A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-06 / 1. szám

— Gwen nyugodtan nézett rám. — Az, hogy meghamisítja a gondolkodásomat,— felelte — idegen színeket visz belé és a lelkemnek olyan irányt mutat, amely nem egyezik meg az élet apró törvényeivel. Az én pályafutásom igen egyszerű, sima és hideg lesz, odabilincselve a lét legelemibb szabályaihoz, amelyek közt ábrándoknak, regényes színezetnek nincs helye. Hogy illik egy vidéki tanítónőhöz a képzelőtehetség és a művész láza ? Nekem a gyerekeket enni, ruházkodni, írni kell tanítanom s a mellett a magam életét is férfimódra kell végigküzdenem. — Tehát egyúttal a fiatalságát is le akarja győzni ? — Ha a fiatalság bőre ábrándokat jelent, akkor : igen, mert az ilyen ifjúság csak gazdag embernek való. — Szegény embernek is lehetnek szép érzései — vetettem ellent. — Igen : a rendszeretet, a munka, az önérzet. — És a szív jogai ? — Azok természetesen szintén megilletnek mindenkit — mondotta Gwen olyan hangon, ahogy »jó napot« vagy »jó utazást« szoktak kívánni. Hallgattam egy perczig, aztán így szóltam : — Szeretett ön valaha, Gwen ? — Igen — felelte nyugodtan s az arcza egy vonalnyit sem lett pirosabb. — Bizonyára csalódott ? — faggattam tovább. — Nem csalódtam : vőlegényem van. — És ő épp úgy gondolkodik az életről, mint ön ? — Éppen így, más nem is tudna megérteni. A tengerről langyos déli szél csapott meg, távolról jövő hírnöke a napsugaras országok meleg lelkének. — Ah ! nálunk másként szeretnek az emberek, Gwent mondottam lassan. Elhallgattunk. Az első fuvallatot csakhamar erősebb áramlat követte, majd hirtelen hideg szél támadott meg oldalról s magasra emelte a hajót, mint a karvaly, amely végre megcsípte a régen üldözött fiókfoglyot. A csillagok eltűntek s tenger, égbolt ébenfakeretbe foglalta a dióhéjként ingó Prinz Henderiket. A fedélzeten végigcsaptak a hullámok s egy kabinban éles csörömpöléssel tört össze az ablak. — És hol van a vőlegénye ? — kérdeztem. — Elment a tengerentúlra országutat építeni. — Hosszú időre ? — Négy évre. Mire visszajön, én már tanítónő leszek. — Négy év ! És addig nem látják egymást ? — Nem. — De leveleznek ? — Minden hónapban egyszer kapok hírt felőle. — És . . . nem fél, hogy ennyi idő alatt kiábrándulnak egymásból ? — kockáztattam meg, látva útitársam nyugodt őszinteségét. Gwen megrázta szép szőke fejét. — Nem. Mi barátok is vagyunk s a barátság gyakran jobban összefűz, mint a szeretet, ön nincs ezen a véleményen ? — Kiváncsi a nézetemre ? — Igen. — Nos hát, — feleltem határozottan — ez az ön érzelme nem szerelem, hanem okosság, megalkuvás, kicserélése a szív és az ész, a lélek és az akarat, az ösztön és a belátás törvényeinek. Az igazi szerelem öntudatlan, féktelen, következetlen és ostoba, sőt esetleg okos is, de sohasem szabályos és beidomított, amilyennek ön óhajtja. — Az én szeretetemnek — szólt Gwen — nyílt a czélja, tiszta a képe. Nyugodt otthon, kölcsönös megbecsülés, bizalom és ragaszkodás a sírig, ezek a vágyaim. — Maga soha nem sírt bánatában és nemde, soha nem tombolt örömében, Gwen ? — Nem. — És soha a bizonytalanság lázát nem érezte, soha nem élvezte , mi az, legalább hajszálnyira eltérni a rideg lét törvényeitől, legalább egyszer kitárni a lelket s végigviharozni rajta az élet hullámait ? — Erre sohase gondoltam — felelte Gwen csöndesen. — Hegedüljön valamit — szóltam egy kis szünet után, kíváncsian e sajátos hűvös lélek zenei megnyilatkozására. Gwen elővette karcsú hegedűjét s eljátszott egy régi skót dalt, egy békés ütemekre osztott, csöndes románczot, amelyből ugyanaz a hideg, okos lélek sugárzott ki, amilyen az övé volt : egyenlő ritmusokban, nemesen, de lendület és esés nélkül. A tiszta hangokat lüktetve kisérte a gép zakatolása és a szél háborgása. — Ez a kedvencz dala, ugyebár ? — kérdeztem, mikor letette a vonót. — Igen. — És a vőlegényéé is . . . nyilván ? — Valóban. — No lássa, — mosolyogtam — tehát van mégis valami szavakban ki nem fejezhető, ami önöket összefűzi, egy dal hangja, amely egyenlően zsong mindkettőjük lelkében, amely elkíséri mindkettőjüket minden útjukon, minden gondolatukban. Valahol messze a vőlegénye talán most ugyanezt a dalt játszsza és elgondolkozva néz a sötét tengerre . . . nem hiszi ? Gwen megrázta fejét. — Az lehetetlen uram. Ahol most a vőlegényem jár, ott dél van s ő bizonynyal a mérőpóznák közt foglalatoskodik vagy az ebédjét veszi ki a zsebéből. Elhallgattam és részvéttel néztem erre a bölcs tizenhétéves leányra. Eszembe jutott fiatalságom, életem, az a sok vad, szilajon tomboló érzés, amely összevissza dobált, tört, az égbe vitt, a sárba tiport, a nyugtalanság éles karmaival hasogatta végig szívemet, és úgy véltem, hogy százszor szebb volt ez a pálya, ez a sok vereség, ez a fékevesztett tombolás, ez a viszontagságokkal, csalódásokkal, megpróbáltatásokkal telt át, mint ez a csöndes, egyenes mesgye, amelyet a becsület és az ész hideg sugarai világítanak meg, sehol egy porszemet, sehol egy letört gallyat nem mutatva. — Gwen, — szóltam s igazán hittem is azt, amit mondok — hallgasson rám s higyje el, nincs ez jól igy, ahogy ön nekivág az életnek. Ön nem volt boldog soha, nem szeretett és nem gyűlölt soha, izzó, vad szenvedéllyel, amely nem ismer Istent és embert ; ön nem tudja, mi az, ha kétségbeesésében az ember a földön vonaglik s ha boldogságában mint az ima tör az ég felé ; ön nem érezte, mi az letiportatni, újra felemelkedni, ön nem tudja, milyen az élet, ha végigviharzik, végignapsugárzik rajtunk fagyával, melegével ; ön nem tudja, milyen bűvös hatalom, féktelenség, keserűség, melegség rejlik a szívben ; ön nem ismeri a lélek végtelen erejét és még végtelenebb gyöngeségét, amely emberré teszi az embert, bűnös, könnyelmű, de az Isten által belénk oltott érzések emberévé, aki végigcsatázza, végigkalandozza, végigreméli, végigcsalódja földi pályáját, míg elérkezik utolsó órája és kialszik az a prométeuszi láng, amely perzselte, de talán végig is világította rögös utainkat. Ezek az érzések teszik becsessé, széppé az életet s jaj annak, aki napirendre akar térni fölöttük, mert a lelkét dobta el magától. Nem csodálkozott szavaimon, csak oly higgadtan, okosan nézett rám, mint előbb, aztán így válaszolt : _____: _ i__ ж ugiiii... hull u iUlljuu i 4