Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

1. szám - Szalai György: Szemlecikk: A domb- és hegyvidéki melioráció időszerű kérdései

HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVF., 11.. SZÁM kedéséhez. Hazánkban erózió révén évente 80— 100 millió tonna termőföld pusztul le. Feltételezve 1,5—2% humusztartalmat, a veszteség 1,6—2,0 millió tonna humusz anyag, amely kb. 50 millió tonna istállótrágya szerves anyag mennyiséggel egyenértékű. Csehszlovák szerzők szerint, az ál­taluk vizsgált területen az 1 ha-ról lemosott és élővizekbe kerülő évi tápanyag mennyiség átla­gosan 10—40 kg N; 0,5 kg P; 50—60 kg K, és 45—500 kg mész. A lemosott herbicidek a táblán belül helyenként a kultúrnövényekre ártalmas koncentrációban dúsulhatnak fel vagy a lejjebb fekvő táblákon termesztett más kultúrnövényt károsíthatnak. A '60-as években alkalmazott, egyébként jó talajvédő szalagos-sávos vetéseknél sok helyen felemás helyzet alakult ki a kemikáliák következtében. A táblákról lemosott növényvédő­szerek, tápanyagok az élővizekben is okozhatnak károsodást (Frisch, 1982; Joó, 1987; Jolánkai, 1984; Sundborg és Kapp, 1986). A hegy- és dombvidéki területet átszövő kis­vízfolyások hossza mintegy 25 000 km. Ezekhez kapcsolódik a vízfolyások vízgyűjtő területén lévő vízelvezető csatornahálózat, amelynek km 2-re eső fajlagos hossza kb. 0,6—0,8 km. A 47 000 km 2 nagyságú terület legjobb termőterületei e vízfolyá­sok völgyeiben találhatók, mert e területeken halmozódott fel a lejtőkről lesodort, humuszban gazdag termőföld. A területek nagysága mintegy 4300 km 2, s ezen belül tartjuk nyilván azt a mint­egy 200 000 ha nagyságú elvizenyősödött völgy­fenéki területet, amelynek jelenlegi állapota ugyancsak az erózió következménye. A mezőgazdasági érdekeken túl nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hegy- és dombvidéki területeken a kisvízfolyások völgyeiben található hazánk településeinek jelentős része, mintegy 150 km 2-nyi belterület. A talajvédelmi, illetve az ezzel szorosan össze­függő vízrendezési, vízgazdálkodási tevékenységek az előbbiekben vázolt környezetben zajlanak. Noha ezek egymással is szerves kapcsolatrend­szerben vannak, mind tartalmilag, mind módsze­reik tekintetében elkülönülnek egymástól, hogy csak a területi, vagy vonalmenti (vízfolyásrende­zés) vízrendezést, vagy az agrotechnikai, erdészeti (biológiai) vagy műszaki eljárásokat említsük. 2.1. A talajvédelem fejlődése A hegy- és dombvidéki vízrendezés többszáz éves múltra visszatekintő tevékenység, amelyben mindenkor az adott kor igénye és gazdasági lehetőségei határoz­zák meg a rendezések végrehajtásának módját és ütemét. A felszabadulást megelőzően a talajvédelmi munkák főleg a fásításokban, illetve a legelő területeken kiala­kult vízmosások megkötésében merültek ki. Kisüzemi viszonyok között egyrészt a parcellákon váltakozva termesztett növények, másrészt a parcellákat egymástól elválasztó barázdák, határárkok, mesgyék, gyepük, begyepesedett utak jelentős talajvédelmet biztosítot­tak. A nagyüzemek megalakulása után nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy kiterjedésű táblákon dombvidéken fokozódik a talajpusztulás veszélye. 