A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-06 / 1. szám
A rendes vadászokon kívül ilyenkor a kisgazdák, törvényszéki bírók, sőt a papok is fölkapnak öreg kanczáikra, s hozzácsatlakoznak a földesúr táskájához, amely a szomszéd faluban, piroskabátos lovászok négyszögében már nyugtalanul várja a hajsza kezdetét. Ezúttal azonban az öreg úr nem rókát űzni ment, hanem a leányát kísérte a newbury-i állomásig, ahonnét a kisasszony Queensboroughba, a távoli tengerparti kikötőbe iparkodott, ahová estére magamnak is el kelllett jutnom. Kingsceretől Newburyig jó darab itt nyúlik el, igazi angol vidék, enyhe zöld domboldalakkal, széles árkokkal, tüskés élősövényekkel, amelyek közt tarka tehenek, elhízott juhok és nagy, fekete lovak legelnek. Szántóföld alig van, csak itt-ott mozog az eke, amely mögött, kemény fekete kalapban, piros ingujjban lassan ballag a gazda. Néhol vidéki lak szakítja meg a zöld vonalakat, a piros házat virágos kert övezi, a kapun kopogtató kalapács lóg. Maga az országút még kevésbé változatos : csak olykor bukkan föl rajta egy söröskancsós czégély korcsma, vagy egy ócska kétkerekű kordé, amelyen a pap üget haza. Feleúton összebarátkoztam utitársaimmal, s mielőtt Newburyba értem, tudtam, hogy az öreg ur földbérlő és egy kis vidéki sörgyár társtulajdonosa, mig a leánya most végzi el iskoláit s épp az intézetnek Németalföldbe tervezett tanulmányi kirándulására készül. Gwen kisasszony, aki tanítónő akart lenni, kellemes, bár kissé higgadt szépség volt ; tiszta, okos és hideg, mint a szeptemberi angol délutánok. Mozdulatai, tekintete, szavai mind nyugodtak és határozottak voltak, látszott, mindig tisztában van vele, mit mond, mit cselekszik, anélkül hogy azért koravén vagy tudákos lett volna. Az apja szintén igen megfontolt és határozott úriember volt, aki röviden és hangosan beszélt, mint idősebb hajóskapitányok a parancsnoki hídon, de azért tudott közvetlen és rokonszenves is lenni. A hosszú után sokféléről beszélgettünk s gondolkodtunk el s végül a családi ügyekig jutottunk el. Az öreg úr elbeszélte, hogy fiatal korában katona, majd ültetvényes volt, végül gazdává lett, hogy majd meghal a kandallóért s a kópékért, hogy köszvénye van és hogy gyűlöli a liberálisokat, majd pedig tanári pontossággal engem kérdezett ki a foglalkozásom, világfölfogásom, korom, utazásom czélja felől. Feleleteimmel, amelyek a kocsiút hátralevő részét kitöltötték, úgy látszott, meg volt elégedve, mert Newburyban erélyesen rázta meg a kezemet, a szemembe nézett s aztán a gondjaimra bízta Gwen kisasszonyt, aki ugyanazon a hajón volt átkelendő Flushingba, mint jómagam. Büszkén könyveltem el a bizalmat, besegítettem leendő útitársamat a vasúti kocsiba, s a következő perczben a földbérlő, aki csöndesen állt a pályaudvaron s megfontolt nyugalommal rázta négyszögletű kalapját, már el is tűnt szemünk elől. Amint a vonat elhagyta az állomást s az angol vasutak csattogó dühével vágott neki a rónaságnak, Gwen kisasszony hátradőlt az ülésen s csakhamar elaludt, tudomást nem véve rólam és arról a két másik úrról, akik szoborszerü merevséggel burkolóztak újságjaikba.. Alkonyodni kezdett, mikor elértük Londont. Végigvágtattunk a kormos pályaudvaron s a másik oldalon beszálltunk a queensboroughi vonatba, amelynek aranyozástól czifra mozdonya rögtön munkához látott s hatalmas szökésekkel vitt a tengerpartig. Utitársamat ez a vidék sem érdekelte, ismét hátrahajtotta szőke fejét s csak akkor ébredt föl, mikor az ablakok előtt már fölcsillantak