Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
1. szám - Szalai György: Szemlecikk: A domb- és hegyvidéki melioráció időszerű kérdései
HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVF., 11.. SZÁM kedéséhez. Hazánkban erózió révén évente 80— 100 millió tonna termőföld pusztul le. Feltételezve 1,5—2% humusztartalmat, a veszteség 1,6—2,0 millió tonna humusz anyag, amely kb. 50 millió tonna istállótrágya szerves anyag mennyiséggel egyenértékű. Csehszlovák szerzők szerint, az általuk vizsgált területen az 1 ha-ról lemosott és élővizekbe kerülő évi tápanyag mennyiség átlagosan 10—40 kg N; 0,5 kg P; 50—60 kg K, és 45—500 kg mész. A lemosott herbicidek a táblán belül helyenként a kultúrnövényekre ártalmas koncentrációban dúsulhatnak fel vagy a lejjebb fekvő táblákon termesztett más kultúrnövényt károsíthatnak. A '60-as években alkalmazott, egyébként jó talajvédő szalagos-sávos vetéseknél sok helyen felemás helyzet alakult ki a kemikáliák következtében. A táblákról lemosott növényvédőszerek, tápanyagok az élővizekben is okozhatnak károsodást (Frisch, 1982; Joó, 1987; Jolánkai, 1984; Sundborg és Kapp, 1986). A hegy- és dombvidéki területet átszövő kisvízfolyások hossza mintegy 25 000 km. Ezekhez kapcsolódik a vízfolyások vízgyűjtő területén lévő vízelvezető csatornahálózat, amelynek km 2-re eső fajlagos hossza kb. 0,6—0,8 km. A 47 000 km 2 nagyságú terület legjobb termőterületei e vízfolyások völgyeiben találhatók, mert e területeken halmozódott fel a lejtőkről lesodort, humuszban gazdag termőföld. A területek nagysága mintegy 4300 km 2, s ezen belül tartjuk nyilván azt a mintegy 200 000 ha nagyságú elvizenyősödött völgyfenéki területet, amelynek jelenlegi állapota ugyancsak az erózió következménye. A mezőgazdasági érdekeken túl nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hegy- és dombvidéki területeken a kisvízfolyások völgyeiben található hazánk településeinek jelentős része, mintegy 150 km 2-nyi belterület. A talajvédelmi, illetve az ezzel szorosan összefüggő vízrendezési, vízgazdálkodási tevékenységek az előbbiekben vázolt környezetben zajlanak. Noha ezek egymással is szerves kapcsolatrendszerben vannak, mind tartalmilag, mind módszereik tekintetében elkülönülnek egymástól, hogy csak a területi, vagy vonalmenti (vízfolyásrendezés) vízrendezést, vagy az agrotechnikai, erdészeti (biológiai) vagy műszaki eljárásokat említsük. 2.1. A talajvédelem fejlődése A hegy- és dombvidéki vízrendezés többszáz éves múltra visszatekintő tevékenység, amelyben mindenkor az adott kor igénye és gazdasági lehetőségei határozzák meg a rendezések végrehajtásának módját és ütemét. A felszabadulást megelőzően a talajvédelmi munkák főleg a fásításokban, illetve a legelő területeken kialakult vízmosások megkötésében merültek ki. Kisüzemi viszonyok között egyrészt a parcellákon váltakozva termesztett növények, másrészt a parcellákat egymástól elválasztó barázdák, határárkok, mesgyék, gyepük, begyepesedett utak jelentős talajvédelmet biztosítottak. A nagyüzemek megalakulása után nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy kiterjedésű táblákon dombvidéken fokozódik a talajpusztulás veszélye. 