A Hét, 1912. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

428 szóló lángeszében. Valamikor még úgy tervezték, hogy majd a Laczi gyerek is bejár velük, ha megnő. Az elemi tudnivalókat otthon sajátítja el a nagypapa keze alatt, aki addig, míg Laczikával le nem téteti az elemi iskolai érettségit, hallani sem akart semmiféle nyugdíjba vonulásról. Hogy az ördögbe ne ! Hogy majd valami szoczialista utód nádpálczával diktandófüzetté hurkázza azt a fehér kis hátát és hogy azzal az égetni való uj rendszerrel mételyezzék meg az a-b-c-it ! Azt már nem ! Inkább sohase tudjon írni. Mert azokat a betűket jóra nem is használhatja az ember. Komédia az, nem tudomány. Elgondolták, hogy milyen szép is lesz majd hármasban bejárni, családosan a vonaton lakni. Még a kifli végét rágicsálva, letelepedni a barátságosan kínálkozó ülőhelyekre, a hétköznapok gondját megbeszélni, persze csak csendben, mert a Laczika az ablak mellett tanulni fog. A családi ebédlő melegével ruházták fel a dunaparti kis vendéglőt, a vámház mellett, ahova ebédelni jártak, s azután is járni akartak. Sokszor találgatták ugyan, mi lesz majd a kedvencz étele a kisfiúnak, a töltött káposzta-e, — a papa kedvencze — vágj? a tejfölös csirke nokedlival, — a mama kedvencze ? Amennyi esze annak a gyereknek van, bizonyára egyformán fogja szeretni mind a kettőt. A vonat állomásra ért be. Nagyokat zötyögve ugrált egyik sínről a másikra, a váltók jelzőlámpásai fejcsóválva néztek utána. Nevetés hallatszott a nyíló, csapódó ajtók mögül. Egy úr hajadonfővel kiállt a lépcsőre, s hangosan kiáltotta előre : — Az ellenőr urnák elfogták a huszonegyesét! Fél percz alatt az egész vonat kacsagott az ellenőr tarokk-tragédiáján. Pest felé majdnem mindig érte efajta kártyaszerencsétlenség, úgy hogy ha még a feleúton nem hallatszott róla semmi, tréfás izgatottsággal érdeklődtek a vonatosok : — Még semmi? Az ellenőr nyer? Ez rossz jel. De egy-két állomás múlva már feltétlenül megjelent valaki a lépcsőn a rosszmájú kibiczek közül, hogy kikürtölje a mindig bizonyosat: — Elfogták az ellenőr úr huszonegyesét ! A mozdonyvezető is nagyobb sebességet adott a vonatnak, most már lehet sietni, a forgalmi akadály szerencsésen elhárult. A sürgönyi póznák bokázva vágtattak hátra a vonat mellett, s mosolygósan bontakozott ki a szürkülő kelet fagyos kemenczéjéből a Napnak nevezett égi czipó. Az alvók ébredeztek, lusta tenyerek gyúrták ki félig leragadt szemekből az álmot. Az asszonyok kalapjaikat igazgatták, s lopva apró tükrökbe pislogattak. Rugalmatlan karok meleg kabátujjakba bújtak, s feltartott táskák himbálózva úsztak el a plafon alatt. Valaki már az ajtót is kinyitotta. Didergés futott át a kocsin. A renyhe ujjak hirtelen felfrissültek, s víg zongorázással gombolódtak be a gombolatlan télikabátok. De a hideg már lepofozta a fejekről az álmot, a szemek élesen nyíltak ki, s a szürkére füstölt üvegtető, mint az ébredő város utolsó ásitása nyelte be a lihegő vonatot. III. A vonat zökkent egy nagyot és megállt. Egy pár hordár ténfergett a közelben rossz előérzettől lesújtottam A kofák maguk czipekednek. S ez a vonat nem jelentett még sohase sok pénzt a számukra. Annál ruganyosabb léptekkel közeledtek a pecsenyeszagot érző finánczok. Kéjes vizsgálat alá vettek minden kosarat, s a fiatalabb kofáknak a hóna alá nyúltak. Ezek szívesen tűrték a hónuk alatti műtétet, mert így biztosítva voltak, hogy