A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1899-07-02 / 27. szám
JL _______________ 43 | Mit is gondol a skribler! Hiszen ez felforgatná az egész büntető jogrendszert! Amire azt mondom: hát forgassuk föl az egész büntető jogrendszert. Mert ha ez a rendszer nem szolgálja a belső igazságot és nem védi meg az emberi érdeket, akkor fel kell forgatni. A jogrendszer nem bálvány, melyhez nem szabad nyúlni. De hiszen nem is ellenkezik a jogrendszerrel. Ha a tót napszámos lezuhan az állványról s kisül, hogy a pallér rosszul csinálta az állványt, hát elitélik és becsukják vétkes gondatlansággal okozott emberölésért. Pedig a pallér nem akarta lezuhintani a tótot. Nos, ha életét veszti egy csecsemő azért, mert X. úr nem akart tíz forintot fizetni, akkor az is legalább vétkes gondatlanság. A felelősség elve kiterjed nemcsak a bűnös cselekedetekre, hanem a könnyelmű mulasztásokra is. De mindenekelőtt: a gyermekélet jobban meg van védve és az is ér annyit, mint a jogrendszerbeli okoskodás. Ebben a kérdésben különben mi elül vagyunk. Másutt is pusztulnak az apróságok, de vitatkoznak rajta a jogászok. Mi filozófus nyugalommal megelégszünk a gyermekpusztulással és az anyák elítélésével. Nem fölületességből, hanem a jó erkölcs miatt. Mert — ez az aggódó ellenvetés minden a férfiak ellen irányuló intézkedésnek — ha az ilyenfajta nők nagyobb jogvédelemben részesülnek, mivé fajulna az erkölcs? A védelem árnyékában őrült mohósággal csábítanák a szegény gyenge férfinemet és kárhozatba döntenék. Nem kávéházban mondják ezt, hanem komoly, sőt még komolyabb jogtudósok revvekben és könyvekben fejtegetik. Mégis csak badarság, mégis csak rút hipokrízis. Az erkölcsben nem esik kár, mikor a férfi csábítja a nőt, de nyomban elfajul, mihelyt a nő csábítja a férfit. Ó az a szegény, ártatlan férfi, kitéve a Julcsa, vagy a Borcsa csábításának! Ó a mennyei tapasztalatlanságunk, mely nem tudja, mit csinál, mikor egy-egy holdas este keblére dől a sóvár, igéző Aspasiának s elkövetvén a ballépést, arra ocsúdik föl, hogy apa és havonként tíz forintot kell fizetnie. Hát lehet-e így tovább existálni? Nem tönkre van-e téve egy szebb jövőre született férfivilág? Egy múlékony csábítás, egy pillanatnyi esztelenség miatt! Hát persze, hogy a nők, mihelyt nem muszáj gyermeket ölni, fegyházba kerülni, hanem csak a szégyent eltűrni, az apátián gyermekért való anyamártíromságot elszenvedni, vígan és vakon csak arra fognak törekedni, hogy elbuktassák az ártatlan és csak csábítással megejthető férfisereget. De úgy hallottam mindig, hogy az erkölcs a női erény tisztaságától függ, mivelhogy a férfinak minden szabad. Nos, a mai rendszertől nem féltik az erkölcsöt, mikor a férfi érzi magát teljes biztonságban és csábítja a nőket ? Ide azzal az emberrel, követ a nyakába! Rút hipokrízis, mikor a cselekvés szabadságát emlegetik a nőnél olyankor, mikor ezzel a szabadsággal rásózzuk a magunk felelősségét. Minden egyéb irányban a nőt kiskorú teremtésnek tartjuk, csak a bűnbeesés és érte való lakolásnál adunk neki szabadságot és felelősséget. Emanczipálva van az asszony, mihelyst a bíró előtt áll, ilyenkor elhalmozzuk jogokkal, amik megfojtják, szabadsággal, amely nyomorulttá teszi. S mikor a lelketlen anya, ez a Graf Regina viaskodik holt gyermeke szellemével, egy úr fütyül vidáman vahol és rágja a körmét, újságolvasás mellett. Lehet, hogy jó barátom és szíves szeretettel kezet szorítok vele. Kezet szorítanék vele, ha tudnám is, hogy ő annak a gyrmeknek az apja, mert hiszen becsületes, feddhetetlen ember, mivel van gyermeke, akivel nem törődött, nem háborgatja álmát semmi túlvilági sugallat, nem rontja életét semmiféle istencsapása. Egy mámoros félórában találkozott egy hitvány teremtéssel, együtt hallgatta vele a szférák zenéjét s az égi muzsika miatt az egyik pokolba jut, a másik fon marad a menyországban. Ezt nevezik igazságnak. Semper. A Holdhoz. — Byron. — Álmatlan Napja, méla csillag — a Könnyben remegve távol csillogó: Nézed az éjt, s oszlatni nem tudod, Mint múlt öröm, ha eszünkbe jutott. Igen, a múlt is: múltak fénye itt Tehetetlen csak csillog, s nem hevít — A Gond virrasztva hódol mécsinek: Lobog, de távol, tiszta, de hideg. Ignotus. Mimi ő nagysága vagy a bosza. GUSTAV WIED bohósága hat fejezetben. — Dánból. — SZEMÉLYEK: Mimi, ő nagysága, Nicoline, a barátnő, Waldemár, a férj, Mari, a szobalány. Első fejezet: Kicsiny, hétszobás nyaraló, Künn Frederiksberg körül. Verőfényes szeptemberi délelőtt. Mimi ő nagysága reggelizik egy barátságos, déli fekvésű ebédlőben, künn a hársak fonynyadó levelén napsugár tánczol és játszik benn a fehér asztal ízléses táljaival, poharaival és kenyérkosaraival. A bútorok persze keményfából vannak. Hosszú, nehézkes asztal, tizenkét darab borzasztó unalmas, merev szék, ebédlő szekrény, tálaló asztal. A falon rézmetszetek és porczellán remekek egyenszárú háromszögekbe rendezve. Mimi ő nagysága, egy bájos szőke asszonyka az asztal végén ül, világos kékcsíkos reggeli toilette van rajta, valami selyemforma szövetből, sok csipkével. Az ujja csak könyökig ér. A többibe szeretne beleharapni az ember. A nagysága a kezére támasztja a fejét és a halántékán babrál, miközben pompás gyémántgyűrűk villogása látható. Mimi egy fölcseperedett kereskedő család (szalonna és petroleum) egyetlen elkényeztetett sarjadéka. Az ura kevésbbé gazdag, de nagyon tekintélyes patricius familiából való. Nem tudni, hogy kerültek össze ezek a ketten. Persze a házasságokat az égben szokták kötni. Mimi (hirtelen a szájába harap és apró lakkczipős lábával nagyot toppant): Waldemár! Waldemár!