1954-ben jelent meg a 112/1954./mg.I.23./FM. sz. rendelet, amely először intézkedik a talajvédelmi szervezés tárgyában. Ezt követően „A mezőgazdasági földek védelméről szóló 1961. évi VI. törvény" a komplex melioráció szervezeti kereteit, a korszerű talajvédelem alapjait fektette le. A talajvédelem tervszerű végrehajtása, valamint a vízrendezés és talajvédelem feladatainak összehangolása érdekében az Országos Vízgazdálkodási Keretterv feladataiból kiindulva kezdődött el közepes és kisebb vízgyűjtőnként az úgynevezett iránytervek, majd erre épülve az üzemi szintű talajvédelmi tervek készítése. Ebben az időben a talajvédelmi munkák összefogója és irányítója az Országos Talajvédelmi Tanács (később: Országos Meliorációs Tanács) volt, és minden megyében Talajvédelmi Bizottság működött. A 60-as évek elején elkészült az ország eróziós és deflációs területeinek térképe (Duck, 1960), mely alapot adott a talajvédelem céljainak országos megfogalmazásához, rangsorolva a különböző mértékben veszélyeztetett területeket. Ez, valamint a talajvédelmi mintaterületek berendezése, és azok sikerei (Stefán, 1987), nagy fellendülést hoztak a talajvédő gazdálkodás elterjedésében. Az állami támogatással végrehajtott talajvédelmi tervek sok pusztuló táj arculatát alapvetően megváltoztatták. Ezekben az években vált nyilvánvalóvá a szakemberek előtt, hogy tartós eredményű vízrendezés csak a komplex hegy- és dombvidéki talajvédelemmel együtt valósítható meg. A kezdeti fellendülést mégis pangás követte, sőt, azóta sok helyen a helyesen kivitelezett talajvédelmi létesítményeket sem gondozzák kellőképpen, vagy éppenséggel gondatlansággal lerontják hatásukat. A talajvédelem kezdeti lépéseinek megtétele idején pedig még nem is ismertük fel ennek környezetvédelmi szerepét, mely még jobban indokolttá teszi a lejtős területek országos talajvédelmét. Az okokat keresve Stefán (1987) azt állapítja meg, hogy nem álltak rendelkezésre a szükséges pénzügyi eszközök, a fejlesztési hitel, de a talajművelésre, betakarításra alkalmas gépek sem. Időközben a gépesítésváltás részben avulttá tette a kezdetben alkalmazott megoldásokat. A racionális földhasználat elvének meghirdetése pedig tovább szűkítette a talajvédelmi munka alkalmazási körét. A mezőgazdaság oldaláról megfogalmazott igény nem volt összhangban a hosszútávú termelésfejlesztéssel, a pénzügyi lehetőségekkel, a közgazdasági szabályozók rendszerével. Sok helyen ezért felhagytak a szántóföldi műveléssel, vagy a legnagyobb üzemi eredményt biztosító kalászosok termelése került előtérbe. A talajvédelmi munkák mintegy negyedszázaddal ezelőtti beindulása és fellendülése idején a legnagyobb gond a talajvédő gazdálkodás szemléletének kialakítása és elterjesztése volt: a szintvonal irányú művelésre való áttérés, a művelési ág megváltoztatása stb. Bár a táblakialakítás terén divatos gépcentrikus szemlélet a dombvidéken a talajvédő agrotechnikában észrevehető visszalépést jelent, mégis a művelési ágak helyes elrendezése és a szintvonalas művelés elvének elfogadása napjainkra már megtörtént. A gépcentrikus szemlélet — amely a tábla méretét szabja a géphez — a lejtős területen háttérbe szorítja a talajdvédelmi nézőpontokat. Veszélyességét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Lejtős területen a gépeket kell a körülményeknek megfelelően megválasztani. A komplex talajvédelem megvalósítása, a talajvédő gazdálkodásra való áttérés alapvetően agronómiai feladatcsoport megvalósítását jelenti a területrendezés, táblásítás, úthálózat megvalósításától, az agrotechnikán keresztül az üzemszervezésig. Minden felmerülő feladatban először az agronómia lehetőségeit kell maximálisan kihasználni, s a talajvédelem műszaki megoldásait akkor és ott bevetni, amikor és ahol az agronómiai módszerek nem vezetnek önmagukban a végső kívánt eredményre. A műszaki talajvédelemnek emellett természetesen önálló feladatai is vannak. A műszaki létesítmények nemcsak kiegészítik az agronómiai védekezést, hanem azzal szerves egységet képeznek. Meghatározzák a termelési egységek (táblák)