A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-06 / 1. szám

A rendes vadászokon kívül ilyenkor a kisgazdák, tör­vényszéki bírók, sőt a papok is fölkapnak öreg kan­­czáikra, s hozzácsatlakoznak a földesúr táskájához, amely a szomszéd faluban, piroskabátos lovászok négyszögében már nyugtalanul várja a hajsza kezdetét. Ezúttal azonban az öreg úr nem rókát űzni ment, hanem a leányát kísérte a newbury-i állomásig, ahonnét a kisasszony Queensboroughba, a távoli tengerparti kikötőbe iparkodott, ahová estére magamnak is el kell­lett jutnom. Kingsc­eretől Newburyig jó darab itt nyúlik el, igazi angol vidék, enyhe zöld domboldalakkal, széles árkokkal, tüskés élősövényekkel, amelyek közt tarka tehenek, elhízott juhok és nagy, fekete lovak legelnek. Szántóföld alig van, csak itt-ott mozog az eke, amely mögött, kemény fekete kalapban, piros ingujjban lassan ballag a gazda. Néhol vidéki lak szakítja meg a zöld vo­nalakat, a piros házat virágos kert övezi, a kapun kopog­tató­ kalapács lóg. Maga az országút még kevésbé vál­tozatos : csak olykor bukkan föl rajta egy söröskancsós czégély korcsma, vagy egy ócska kétkerekű kordé, ame­lyen a pap üget haza. Feleúton összebarátkoztam utitársaimmal, s mi­előtt Newburyba értem, tudtam, hogy az öreg ur föld­bérlő és egy kis vidéki sörgyár társtulajdonosa, mig a leánya most végzi el iskoláit s épp az intézetnek Német­alföldbe tervezett tanulmányi kirándulására készül. Gwen kisasszony, aki tanítónő akart lenni, kellemes, bár kissé higgadt szépség volt ; tiszta, okos és hideg, mint a szeptemberi angol délutánok. Mozdulatai, tekin­tete, szavai mind nyugodtak és határozottak voltak, látszott, mindig tisztában van vele, mit mond, mit cse­lekszik, anélkül hogy azért koravén vagy tudákos lett volna. Az apja szintén igen megfontolt és határozott úri­ember volt, aki röviden és hangosan beszélt, mint idő­sebb hajóskapitányok a parancsnoki hídon, de azért tudott közvetlen és rokonszenves is lenni. A hosszú után sokféléről beszélgettünk s gondolkodtunk el s végül a családi ügyekig jutottunk el. Az öreg úr elbeszélte, hogy fiatal korában katona, majd ültetvényes volt, végül gazdává lett, hogy majd meghal a kandallóért s a kó­pékért, hogy köszvénye van és hogy gyűlöli a liberáli­sokat, majd pedig tanári pontossággal engem kérdezett ki a foglalkozásom, világfölfogásom, korom, utazásom czélja felől. Feleleteimmel, amelyek a kocsiút hátralevő részét kitöltötték, úgy látszott, meg volt elégedve, mert Newburyban erélyesen rázta meg a kezemet, a szemembe nézett s aztán a gondjaimra bízta Gwen kisasszonyt, aki ugyanazon a hajón volt átkelendő Flushingba, mint jómagam. Büszkén könyveltem el a bizalmat, besegí­tettem leendő útitársamat a vasúti kocsiba, s a követ­kező perczben a földbérlő, aki csöndesen állt a pálya­udvaron s megfontolt nyugalommal rázta négyszögletű kalapját, már el is tűnt szemünk elől. Amint a vonat elhagyta az állomást s az angol vasutak csattogó dühével vágott neki a rónaságnak, Gwen kisasszony hátradőlt az ülésen s csakhamar el­aludt, tudomást nem véve rólam és arról a két másik úrról, akik szoborszerü merevséggel burkolóztak újság­jaikba.. Alkonyodni kezdett, mikor elértük Londont. Végigvágtattunk a kormos pályaudvaron s a másik oldalon beszálltunk a queensboroughi vonatba, amely­nek aranyozástól czifra mozdonya rögtön munkához látott s hatalmas szökésekkel vitt a tengerpartig. Uti­társamat ez a vidék sem érdekelte, ismét hátrahajtotta szőke fejét s csak akkor ébredt föl, mikor az ablakok előtt már fölcsillantak a