A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1899-07-02 / 27. szám

435 Egy férfihang (hallatszik a negyedik szobából): Jó, jó, jövök már angyalom! Mimi­­kikukucskál az ajtófüggönyön. A feje még a tenyerére van támasztva, látni rajta, hogy még nem határozott, vájjon mosolyogjon-e az érkezőre, vagy pedig durczás képet vágjon. A hajával már nem babrál, hanem figyel, hogy nem hallja-e az ura lépteit. De semmit sem hall. Erre egy kés nye­lével enegikusan megkopogtatja az asztalt): De Waldemár, hol vagy ? (Egyszersmind végérvényesen elhatározza, hogy durczáskodni fog.) Waldemár végre ott hagyja az Íróasztalát és jön regge­lizni. Magas, szikár, hirtelen szőke férfiú, jó harminczas, kissé rövidlátó, nagyon szórakozott és doktor filozófiáé. Historikus. Jelenleg egy hosszabb írásművön dolgozik. Czime: »I. Chlodwig király ifjúsága«. Másfél esztendeje, hogy házas és nagyon szereti a felesé­gét, de néha elfelejt egyetmást Chlodwig királyról s az ilyesmi boszantja az embert. Most is idegesen, sietve jön az ebédlőbe és a pazar napfény elkápráztatja a szemét. Waldemár: Ne ereszszem le a függönyt? Mimi (gúnyolódik): Lámpát gyújtsunk ? Waldemár (szórakozottan): Lámpát gyújtani? Nem. (Le akarja ereszteni az ablakfüggönyt.) Mimi: Hát a naptól is félsz? Waldemár (visszacsavarja a függönyzsinórt, bocsánat­kérő hangon): Dehogy félek, hanem a szemem, angyalom... Mimi : Tedd föl a kék szemüvegedet. Waldemár (elmegy az ablaktól. Nevet): Persze, azt is megtehetem. (A zsebében kutat.) Hol van a kék szemüvegem, Mimi ? Mimi (szárazon): Valószínűleg a kopenhágai boton­­dok tornyában. Waldemár (naivan): Azt hiszed? (Mosolyog.) Ne tréfálj bogárkám. (Visszamegy a dolgozószobájába s mikor újra előjön, a szemüveg az orrán van.) Az Íróasztalomon hagytam. (Leül reggelizni.) Mimi (hirtelen fölugrik, lekapja az ura orráról a czvikkert, oda ül Waldemár ölébe és jól megrázza a férj fülét, miközben a jobb fül mögül egy plajbász esik a földre): Hát a jó reg­gelt hol maradt, ember?! Waldemár (megütközve szemérmesen): De, angyalom, hiszen mondtam . . . Mimi : Igen, tegnap, te neveletlen! Waldemár (álmélkodva): ... Az tegnap lett volna ?. . . Mimi (a fülét tovább rázza): Istenkém, hogy ébresz­­szem föl ezt az embert ?! . . . Waldemár (nyugtalanul): Jön a szobalány, Mimi! . . . Mimi (leugrik a férje öléből és egyet rúg a plajbászon.) Azt szeretném, ha a pokolban volna minden czeruza és toll, minden tintás üveg, minden bölcsészettudor és történettu­dós ... A pokolban, vagy a Vezúvban, hogy petróleumot önthetnék rájuk ... (A helyére ül és duzzog.) Mari (egy igen koros szobalány, akit Mimi hazulról hozott magával): Kávét parancsolnak ?! Mimi (roppant méltóságos fejtartással): Mondtam már, hogy ha csöngetnek, akkor jöjjön. Mari (visszamegy): Waldemár és Mimi (esznek). Waldemár (szeretettel néz a feleségére. A naptól egy kissé pislog): Az éjjel ugyancsak sokat írtam! Mimi (röviden): Úgy ? Waldemár: Csak nem ébresztettelek föl Mimikám, mikor lefeküdtem? Mimi : Nem aludtam. Waldemár : Ejnye, akkor