a tenger foltjai. Queensboroughban a podgyász-czipelők büvészi ügyességgel kapták el a táskákat, egy tarka ponnifogatra rakták s azzal a ló vágtatva száguldott át a perronon, a síneken, az utasok s a jegyszedők között a hajóig, ahol már oldozták a vastag köteleket. Csakhamar nagyot búgott a kürt, a kormányos pörgetni kezdte apró kerekét és a kis Prinz Henderik a foxterrier szemtelenségével vágott neki a félelmes Északi-tengernek. Éjszaka volt, szép, csillagos őszi éj. Queensborough villamos lámpái csöndesen tűntek el a koromsötét tengerben. A gőzös fedélzete zsúfolva volt utasokkal, kirándulókkal, sorukban Gwen iskolatársnőivel, két tucat szőke angol leánynyal, akik férfiasan ráztak kezet, de aztán nem törődtek sokat egymással. A kis hajón nehéz volt az elhelyezkedés, a jobb pontokért a németek csatákat vivtak az angolokkal, akik szintén nem hagyták a jussukat. Gwen nem sokat válogatott, egy kötélcsomóra ült s maga mellé rakta úti fölszerelését , egy nagy bőrskatulyát s egy hegedűtokot, aztán letette a fátyolát, fölhajtotta kabátja gallérját és tele tüdővel szívta a sós tengeri levegőt. A kékköpönyeges steward odalépett hozzá, meghajlott és megkérdezte, nem kíván-e hálóhelyet . Gwen azt válaszolta, hogy a fedélzeten fogja tölteni az éjszakát. A legény bicczentett s aztán megtudakolta, nem óhajt- e a kisasszony karosszéket s takarót ; a leány úgy vélte, hogy jól érzi magát a kötélcsomón is. A hajó kiért a sik tengerre, már csak itt-ott pislogott egy piros vagy zöld jelzőlámpa, fölgyulva s újra kihunyva, mint a szentképek mécseseinek lángja. Mindenütt békesség honolt, csupán a kemény kerekek ütötték az aczélos vizet, amely széles fehér gyöngypatakká válva követte a gőzöst. A távolban olykor fölcsillant egy hajó gyér fényű rajza, hogy pár percz múlva ismét eltűnjön szemünk elől. Ez volt minden, amit látni lehetett, nem sok Anglia tarka rajzai után, s ez a hallgatag kép mégis fölizgatta, lekötötte figyelmemet, mint egy rejtély, amelynek sötét fátyolán az emberi szem hasztalan iparkodik keresztülhatolni. — Ön bizonyára ismeri ezt az utat ? — kérdeztem Gwentől, látva, hogy tekintete közömbösen siklik el a komor keret fölött. — Először utazom erre — felelte sajátos komolyságával, amely minden szavának jelentőséget adott. — Sőt éjjel még egyáltalán nem voltam tengeren. — És nem érdekli az égbolt, a víz, a természet ? — csodálkoztam. — A legtöbb fiatal hölgynek a szép, a művészi iránt való hajlandóságai vannak, s úgy hiszem, ön se lehet kivétel. — Nem is vagyok az. Sőt megválthatom, — tette hozzá egy kis gondolkozás után — hogy egyidőben festészettel is foglalkoztam, s volt érzékem a színek iránt. — És miért pártolt el a művészettől ? — Művész nem lett volna belőlem soha, szórakozásnak pedig nem szeretek komoly dolgokat fölhasználni. Kereskedelemmel, iparral se foglalkozik senki, akinek nincs hozzá tehetsége s a festészet se alacsonyabb mesterség. — Nos és a zene nem vonzza ? — kérdeztem a földön heverő hegedűtokra mutatva. — Nem tagadom, van érzékem a zene iránt is, de igazi tehetségem ehhez nincs. Angolországban vannak zenetanárok, akik ezt meg merik mondani az embernek. — Nem gondolja, hogy az emberi életben nem minden öncél, s hogy szükség van egy kis lelki fényűzésre ? — Lehetséges. De én, hogy mondjam, igen, én félek a zenétől s ezért meg is fogok tőle válni. Persze, egyszerre nem megy minden. Előbb túl kellett adnom a festészeten, azután a hegedűre kerül a sor. — És mi oka van félni a művészettől ? — tudakoltam tovább. Г 3