Hetedhéthatár, 1998 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-09 / 1. szám

1998. január 9. Az '56-os október viharában hangos volt az ország az urántól. Tulajdonképpen ak­kor tudta meg a magyar, hogy Pécs kör­nyékén uránbányászat kezdődött. S mivel már akkor tudott volt e radioaktív érc érté­ke, meg is született a sokat hallott jelszó: "Magyar uránt!" És vele a tudatlan­ság szülte hitegetés is: ha nem a szovjetek viszik el a magyar uránt, hanem a nyuga­tiaknak adjuk el, már "jövőre" minden ma­gyarnak saját autója lesz. Akkor hallottam én is először az uránról, ám dehogyis gondoltam, hogy valaha még kapcsolatom lesz vele. Az idő tájt ugyanis egy helyi demokratikus napilap szerve­zésével foglalatoskodtam, csakhogy az álom november 4-én szertefoszlott, engem a cégnél, s akkor jöhetett az utolsó pályamódosítás. Nagy dolog volt - az érc nyilvánvalóan szegényes minősége ellenére is -, hogy a szén mellett új bányaipar, az urán­bányászat megszületett Pécsett, kenyeret és otthont adva sok ezer embernek, s akkor csak sejtve, hogy a kenyér árát sok-sok év múlva kell megfizetni. Az ismert veszé­lyek ellen sokat tett a cég, de talán nem eleget, hiszen nem tudhatjuk, hány volt uránbányászban dolgoznak a porral belélegzett, hosszú távon károsító alfa-részecskék. Jómagam a budai hegyekben töltött két "expedíciós" idény után a mecseki kuta­tásokban vettem részt, s hamarosan levéltári letétre szánható gyűjtemény, ami­ből ipartörténeti kutatók élhetnének évti­zedekig, semmint egy igazi, népszerű, mindenkit érdeklő urán-történet. Erről bizony nem volna szabad lemondani! A szemtanúk még élnek! A bánya tehát január 1 -jén végleg bezárt, vele egy egész iparág megszűnt. Mi maradt utána? Egy város marad! Úgy hívják: Pécs. Amikor a "Boxit" útjára indult (s a forra­dalom után lett belőle Pécsi Uránbánya Vállalat, majd később visszaszemérme­­sedve Mecseki Ércbányászati Vállalat), a szénről már akkor is bányászvárosként emlegetett Pécs mai szemmel nézve kisvá­ros volt. Jól jegyezzük meg azt, amiről ma hetedHÉTHAT­ÁR ! (Boxit-Urán-Érc)bánya-búcsúztató meg a következő tavaszon emiatt kirúgtak az olajiparból. Odahaza minden ajtó becsukódott előttem, és csak sok-sok próbálkozás után - ugye, milyen fura fintora a sorsnak? - sikerült a szupertitkos "Boxit", akkor már Pécsi Uránbánya Vállalat IV. számú, a budai hegységben tevékenykedő kutatócsoportjánál operá­torként elhelyezkednem. Geiger-Müller számlálóval a nyakamban jártam én is a kies vidéket. Hasadóanyagkutatás folyt itt is, mint akkoriban szerte a hazában; itt a tórium volt a kutatás tárgya. A téli hónapokban a kutatásiakat erre-arra foglalkoztatták, jómagamat Bakonyára az akkor készült "nagyjelentéssel" kapcso­latos adatfeldolgozáshoz irányítottak. Geo­lógiai szelvényekre kellett felhordani a bányabeli fúrólyukakban mért ércminőségi értékeket, s ezekből megszerkeszteni a "lencséket", amelyekből az ércet kitermelték. Nem kellett hozzá különösebb szakismeret, hogy hamarosan rájöjjön az ember: nagyon örülhetünk neki, hogy a szovjetek átveszik tőlünk ezt a gyatra minőségű ércet, amit talán ők sem vittek volna el, ha nincs a hidegháború, az atomfegyverkezési verseny. S most, hogy a magam esetét a pécsi uránnal lezárjam, amikor '59 telén egy uránvárosi CsU-lakást (egyszobás, félkom­fortos!) kaptam, akkoriban már időt és fáradságot nem kímélve kutakodott "ellenforradalmi" múltamban egy rend­őrtiszt, s tán el is érte volna a szupertitkos cégtől való eltávolításomat, ha történetesen ugyanakkor nem kutakodtak volna