamely lélekbúvár, hogy erről gondolkozom; még utoljára magam is idegessé válok, ezzel az én jó víg kedélyemmel, neki gömbölyödött falusi egészségemmel, átalában nyugalmas, békés természetemmel. Avagy valami új élettani állapotokat akarok-e fölfedezni s mint redoutbeli professzor akarom-e magamat majd produkálni, hogy ilyeneken töröm a fejemet. Jobban teszem, ha rágyújtok egy szivarra. Benyúlok zsebembe. Ott van mind a két tárczám, a pénztárcza is, a szivartárcza is. Bezzeg ha ebben a tolongásban, lökdösődésben elcsente volna valamelyiket egy zsebmester, de megijedtem volna, de kapkodtam, de siettem volna keresésére, de nagy zavarba jöttem volna.... azaz hogy beszéljünk a mai nyelven, nem lettem volna-e ideges egyszerre? Legalább egy kis időre. Csak néhai Józsa Gyuri urambátyámhoz méltó higgadtság lett volna az, hogy az ember elkaczagja magát a véletlen boszúságon és káron, mint ő, midőn szép tinó-gulyáját a betyárok elhajtották, azt mondta rá büszkén: »nem lopják el a talpam alól a tiszafüredi domíniumot.« Hanem mégis jól tettem, hogy magamon hagytam a téli kabátot, nem férhettek ezek a szép, csinos, szaladgáló urak a tárczámhoz. Jó az a téli kabát. Teremtő egy isten, pedig mily ragyogó verőfény süt ezen szép tavaszi délelőtt. Süt bizta. Persze hajnalban indultam el hazulról kocsin az újszászi állomásra, s akkor még híres volt egészen, felillett a téli kabát. Hogy rajtam maradt, hogy kiverte a fejemből ez az éktelen zűrzavar. Eszembe sem jutott, hogy levessem, pedig mint rám bízta az én jó feleségem, hogy vigyázzak az egészségemre. Hátha most csurgóra izzadtam volna, s egy pokoli náthával, huruttal tenném kellemetlenné utamat, mikor éppen vig alkalomra, násznagynak megyek, s egészen kellemetes embernek kell lennem. Shol van ii! Bizonyára ez is idegesség már, hogy a homlokomhoz kapok legelőször, nyirkosságot érzek rajta. Észre sem vettem eddig, de most tapasztalom, hogy a folyosón, ahol állok, nagy léghuzam van, a termekben pedig fullasztó hőség. Most következik a nagy kétely, az óriási Scylla és Charibois. Léghuzam, forróság, téli kabát. Levessem-e, ne vessem-e? A gyorsvonat pedig, ami a zavarból kimentene, csak nem jön. Kérem, nem hozza-e mindez zavarba, tétovába az embert, azaz amint ma mondják, nem teszi-e idegessé ? Szerencse, hogy belém ütődik valaki, s az is szerencsém, hogy a kivett szivart nem üti ki kezemből. Ámde ezért az ügyetlenségért mégis meg kell lakolnia, mert még bocsánatot sem kér. Ha semmit mást nem vennék is rajta észre, az az egy, amit éppen óhajtok, nem marad láthatatlan, hogy a szivarja ég, éppen egy nagy bodor füstöt röpít el rohantában. Megkapom a kabátja szárnyát. — Szabad kérnem. Elkapja kabátja szárnyát s mérgesen mordul reám. — Az ördögbe. Nem látja, hogy sietek ? Ez aztán az ideges ember. Hanem pár lépésre hirtelen megáll, rám veti szemét egy pillanatra, de bámészan, mint egy nagyszemű borjú. Hozzám szól-e, vagy csak gondolatát mondja el fenszóval magának? Ki tudná azt, hogy egy borjú mit akar. — Ez Staffenberger. Azt mondta. Azzal elrohan a váróterembe. Mivelhogy nem vagyok Staffenberger, — elnevettem magamat s az a hasznom megvan, hogy még a téli kabát, a léghuzam, a forróság is kimegy a fejemből, mihelyt rájuk nem gondolok. Mástól kérek tüzet, ki szinte szalad ugyan, de nem szalad olyan nagyon. Hanem az a Staffenberger név az eszemben marad. A név ismerős, régi és kedves ismerős előttem. Gyermekkoromban Pesten Staffenberger Józsival együtt jártam iskolába; nemcsak iskolatársam volt, hanem valóban egy utczán jártunk. Azt mondják, akik mindkettőnket ismertek, hogy mint az ikrek, oly csalódásig hasonlítottunk egymáshoz. Annyi bizonyos, hogy az ülles után, a nagy fás kertben, ahova lapdázni jártunk, a köteles inasok sokszor megtépáztak helyette, mivelhogy az én Józsi pajtásom pajkos, garabonczás természetű gyerek volt, és sok borsot tört az orruk alá. De akkor csak annyiba vettem azt, hogy az egyhrású iskolás gyermek mind hasonlít egymáshoz, ha egyforma kabátban jár. Annyival inkább, mert a professzor urak nem tévesztettek bennünket soha össze; én elég jól tanultam, Józsi pedig nem sokra becsülte a könyveket.... Később kisült, hogy az életben neki lett igazsága. Én izzadtam, törtem magamat kis gazdaságomban s örültem, hogy megtarthattam azt, ami az apámról maradt; emésztettem magamat ábrándozó irodalmi foglalkozással; ő pedig nyugalmas, árnyékos boltjában nyugodt vérmérsékkel, higgadtan, bölcs gonddal rakva egymásután a főkönnybe száraz numerusokat, meggazdagodott, gyárai lettek, virágzó nagykereskedése és köztiszteletű, nagyhitelű neve. Őszintén örültem annak — melegen óhajtottam, hogy vele újra találkozzam tizennyolcz esztendő után. Tizennyolc év után már harmincz éves férfiak voltunk mind a ketten. Egyszer Pesten időzésemben egy szép nyári napon kimentem a Zugligetbe. A fáczánnál jó módú pesti polgárok mulattak. Azok tévesztettek vele össze. Zajongva, vndoran kiáltottak felém már messziről, de közelről is: - - Ide, ide Staffenberger! Elnevettem magamat, s a természet ezen különös tréfás játékára, — mely még tizennyolcz év múlva is, — szakállal és bajuszszal meghagyja hasonlónak a photográfiánkat, kiváncsi lettem. Másnap betoppantam a boltjába. Nagy bolt volt az, raktárakkal egy egész utcza hosszán végig. Sok segéd, temérdek vevő. Sajátságos pillanat volt az. Nagyon el volt foglalva, de azért azonnal nyakamba ugrott, megismert és össze-vissza csókolt én is, és csodálkoztunk azon egész érzéssel, hogy minden habozás nélkül történhetett ez, mintha csak azóta mindennap folyvást láttuk volna egymást. Azonban amikor elváltunk, a hasonlóság éppen nem hagyott kedvező benyomást. Én véresnek találtam a bajuszát, ő pedig savószőkének a szakállamat, én durva élesnek néztem a haját s majdnem rőmnek; ő pedig azt vette észre, hogy már kopaszodásnak indulok. Egyszóval én nem találtam magamra nézve hízelgőnek a hasonlóságot ; ő pedig — amint hallom — komolyan megapprehendált érte barátaira