Hevesvármegyei Hirlap, 1898. január-június (6. évfolyam, 5-76. szám)
1898-01-14 / 5. szám
Eger, 1898. január 14, péntek. 5. szám. 1 Hatodik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve. Egy évre _ — — — — 6 frt — ki Fél évre _ — — — 3 , — , Negyed évre ...........................— 1 » 60 „ Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. Egyes szám ára 5 krajczár. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési dijak és hirdetések küldendők . Egri nyomda-részv.-társaság. Kéziratokat nem adunk vissza. A Dobó-szobor. Most, hogy az uj városház kérdése napirenden van, nagyon időszerű dolog e kérdéssel foglalkozni. Városunk, amely csaknem együtt született az ezeréves Magyarországgal, hosszú idő óta tesped szép csendességben, nyugalomban. Nem nagyon iparkodik azon, hogy külseje tetszetősebb legyen. Évszázadokkal ezelőtt minden építkezésnél alapelv volt a kényelem. Ha az ízlés többé-kevésbbé ki is volt fejlődve, még mindig a kényelmi szempont dominált. A város szépítésére alig-alig tettek valamit. Ha Esterházy és Pyrker nincsennek, akik két országhírű, monumentális épülettel ajándékozták meg Egert, bizony közönségesebbek volnánk a közönségesnél. Szeretünk a líczeummal, no meg a székesegyházzal dicsekedni. Pedig jobb volna, ha hallgatnánk. Ez a két gyönyörű épület igazán olyan hatást kelt, mint egy Tizian, vagy Rembrandt-féle kép papírmaséból készült, ütött-kopott keretben. Környezete piszkos. Körülötte a sár ősszel és tavasszal nyakig ér. Nyáron por, télen nyaktörően síkos út a székesegyház környezete. E két épület-kolosszus között van egy tér, amely úgy néz ki, mint Kutyabagos piacza. Be volna fásítva. Körül is volt kerítve valamikor. De hát semmi sem tarthat örökké. Bizony tönkre ment az a nagyon is silány kerítés, mint minden múlandó földi dolog. Isten tudja, hány évvel ezelőtt olyan karámszerűen megcsinálták, azóta széthányták a tehenek. De hát a karámnak ez a sorsa. Azt ugyan javítják, de ezt nem. Csak legalább le is legelnék a füvet ama bizonyos tehenek, — de azt már nem teszik. Ebből a helyből vadgesztenye-fákkal beültetve és kellően rendben tartva olyan díszes teret lehetett volna csinálni, hogy minden idegen megcsodálta volna. Hát ha még közepére képzeljük azt a Mária-szobrot, melyet Eger kupaktanácsain illő tempere el nem fogadott Lengyel Miklós nagypréposttól! Bezzeg elfogadta Budapest, pedig nem volt olyan szüksége a szépítésre, mint nekünk. Lengyelt még díszpolgárának is megtette. Hja nekünk nem kellett, kellene már most, de hát . . . nincs. De lehetne! Rajtunk áll, hogy legyen. Nem igen tudnánk ugyan olyan nagyobb szabású szobrot létrehozni, mint amilyen az volt, de alkothatunk kisebb méretűt. Kisebbet, de amelyre büszkébbek lehetnénk, mert magunk csináltuk. El-eltemetett meg néha úgy baráti körben fel-feltámadó kérdés a Dobó István szobra. Egernek egyik tudós professzora egyik könyvének jövedelméből is adott reá valamit. Van-e reá gyűjtve több? akarnak-e méghozzá valamit szerezni? nem tudjuk. Ismerjük azonban annak a nagy férfiúnak a mondását, aki a nemzeteket arról ítéli meg, hogy hogyan becsülik meg nagy fiaikat. Dobó István neve eggyé forrott az „egri név “-vel. Neki köszönhetjük ezt a már-már pusztulásnak indult kincsünket. Ha ezeket beismerjük, akkor kötelességünket is kellene tudni. Ezzel tartozunk saját lelkiismeretünknek s városunk haladásának. Ha létrehoznék ezt a szobrot s fellálizhatnók e gyönyörű téren, önként következnék a környezet parkolása, szépítése. Ez kihatna távolabb is, szomszédról-szomszédra. Konczentrikus körökben, lassú lépésben bár, de folyton előre haladnánk. Igazán szégyenletes