A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-06 / 1. szám

2 ínség áll be a proletárok között és rettentő drágaság minden czikkben, mert egy agrárius ország árszabályo­zója mindig a gabona és semmi más. Ha a szíjgyártónak háromszoros áron kell kenyeret vennie, ötszörös áron adja a szíját. Minden ipari czikk élvezi az ínséges ter­mésviszonyok minden súlyát s visszanyomja a krimi­­csavozó gazda vállára. Olyan rettenetes felfordulás állna be, hogy vagy le kellene rontani a magyar államiság sorompóit, vagy pedig az államnak oly brutalitással rá kell rontania a gazdák krimicsaujára, amilyen kép­telenség volna a sztráj­kólókkal szemben alkalmazva. Egyelőre azonban nincs szó országos szervezkedés­ről, csak összesen nyolczezer holdnak szegény tulajdo­nosairól, akik az egyéni elhatározás szabadsága alapján önmagukból kísérleti nyulat csinálnak s mint ilyenek okvetetlenül elvesznek, ha állják a kötést. Mert mit szá­mít ez a nyolczezer hold a magyar mezőgazdaságban, annak munkástársadalmában, az abszolút munkáshiány idejében? Kit koplaltatnak ki azzal, hogy maguk koplal­nak ? S varjon mennyi az a létminimum, mikor általános tudomás szerint a teljes üzemük sem juttat nekik többet létminimumnál ? Avagy adót sem fizetnek, mivel nem termelnek ? Ehhez már állami beleegyezés is kell. S várjon az állam szentesitheti-e a hajdu-szoboszlói krimicsaut ? Ez a kérdés vezet témám kellős közepébe s egy­szersmind a nyitjára. A mai gazdasági élet tele van válsággal, megoldhatatlan problémákkal, de nem a vál­ságok természete szerint, hanem abból a szinte abdek­ta körülményből, hogy egy merőben új gazdasági és tár­sadalmi rendet egészben a régi jogrend szabályozza, összes törvényeink és jogviszonyaink egyénekre vonat­koznak s most összes gazdasági és társadalmi bonyo­dalmainkban osztályok, szervezetek és tömegek az úgynevezett jogalanyok. A sztrájk már régen nem ismer egyes munkásokat, a törvény azonban, a politi­kával egyetemben még mindig azt mondja, hogy az egyén a maga körében tehet, amit akar s a sztrájk nem egyéb, mint sok egyes munkásnak ugyanabban az időben történő munkából kiállása. S a krimi csak is csak úgy lehetséges, hogy az egyes munkaadók meg­szűnnek egyes munkaadók lenni, a jogrendben azonban még nem találjuk nyomát annak az új szoc­iális és tár­sadalmi jogalanynak, mely előállt egy társaság képében, amely sem nem mint állampolgárokat, sem nem mint részvényeseket, sem mint egyesületi tagokat foglalja magába az egyéneket, hanem tisztán mint gazdasági erők tulajdonosait, akik arra a soha nem hallott czélra egyesülnek, hogy nem csinálnak semmit. Az egyén régen megszűnt egyén lenni, az uj tár­sadalmi egységek már régen surlódnak s még mindig fabrikáljuk a jogelveket és rendszereket egy elavult társadalmi konstrukczió számára. Még a merőben pol­gári jogok is egyénenként véve értelmetlenségek ma. Az általános szavazati jog például, melyet ma minden egyes embernek megadandónak vélnek, voltaképpen badarság, mert nyilvánvaló, hogy az egyes szavazati jog rendekbe, osztályokba és nemzetiségekbe tömörül amúgy is és egyetlenegy rendi, osztálybeli, szervezeti vagy nemzetiségi vótumba egyesül s mint ilyen adódik le. Ahogy a függetlenségi kerület ma úgy szavaz, ahogy Kossuth Ferencz akarja, azonképpen az összes szak­­szervezetek egy értelemmel úgy fognak szavazni, ahogy a szoczialista vezetőség akarja. A szegény töredékek, mint Hajdu-Szoboszló, hiába törik fejüket s koczkáz­­tatják bőrüket az uj világ harczában, fönt a magas politikai régiókban férfiasan át kell látni, hogy uj világ van uj emberegységekkel, tehát uj alapon, uj fogalmak­kal uj jogokat kell csinálni a régi helyébe. Semper, Margaréta sírja. Kis barna fejfa, korhadó, Temető árka mellett . . . Szegény bűnösnek igy is jó; Alatta megpihenhet. Fakó sírjához az se jár, Ki szívét összetörte. Szegény, kis elgyötört madár, Ki gondol sírhelyedre? Gondol reá az alkonyat S arany fénynyel bevonja; A vadvirág, mely ott fakad, Ráhajlik illatozva. Suttog hozzá az őszi szél, Feléje száll a lepke, Ráhull a sárguló levél, Halkan, lágyan zizegve. Gáspár Kornél: Ráhull, mint égi üzenet, Hirdetve sírhelyednél, Hogy Isten megbocsát neked, Mert igazán szerettél­­ .. . G w e n.* Irta: LÖVIK KÁROLY. Kingsc­ereből, egy repkényborította, pirosházas kis fészekből Newburyig postakocsin kellett utaznom, sajnos, nem az angol képek széleshamú, négylovas, sárga-pirosra fényezett vadászfogatán, amelynek ko­csija vígan fújja a kürtöt, hanem egy ócska, fekete al­kotmányon, amelyet két öreg pej rosszkedvűen von­szolt át az őszi pocsolyákon. A kopott bőrülésekből ki­kandikált a lószőr, a postáslegény kemény kalapja rozsdássárgára volt fakulva, s a rendszerint fürge angol ostor is oly fáradtan csüngött le a nyútt pálczáról, mintha érezte volna, hogy félig már a múlté s az első őszi vihar kocsival, lóval, legénynyel együtt lemossa Kingsc­ere mosolygó hátteréről. Kívülem még ketten utaztak Newburyig : egy éltesebb angol gazda meg a leánya, Gwen kisasszony. Az öreg urat már rég ismertem a skót rézkarczokról : ez az alak az, aki ódon zöld kabátban, téglapiros ábrá­­zattal lovagol ki a távoli meethez, az égbolton havas felhők lógnak, az útjelző táblák komolyan jelzik az irányt, a sorompók övezte rétekre téli némaság borul. * Lövik Károly most megjelent Őszi rózsa czímű értékes novella-kötetéből. E novellák javarésze a kötetnek több mint két harmada A Hét-ben látott először napvilágot s meg nem állhattuk, hogy szerzőnek ezt a legújabb keletű, utolsó londoni útjából haza hozott gyönyörű novelláját is le ne adjuk. A kötet Singer és Wolfner kiadásában jelent meg. Szerk.

Next