A Hét, 1912. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1912-07-07 / 27. szám
427 sinek között. Mint egyetlen sin húzódtak át a lámpák fényében csillámló havon, mint egyetlen sin, akik fölött prüszkölve, fagyot lehelve vágtat el az élet. A házak még mindig aludtak a megvirradni nem akaró reggel szürkeségében. Csak messziről, az országút túlsó részéről köszöntgetett jó reggelt egy-egy halványan rezgő lámpafény. Az állomás előtt nagy térség nyúlt el fehér hópaplannal letakarva. Keskeny, letaposott út vezetett rajta a közeli faluig. De az út végéről nem bukkant ki senki, csak a reggeli harangszó botorkált keresztül rajta a vörösre fázott fülekig, s dideregve halt el a sok átfagyott lélektemplomban. A jelzőharang újra megszólalt. A fordulónál kimeresztette álmatlanságtól izzó szemét a lihegő mozdony. Fekete kígyó csavarodott utána földet rázó dübörgéssel. A közeli házak felriadtak, a kutyák beleugattak a kakaskukorékolásba. Kérlelhetetlenül robogott be a vonat. Sistergő gőzt fújt a recsegő hóra, tombolt, dühöngött, s kéjelegni látszott abban, hogy véres sebet ütött a reggeli csenden. Nagyot lökődött, mikor megindult. Előbb hátrament vagy tíz lépést, neki akart szaladni a hosszú útnak, azután mintha megbánta volna indokolatlan hevességét, megfontoltan, csúszva gördült előre. Ajtók csapódtak , zúgolódó, futástól, ugrástól lihegő hangok hallatszottak, de mindent elnyelt egy pillanat alatt a mozdony egyenletes lélekzésének moraja. Az állomásfőnök jobbraátot csinált a vonat felé, állva maradt a tekintete a mind messzebb-messzebbről feltörő füsttömegen. A fordulónál felbillent a sorompó karfája, s egy nagy szekér haladt át a síneken. II. — Tessék ebbe a szolgálatiba — mondta a kalauz az olajlámpással a gyomrán. — Pestig már úgyse jön senki. A többi fülke vagy sötét volt, vagy függönynyel volt láthatatlanná téve. Egyik-másikból horkolás hallatszott, de mindegyikből hálószobaszag áradt. A folyosón nehéz bőröndök emelkedtek barrikádokként, s a kocsi sarkában csak egy mécses pislogott. Régimódi, olajjal táplált üvegfélgömb, az alján lötyögő piszkos lével, melybe undorodva értette kóczlábait a feketére füstölődött bél. Csongory András lesegítette a feleségéről a kabátot, s közben beleakadt az ujja a hónalj szakadékába. Az asszony a kalapot is le kívánta tenni, mert egy kicsit fájt a feje, s nyomta a halántékát. Kényelmesen elhelyezkedhettek a bőrdiványon, nem zavarta őket senki, s ők se zavartak senkit. Ásítottak, aztán összemosolyogtak. Jól esett a testüknek a meleg, mely az államvasutakat vagyoni romlással fenyegetve, gőzerővel dőlt a dívány alól. És jól esett a testüknek a ritmikus rázás és a kerekek nótás kattogása. Mind a ketten az árván maradt ágyra gondoltak, mert csak az ágyban, tiszta vánkoson, meleg takaró alatt lehet ilyen érzést érezni, amikor a melegség kerekein a lélekre kezd gördülni az álom szekere és csendet viharozva száguld keresztül az elmosódó öntudaton. — Alszol, Sári ? — kérdezte halkan Csongory András. — Nem, csak szundikálok — felelte álomhangon az asszony. — Tudod-e, mire gondoltam most, Sári ? Arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebben járnék én be, ha te otthon maradnál. Valahogy ki kell módolnunk, hogy kiléphess a hivatalból. Kár, hogy nyugdíjat még csak öt év múlva kapsz. Ezeknek a többieknek irigylem a sorsát. Hej, ha egyszer leteszem azt a vizsgát és följebb rukkolok. De otthon maradsz akkor Sári, lelkem Sári . . . Sári álmosan bólingatott az