még jó éjszakát is kíván­hattam volna. Mimi : Nagyon kegyes vagy. Waldemár (föltekint a tükörtojásról): De lelkem . . . Mimi : Te pedig én velem egy szikrát sem törödül. Waldemár (fölkel és Mimihez közeledik). Mimi (eltolja az urát): Csak öleld a papirusz tekercseket. Waldemár (gyöngéden de meglehetősen ügyetlenül cziro­­gatja ő nagysága hátát): A dolgomat csak el kell végeznem... Mimi (gyöngéden) Miért ?! Nem szorultunk mi rá Chlodwig király ifjúságára. Elég pénzt kaptál te a papám­tól! .. . Waldemár (tovább czirogatja): De ha nekem örömöm telik ebben . . . Mimi: Persze, avval nem törődől, hogy engem meg az unalom esz meg. Waldemár (szórakozottan): Te igazán annyira unat­kozol, édesem? Mimi (észreveszi, hogy Waldemár már megint szórakozott. Dühösen): Hallod, gondolj rám legalább addig, amíg beszélsz velem . . . Waldemár (föleszmél): Persze, persze... bocsáss meg... Hogy is gondoltad ? Mimi (sírva): Ez én nekem nem házas élet! Én nem is tudom, hogy uram van! Egész nap azokban a buta könyvtárakban ülsz és ha hazajösz, megint a szobádba mégy téntát inni! Még enni sincs időd! Waldemár (szelíden protestál): Na, na, ez nem egészen hű előadás . . . Mimi ... Én meg, aki lefekvés után olyan borzasz­tóan szeretek heverni és beszélgetni, én magamban alhatom el minden este. Elaludni meg nem tudok, mert rád gon­dolok . . . Waldemár (megczirogatja):. . . Jaj édes fiam . . . Mimi : Ha meghalnék, se törődnél velem. Bizonyosan nem is akarsz egyebet, akkor majd vehetsz az egész pén­zen téntatartót. (Sir.) Waldemár (mosolyogva lehajol hozzá és megcsókolja): Na hallod, hogy beszélhetsz ilyeneket. Mimi (ingerülten): Ha legalább egyszer az új ruhámat megnéznéd ! Waldemár (megnézi a ruhát): Igazán szép ruha. (Föl­emeli a nagysága karját és megcsókolja.) És milyen jól áll... Mimi (Waldemárhoz simul): Waldemár én őrülten sze­retlek ... Waldemár (ő nagysága haját simogatva): Édes, kis macskám . . . Mimi: Szeretnék a mellényzsebedbe bújni, hogy min­dig veled legyek . . . Waldemár (naivan): Hja, de az lehetetlen . . . Mimi (gúnyosan): Persze, mert oda a plajbászokat kell dugni. (Fölkel.) Nem kávézunk ma a kis szobában? Waldemár (a vállát vonogatja.) Mimi (hízelegve): Persze, hogy ott kávézunk. És el­mulatunk egy kissé. (Csönget.) Mari (bejön.) Mimi: Tedd kérlek a kávét a tálc­ára és vidd át a kis szobába. Mari: Igen, kérem. (Elmegy.) Waldemár (a szemét törülgeti): Mimi, nem tettem én előbb föl a kék czvikkeremet ? Mimi (átöleli az urát és csókra csucsorítja a száját): Igen, de elvitte a czicza. Waldemár (megcsókolja, mosolyog): Édes, kis szájam! Mimi (belékapaszkodik): Gyere hát! Jaj de jó kedvű vagyok! (Karöltve sétálnak ki a szobából.) Második fejezet: A kis szoba egy kedves fészek, az ablakai virágokkal és lombos növényekkel vannak teli, a bútor alacsony, puha, préselt zöld bársony áthuzattal. A sarokban, egy fekete márvány osz­lopon, Fauszt Gretchennel ölelkezik. Mimi és Waldemár egy chaiselongueon ülnek egymás mellett. Előttük egy ébenfa asztalkán áll a kávé.

Next