más, nálam értékesebb szakemberek után is, akiknek az elvesztése megrendíthette volna a céget. A vállalat vezetői tiltakoztak a zaklatások ellen és le is állították az egészet. így maradtam még kerek tíz évig megtudtam én is: a Kővágószőlős-Bako­­nya környékén lelt érc másodlagos előfor­dulás, vagyis valahonnan távolabbról mo­sódott ide az érc évmilliókkal ezelőtt. Az elsődleges előfordulás megtalálására irá­nyultak - eredménytelenül - a mecseki ku­tatások. De mégis eredmény volt, hogy végül az uránbányászat - igaz, már hal­ványuló - fénykorában öt bányában folyt az érctermelés. A kezdeteknél csupa ifjú ember - frissen végzett bányamérnök, geológus, geofizi­kus, vegyész stb. - teremtette meg a minden hazai előzményt nélkülöző uránipart. Maga a bányászat is csak látszólag egyezik például a szénbányászattal, hiszen míg a szenes geológus előtt ott van a vájvégen a feketén ragyogó szén, az urános geológus geofizikai radioaktív mérésekre támasz­kodva határozhatta meg, hogy a várvégi számtalan fúrólyuk közül melyek felhasz­nálásával kell szelektív jövesztéssel elkü­löníteni az érces összletet a meddőtől. S a külön kitermelt ércből állították elő a dúsí­­tóban azt a koncentrátumot - a folyósán fi­nom sárga port -, amiből a Szovjetunióban erőművi fűtőelem, atombombatöltet lett. Az iménti sorokban mintha a hazai uránbányászat lényegét írtam volna le a végsőkig lerövidítve. Pedig ez a kevésnél is kevesebb! Jó volna ennél több is, amiből az utókor megismerhetné a röpke négy évtizednyi, és most január 1-jén véget is ért magyar uránipar történetét. Az említett ifjú szakemberek, akik a maguk kezdeti urán­tudatlanságával együtt nőttek, fejlődtek az új iparággal, s ez hamar kivénhedvén, vele együtt mentek nyug­díjba. Vajon megszületik-e az ő közre­működésükkel az urániparunk igaz törté­nete? Tudom, hogy ilyen címen hatalmas kézirattömeg létezik már, de ez inkább is inkább hallgatunk, semmint hangos szó­val hirdetnénk: az urán nélkül ma szinte kisváros lenne Pécs. A kezdettől az utóbbi évek kínlódásos végvonaglásáig az urán­ipar Pécs nagyvárossá, régióközponttá fejlődésének a meghatározó tényezője volt. Nélküle nem lenne Uránváros - milyen hiábavaló erőlködés volt Új-Me­­csekaljának titulálni! -, Szigeti városrész és talán Kertváros sem, s ezek az uránhoz illő láncreakciót elindítva olyan kény­szerpályára terelték a várost, amitől már soha nem szabadulhat. A négy évtized első felében a városfejlődés motorja volt az urán, de a már leszálló ágat jelentő második két évtizedtől sem tagadható meg a városfejlesztésben való közreműködés ténye. Tény: a mai Pécs léte elválaszt­hatatlan a négy urános évtizedtől! Tekint­sünk tehát Pécsre, a mi városunkra az uránbányászkodás egyfajta emlékművére. De volna egy könnyebben értelmezhető emlékeztetője is ennek. 1965-ben a MÉV-központ előtt, a 39-es dandár út - ma Esztergár Lajos út - ívében felállították Kalló Viktor Ércbányász című alkotását. Mint többnyire a modern szobrok, ez sem nyerte meg az érintett uránbányászok tetszését, ezért nagy csúfságként máig avatatlan maradt a mű, hiába volt előkészítve egy vasárnap délelőttre a fúvószenekaros, ünnepi beszédes szo­borleleplezési ünnepség. Ezt a mára talán már elfogadott Kalló-szobrot kellene megfelelő kiegészítésekkel (emléktábla stb.) ellátva a magyar uránipar emlék­művévé emelni. Bár az is megfontolandó lehetne: nem érdemelne-e meg Pécs, amelynek az utóbbi két évszázadát a bá­nyászváros-lét határozta meg, egy köz­ponti, magasztos bányászemlékművet? HÁRSFAI ISTVÁN 3. oldal

Next