álmodozásra, de a szívében felbizsergett valami. Hogy ez az ember, ahelyett hogy odaszorítaná a fejét a díványhoz, az ő sorsa könnyítésén álmatlankodik. Ahelyett hogy a szemére hagyná terülni az álmot, lerugja azt magáról az ő nevével. Odacsúsztatta mellé a kizét,csak úgy találomra, mert a szemét nem akarta,kinyitni. A keze akadt a kezébe. Megsimította, a csuklótól fel a jegygyűrűig, aztán vissza és csendesen ismételgette: — Bolond Bandi. . . Bolondka* Bandika . . . Aztán lassan lecsúszott a keze a díványra, az ujjai egy kicsit széjjelebb mentek, a tenyere kifelé fordult s a feje oldalt billent a bőrtámlára. Elaludt. — Segíteni kell — gondolta magában az ember. S a felesége fölé hajolt, hogy megnézze halvány arczát, vértelen ajkát, fehér homlokát. Elébe állt a tíz év előtti csitli lány kövérkés arcza, eleven szeme, izmos karja. Hogy duzzadt akkor rajta a kékpettyes batisztruha. Milyen jó volt akkor a karjába kapaszkodni, minden kicsinyes ok miatt. Hogy el ne bukjék egy szalmaszálban, vagy hogy ki ne égesse a czipője talpát egy rég kialudt czigaretta-csutkában. Mindenki azt jósolta neki, hogy el fog hízni, s ott kell majd hagynia a hivatalát, mert nem fér fel a vonatra. A postára járt be az asszony. Pár évig gyakornokoskodott, s csak öt éve jutott a nyugdíjjogosultságot is jelentő kinevezéshez. Az apja kántor volt az egyháznál. Csak a szűkös viszonyok bírták rá a szülőket, hogy lányukat kenyérkereső pályára neveljék. Eleinte apáczának szánták, azután meggondolták a dolgot. Sajnálták volna végleg elveszíteni. A postamesternői oklevél kínálkozott legkönnyebben és legolcsóbban elérhetőnek. Sárinak játszva ment a tanulás, vizsgáit, még a magánvizsgákat is, mindig kitűnő eredménynyel tette le. A plébános püspök nagybátyjának protekcziójával kinevezték Pestre. Előbb a központhoz volt beosztva, de a nagy forgalom idegessé tette, s átkérezkedett a csendes Ferenczvárosba. Előzőleg alig ismerte Andrást. Csak annyit tudott róla, hogy jóravaló, szolid fiatalember, s vámházi hivatalnok. Azt is tudta, hogy András a jogra is be volt iratkozva, de a szegénysége miatt elhanyagolta tanulmányait, s minden ideje a kenyér körül telt el. Egy vonaton jártak be Pestre, s hogy-hogy nem, ezt már csak a vonatok istene tudja, összebarátkoztak. Talán egyszer leesett a Sári kalaptüje a földre, s András mosolygós köszönetet kapott érte. Talán egyszer András váltotta meg hajnali udvariasságból a Sári jegyét. Talán egyszer engedelmet kért András, hogy a Sári fehér csipkéjéről leugrathassa ujja hegyével az ablakon belopózott korom darabot. Vagy talán egyszer Sári kérte meg Andrást, hogy engedje le az ablakot, mert nagy a meleg. Vagy egyszer nem tudta kinyitni a kupéajtót, s Andrással nyittatta ki... Lehetetlen megállapítani. De hogy valahogy így kezdődött, az egészen bizonyos. Fölültek az élet vonatára, elhelyezkedtek, kitekintgettek, s mint jegyespár szálltak ki egy életállomáson. Volt egy hároméves fiuk, a Laczika. Ezt, szegénykét, apátlan anyátlanná tette a vonat, mely már kora reggel elrabolta tőle azokat, akiket csak késő este, nyolc órakor, gyerek éjfélkor hozott vissza. Nem lehetett sem a házat a Laczikára, sem pedig a Laczikát a házra hagyni; jöttek a kegyetlen jóságú nagyszülők, elvitték magukkal a Laczikát, hogyha már az istenke elvonatoztatja tőle a papát, meg a mamát, legalább legyen neki — a drága kis majszosnak — nagypapája, meg nagymamája. Többnyire csak alva látták a kisfiút, s csak másodkézből gyönyörködhettek világra