tenger foltjai. Queensborough­­ban a podgyász-czipelők büvészi ügyességgel kapták el a táskákat, egy tarka ponnifogatra rakták s azzal a ló vágtatva száguldott át a perronon, a síneken, az utasok s a jegyszedők között a hajóig, ahol már oldozták a vas­tag köteleket. Csakhamar nagyot búgott a kürt, a kor­mányos pörgetni kezdte apró kerekét és a kis Prinz Henderik a foxterrier szemtelenségével vágott neki a félelmes Északi-tengernek. Éjszaka volt, szép, csillagos őszi éj. Queensborough villamos lámpái csöndesen tűntek el a koromsötét ten­gerben. A gőzös fedélzete zsúfolva volt utasokkal, ki­rándulókkal, sorukban Gwen iskolatársnőivel, két tuc­at szőke angol leánynyal, akik férfiasan ráztak kezet, de aztán nem törődtek sokat egymással. A kis hajón nehéz volt az elhelyezkedés, a jobb pontokért a németek csa­tákat vivtak az angolokkal, akik szintén nem hagyták a jussukat. Gwen nem sokat válogatott, egy kötélcso­móra ült s maga mellé rakta úti fölszerelését , egy nagy bőrskatulyát s egy hegedűtokot, aztán letette a fátyolát, fölhajtotta kabátja gallérját és tele tüdővel szívta a sós tengeri levegőt. A kékköpönyeges steward odalépett hozzá, meghajlott és megkérdezte, nem kíván-e háló­helyet . Gwen azt válaszolta, hogy a fedélzeten fogja tölteni az éjszakát. A legény bicczentett s aztán meg­tudakolta, nem óhaj­t- e a kisasszony karosszéket s taka­rót ; a leány úgy vélte, hogy jól érzi magát a kötél­csomón is. A hajó kiért a sik tengerre, már csak itt-ott pislo­gott egy piros vagy zöld jelzőlámpa, fölgyulva s újra ki­hunyva, mint a szentképek mécseseinek lángja. Min­denütt békesség honolt, csupán a kemény kerekek ütöt­ték az aczélos vizet, amely széles fehér gyöngypatakká válva követte a gőzöst. A távolban olykor fölcsillant egy hajó gyér­ fényű rajza, hogy pár percz múlva ismét eltűnjön szemünk elől. Ez volt minden, amit látni lehe­tett, nem sok Anglia tarka rajzai után, s ez a hallgatag kép mégis fölizgatta, lekötötte figyelmemet, mint egy rejtély, amelynek sötét fátyolán az emberi szem hasz­talan iparkodik keresztülhatolni. — Ön bizonyára ismeri ezt az utat ? — kérdeztem Gwentől, látva, hogy tekintete közömbösen siklik el a komor keret fölött. — Először utazom erre — felelte saj­átos komoly­ságával, amely minden szavának jelentőséget adott. — Sőt éjjel még egyáltalán nem voltam tengeren. — És nem érdekli az égbolt, a víz, a természet ? — csodálkoztam. — A legtöbb fiatal hölgynek a szép, a művészi iránt való hajlandóságai vannak, s úgy hiszem, ön se lehet kivétel. — Nem is vagyok az. Sőt megválthatom, — tette hozzá egy kis gondolkozás után — hogy egyidőben fes­tészettel is foglalkoztam, s volt érzékem a színek iránt. — És miért pártolt el a művészettől ? — Művész nem lett volna belőlem soha, szórako­zásnak pedig nem szeretek komoly dolgokat fölhasz­nálni. Kereskedelemmel, iparral se foglalkozik senki, aki­nek nincs hozzá tehetsége s a festészet se alacsonyabb mesterség. — Nos és a zene nem vonzza ? — kérdeztem a föl­dön heverő hegedűtokra mutatva. — Nem tagadom, van érzékem a zene iránt is, de igazi tehetségem ehhez nincs. Angolországban vannak zenetanárok, akik ezt meg merik mondani az embernek. — Nem gondolja, hogy az emberi életben nem min­den önc­él, s hogy szükség van egy kis lelki fényűzésre ? — Lehetséges. De én, hogy mondjam, igen, én félek a zenétől s ezért meg is fogok tőle válni. Persze, egyszerre nem megy minden. Előbb túl kellett adnom a festészeten, azután a hegedűre kerül a sor. — És mi oka van félni a művészettől ? — tuda­koltam tovább. Г 3

Next