A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1899-07-02 / 27. szám
435 Egy férfihang (hallatszik a negyedik szobából): Jó, jó, jövök már angyalom! Mimikikukucskál az ajtófüggönyön. A feje még a tenyerére van támasztva, látni rajta, hogy még nem határozott, vájjon mosolyogjon-e az érkezőre, vagy pedig durczás képet vágjon. A hajával már nem babrál, hanem figyel, hogy nem hallja-e az ura lépteit. De semmit sem hall. Erre egy kés nyelével enegikusan megkopogtatja az asztalt): De Waldemár, hol vagy ? (Egyszersmind végérvényesen elhatározza, hogy durczáskodni fog.) Waldemár végre ott hagyja az Íróasztalát és jön reggelizni. Magas, szikár, hirtelen szőke férfiú, jó harminczas, kissé rövidlátó, nagyon szórakozott és doktor filozófiáé. Historikus. Jelenleg egy hosszabb írásművön dolgozik. Czime: »I. Chlodwig király ifjúsága«. Másfél esztendeje, hogy házas és nagyon szereti a feleségét, de néha elfelejt egyetmást Chlodwig királyról s az ilyesmi boszantja az embert. Most is idegesen, sietve jön az ebédlőbe és a pazar napfény elkápráztatja a szemét. Waldemár: Ne ereszszem le a függönyt? Mimi (gúnyolódik): Lámpát gyújtsunk ? Waldemár (szórakozottan): Lámpát gyújtani? Nem. (Le akarja ereszteni az ablakfüggönyt.) Mimi: Hát a naptól is félsz? Waldemár (visszacsavarja a függönyzsinórt, bocsánatkérő hangon): Dehogy félek, hanem a szemem, angyalom... Mimi : Tedd föl a kék szemüvegedet. Waldemár (elmegy az ablaktól. Nevet): Persze, azt is megtehetem. (A zsebében kutat.) Hol van a kék szemüvegem, Mimi ? Mimi (szárazon): Valószínűleg a kopenhágai botondok tornyában. Waldemár (naivan): Azt hiszed? (Mosolyog.) Ne tréfálj bogárkám. (Visszamegy a dolgozószobájába s mikor újra előjön, a szemüveg az orrán van.) Az Íróasztalomon hagytam. (Leül reggelizni.) Mimi (hirtelen fölugrik, lekapja az ura orráról a czvikkert, oda ül Waldemár ölébe és jól megrázza a férj fülét, miközben a jobb fül mögül egy plajbász esik a földre): Hát a jó reggelt hol maradt, ember?! Waldemár (megütközve szemérmesen): De, angyalom, hiszen mondtam . . . Mimi : Igen, tegnap, te neveletlen! Waldemár (álmélkodva): ... Az tegnap lett volna ?. . . Mimi (a fülét tovább rázza): Istenkém, hogy ébreszszem föl ezt az embert ?! . . . Waldemár (nyugtalanul): Jön a szobalány, Mimi! . . . Mimi (leugrik a férje öléből és egyet rúg a plajbászon.) Azt szeretném, ha a pokolban volna minden czeruza és toll, minden tintás üveg, minden bölcsészettudor és történettudós ... A pokolban, vagy a Vezúvban, hogy petróleumot önthetnék rájuk ... (A helyére ül és duzzog.) Mari (egy igen koros szobalány, akit Mimi hazulról hozott magával): Kávét parancsolnak ?! Mimi (roppant méltóságos fejtartással): Mondtam már, hogy ha csöngetnek, akkor jöjjön. Mari (visszamegy): Waldemár és Mimi (esznek). Waldemár (szeretettel néz a feleségére. A naptól egy kissé pislog): Az éjjel ugyancsak sokat írtam! Mimi (röviden): Úgy ? Waldemár: Csak nem ébresztettelek föl Mimikám, mikor lefeküdtem? Mimi : Nem aludtam. Waldemár : Ejnye, akkor még jó éjszakát is kívánhattam volna. Mimi : Nagyon kegyes vagy. Waldemár (föltekint a tükörtojásról): De lelkem . . . Mimi : Te pedig én velem egy szikrát sem törödül. Waldemár (fölkel és Mimihez közeledik). Mimi (eltolja az urát): Csak öleld a papirusz tekercseket. Waldemár (gyöngéden de meglehetősen ügyetlenül czirogatja ő nagysága hátát): A dolgomat csak el kell végeznem... Mimi (gyöngéden) Miért ?! Nem szorultunk mi rá Chlodwig király ifjúságára. Elég pénzt kaptál te a papámtól! .. . Waldemár (tovább czirogatja): De ha nekem örömöm telik ebben . . . Mimi: Persze, avval nem törődől, hogy engem meg az unalom esz meg. Waldemár (szórakozottan): Te igazán annyira unatkozol, édesem? Mimi (észreveszi, hogy Waldemár már megint szórakozott. Dühösen): Hallod, gondolj rám legalább addig, amíg beszélsz velem . . . Waldemár (föleszmél): Persze, persze... bocsáss meg... Hogy is gondoltad ? Mimi (sírva): Ez én nekem nem házas élet! Én nem is tudom, hogy uram van! Egész nap azokban a buta könyvtárakban ülsz és ha hazajösz, megint a szobádba mégy téntát inni! Még enni sincs időd! Waldemár (szelíden protestál): Na, na, ez nem egészen hű előadás . . . Mimi ... Én meg, aki lefekvés után olyan borzasztóan szeretek heverni és beszélgetni, én magamban alhatom el minden este. Elaludni meg nem tudok, mert rád gondolok . . . Waldemár (megczirogatja):. . . Jaj édes fiam . . . Mimi : Ha meghalnék, se törődnél velem. Bizonyosan nem is akarsz egyebet, akkor majd vehetsz az egész pénzen téntatartót. (Sir.) Waldemár (mosolyogva lehajol hozzá és megcsókolja): Na hallod, hogy beszélhetsz ilyeneket. Mimi (ingerülten): Ha legalább egyszer az új ruhámat megnéznéd ! Waldemár (megnézi a ruhát): Igazán szép ruha. (Fölemeli a nagysága karját és megcsókolja.) És milyen jól áll... Mimi (Waldemárhoz simul): Waldemár én őrülten szeretlek ... Waldemár (ő nagysága haját simogatva): Édes, kis macskám . . . Mimi: Szeretnék a mellényzsebedbe bújni, hogy mindig veled legyek . . . Waldemár (naivan): Hja, de az lehetetlen . . . Mimi (gúnyosan): Persze, mert oda a plajbászokat kell dugni. (Fölkel.) Nem kávézunk ma a kis szobában? Waldemár (a vállát vonogatja.) Mimi (hízelegve): Persze, hogy ott kávézunk. És elmulatunk egy kissé. (Csönget.) Mari (bejön.) Mimi: Tedd kérlek a kávét a tálcára és vidd át a kis szobába. Mari: Igen, kérem. (Elmegy.) Waldemár (a szemét törülgeti): Mimi, nem tettem én előbb föl a kék czvikkeremet ? Mimi (átöleli az urát és csókra csucsorítja a száját): Igen, de elvitte a czicza. Waldemár (megcsókolja, mosolyog): Édes, kis szájam! Mimi (belékapaszkodik): Gyere hát! Jaj de jó kedvű vagyok! (Karöltve sétálnak ki a szobából.) Második fejezet: A kis szoba egy kedves fészek, az ablakai virágokkal és lombos növényekkel vannak teli, a bútor alacsony, puha, préselt zöld bársony áthuzattal. A sarokban, egy fekete márvány oszlopon, Fauszt Gretchennel ölelkezik. Mimi és Waldemár egy chaiselongueon ülnek egymás mellett. Előttük egy ébenfa asztalkán áll a kávé.