reánk, hogy ilyen városban mint Eger, hol annyi szellemi, erkölcsi és anyagi tényező van, nem tudunk ily — nem épen sokba kerülő — szép dolgot összehozni, megalkotni. Hisszük, hogy csak kezdeményező kell. A többi jó kezekben magától fog fejlődni. Ha eredményt tudunk elérni, legalább utolérjük azokat a kis mezővároskákat, amelyek tudnak felmutatni jeleseikről egy-egy kis szobrot. Adja Isten, hogy akadjon jó kezdeményező s legyenek serény^munkatársak, akik segítenek ez eszme megvalósítására. Alfa. A „HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP“ TÁRCZÁJA. Őszi szellő . . .*) — 1890. október 6. — Őszi szellő zokogja be a hazát, Értitek-e negyvenéves panaszát ? Siratja e félig élő nemzetet, Hej, meg a mi Világosnál elveszett! Őszi szellő, mondd csak, mondd, hol születtél? „Ne kérdjétek, tél van ottan, hideg tél: Az aradi jeltelen sir kebléből. Nem nyugható sóhajtásként keltem föl.“ őszi szellő, vidúlj, jön a kikelet; Hisz nem halt meg, csupán aludt nemzeted: lm szivén a Tizenhárom s a bitó: Kegyelet és átok, örök, lángoló! Borsodi László. • Mutatvány szerzőnek »Tövisek és virágok“oz imen ■ajtó alá rendezett kötetéből. A nagyasszony születésnapja.*) — írta: Andor Jóssef (Cyprián). — A nagyasszonynak hetvenedik születésnapjára az egész atyafiság összegyűlt a régi tornáczos udvarházban. Ez pedig nem afféle nemesi kúria volt. Az alföldi nagy parasztvárosok jómódú gazdáinak fehérre meszelt, cserepes tetejű, földszintes, a tágas portán mélyen benyúló családi fészke nem sok rokonságot tartott a falusi nemesek kurta méltóságú rezidencziáival. Tisztességgel, munkával szerzett vagyon képe mindenütt; az udvaron kazlak, asztagok; a jteheneknek korláttal elkerített nyári pihenője; egy-két csikó ugrándozik a hátsó gyepes réten, a lompos szőrű komondor meg a büszke kakas módos tyúkjai közt okvetetlenkedik. A zsindelyes állás alá a messze terjedő atyafiság kocsijai voltak betolva. Akad köztük ekhós szekér is, mely megkülönböztető nevezetet a gyékényborítótól kapta, hogy netalántán eső esetén megóvassanak a benn ülők, nem különben alkalmatos lévén az alföldi nap forró sugarai ellenében is. Akad aztán könnyű jukker-kocsi, nagy, méltóságos landauer, apró kis széles gigg, mind megannyi bizonyítékául annak, hogy a szorgalmatos Balsay-család emberséges keze munkájából a társadalmi osztályok számottevő, magasabb grádusaira is fölemelkedett, anélkül, hogy megtagadná az alapot, — szóval anélkül, hogy a takaros, hetyke jukkerkocsi röstellené a döczögős, gyékényes, patriarkális ckkós-szekér társaságát. Odabenn, a tükörtiszta előszobában már ismerkedett a vendégsereg nagyja (az apraja a hátulsó szobában kapván helyet, onnan hangzott át éktelen, egészséges zsivajgásuk). A pesti, fekete-zsákkettes,fehér-mellényes jogászgyerek buzgón parolázott a lajbis, patyolatingó falusi gazdával, meg urambátyámozta kellő tisztelettel és úgy érdeklődött a szántás-vetés iránt, mintha csak valami szenzácziós premierről volna szó. A gazduram meg leereszkedően veregette vállát és jóságos mosolygással jól táplált arczán, kérdezte, ha vájjon sok fogy-e el naponta abból a papírba takart dohányból. Egyébként mindegyiken föl lehetett ismerni az edzett, kitartó, rusztikus magyar fajt. Barnák voltak valamennyien, nem a dzsentri zománczos, kissé hideg barnasága, hanem vörösbe átlátszó, szinte édesbarna szin vonta be a rczukat, annak jeléül, hogy a Bajsayak ükapja sokat törte-verte magát az istenadta napfény alatt, mig összeszántotta-aratta a nagy fundus alapját, amit aztán az unokák hasonlatos szór *) Mutatvány szerzőnek lapunkban már ismertetett »Elbeszélések” czimü kötetéből.