1954-ben jelent meg a 112/1954./mg.I.23./FM. sz. rendelet, amely először intézkedik a talajvédelmi szer­vezés tárgyában. Ezt követően „A mezőgazdasági földek védelméről szóló 19­6­1. évi VI. törvény" a komplex melioráció szervezeti kereteit, a korszerű talajvédelem alapjait fektette le. A talajvédelem tervszerű végrehaj­tása, valamint a vízrendezés és talajvédelem feladatai­nak összehangolása érdekében az Országos Vízgazdál­kodási Keretterv feladataiból kiindulva kezdődött el közepes és kisebb vízgyűjtőnként az úgynevezett irány­tervek, majd erre épülve az üzemi szintű talajvédelmi tervek készítése. Ebben az időben a talajvédelmi munkák összefogója és irányítója az Országos Talajvédelmi Tanács (később: Országos Meliorációs Tanács) volt, és minden megyében Talajvédelmi Bizottság működött. A 60-as évek elején elkészült az ország eróziós és def­lációs területeinek térképe (Duck, 1960), mely alapot adott a talajvédelem céljainak országos megfogalma­zásához, rangsorolva a különböző mértékben veszé­lyeztetett területeket. Ez, valamint a talajvédelmi mintaterületek berendezése, és azok sikerei (Stefán, 1987), nagy fellendülést hoztak a talajvédő gazdálko­dás elterjedésében. Az állami támogatással végrehajtott talajvédelmi tervek sok pusztuló táj arculatát alapve­tően megváltoztatták. Ezekben az években vált nyil­vánvalóvá a szakemberek előtt, hogy tartós eredményű vízrendezés csak a komplex hegy- és dombvidéki talaj­védelemmel együtt valósítható meg. A kezdeti fellendülést mégis pangás követte, sőt, azóta sok helyen a helyesen kivitelezett talajvédelmi létesítményeket sem gondoz­zák kellőképpen, vagy éppenséggel gondatlansággal lerontják hatásukat. A talajvédelem kezdeti lépései­nek megtétele idején pedig még nem is ismertük fel ennek környezetvédelmi szerepét, mely még jobban indokolttá teszi a lejtős területek országos talajvédel­mét. Az okokat keresve Stefán (1987) azt állapítja meg, hogy nem álltak rendelkezésre a szükséges pénzügyi eszközök, a fejlesztési hitel, de a talaj­művelésre, be­takarításra alkalmas gépek sem. Időközben a gépesítés­váltás részben avulttá tette a kezdetben alkalmazott megoldásokat. A racionális földhasználat elvének meg­hirdetése pedig tovább szűkítette a talajvédelmi munka alkalmazási körét. A mezőgazdaság oldaláról megfo­galmazott igény nem volt összhangban a hosszútávú termelésfejlesztéssel, a pénzügyi lehetőségekkel, a köz­gazdasági szabályozók rendszerével. Sok helyen ezért felhagytak a szántóföldi műveléssel, vagy a legnagyobb üzemi eredményt biztosító kalászosok termelése került előtérbe. A talajvédelmi munkák mintegy negyedszázaddal ezelőtti beindulása és fellendülése idején a legnagyobb gond a talajvédő gazdálkodás szemléletének kialakítá­sa és elterjesztése volt: a szintvonal irányú művelésre való áttérés, a művelési ág megváltoztatása stb. Bár a táblakialakítás terén divatos gépcentrikus szemlélet a dombvidéken a talaj­védő agrotechnikában észrevehe­tő visszalépést jelent, mégis a művelési ágak helyes el­rendezése és a szintvonalas művelés elvének elfogadása napjainkra már megtörtént. A gépcentrikus szemlélet — amely a tábla méretét szabja a géphez — a lejtős terü­leten háttérbe szorítja a talajdvédelmi nézőpontokat. Veszélyességét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Lejtős területen a gépeket kell a körülményeknek megfelelően megválasztani. A komplex talajvédelem megvalósítása, a talaj­védő gazdálkodásra való áttérés alapvetően agronómiai fel­adatcsoport megvalósítását jelenti a területrendezés, táblásítás, úthálózat megvalósításától, az agrotechni­kán keresztül az üzemszervezésig. Minden felmerülő feladatban először az agronómia lehetőségeit kell ma­ximálisan kihasználni, s a talajvédelem műszaki meg­oldásait akkor és ott bevetni, amikor és ahol az agro­nómiai módszerek nem vezetnek önmagukban a végső kívánt eredményre. A műszaki talajvédelemnek emel­lett természetesen önálló feladatai is vannak. A műszaki létesítmények nemcsak kiegészítik az agronómiai védekezést, hanem azzal szerves egységet képeznek. Meghatározzák a termelési egységek (táblák)

Next