ami a hátukon van, zavartalanul belophatják. A perronon végiggomolygott a lihegő mozdony koránkelő népe, de mintha mindegyik gummicipőt hordott volna. Nem topogtak úgy, mint a nappali emberek, s még azon a hangon mondták el kevés mondanivalójukat, amelylyel kiszöktek az otthonukból. Tompán, elfojtva, hogy fel ne ébredjen, akit a sorsa még aludni enged. Pedig Budapest már ébredezett. Becsengett az üvegtető alá a fővárosi ébresztő, a villanyon úszó sárga hajók zenétlen zenéje. A sínek közül felcsapó földalatti villám megvilágította a pályaudvar üveghomlokát, mintha a gyufája lobbant volna a pipára gyújtó életnek. A körúti kávéházak még üresen szomorkodtak. A plafonnal kaczérkodó székek felfelé meredező lábakkal várták az első vendéget, vagy az utolsónak távozását, akinek egész mindegy volt már, hogy a plafon felé ül-e fejjel, vagy a padló felé. A vonat népe kezdett szétoszolni az utczán. Egy darabig még fekete volt tőlük a járda, de a legelső keresztezés már szétkapkodta őket, mint a delejes palcta az apró papírdarabokat. Kisebb csoportokra tagozódtak széjjel. A nappali ember lehet magányos, de a hajnali nem tud egyedül járni. A nappali ember nincs rászorulva senkire, a hajnali ember másnak a lelkére támaszkodik. Nem hangos, nem vitázó, nem duhaj, mint az éjszakába tévedt nappali ember, a társ csak azért kell neki, hogy legyen valakije, akihez nem szól egy szót sem és menjen valaki mellette, akire reá se néz. Hatalmas lábú mecklenburgiak csattogtak a kövön és hajlott hátú konflislovak búslakodtak a sarkokon. Szomorú pillantásokat váltottak egymással, az álomtalanság meg-megtöredező pillantásait. A bakokon a kocsisok aludni látszottak, pedig félszemmel pasasra lestek. Zsebredugott kézzel mutattak a fejét lóbázó lóra, hogy tessék, szabad. Kívülről nem látszott rajtuk semmiféle mozgás, de a zsebükben a rúd irányába igazodott el az ujjuk,, mint az álomóra álmos mutatója. Nagy puttonyok, batyuk lebegtek el a lovak között, s fázó, felgyúrt galléros embereket szorított közéjük egy-egy udvariatlan villamos. De a lovak békességgel álltak tovább a standon, s fújták maguk elé a felhőknek beillő párázatokat. A durváknak ismert kocsisok sem ordítottak rá senkire, nem vágták végig ostorral, aki beleakadt a rúd végébe és nem hívták fel telefonon annak az anyját, aki keztyűtlen kézzel kapaszkodott a fényes kocsi oldalába. Fel-felriadozva őszinte jó reggelt bólingattak az ismerős nénémasszonynak, meg a bátyámuramnak, akikkel szegről-végről már atyafiaknak is érezték magukat. Mert naponta találkoztak a szürke reggelek lépcsőjén, s talán érezték, hogy az álmukat is ugyanegy időben vágta el az élet álommetsző kése. A hivatalnokok többnyire gyalogszerrel vágtak neki a hivataluk felé vivő útnak, zugutczákon, ködbe borult terek járatlan utain, átjáróházak sötét udvarain sietve keresztül. Mert ebben mérnök volt valamennyi. Perezre ki tudták számítani, hogy hány percz oda hatvan czentiméteres lépéssel és hány perez vissza negyven czentiméteres kényelemmel. Hogy hány másodperczet jelent valamelyik utcza kikerülése, s az átcsapás a forgalmasabb, kirakatokkal ékes másik oldalra. Egypáran, a messzire járók, vagy a vagyonosabb osztály, villamosra kapott, s csendes borzongással tette meg az utat a hideg lelkű kocsiban. A férfiak kint maradtak a kocsi végén, a reggeli előtt, reggeli után, sőt nem ritkán a reggeli helyett füstölni egy kicsit.