História 1979

1979 / 1. szám - L. NAGY ZSUZSA: A Párizs környéki békék, 1919-1920

A párizskörnyéki békék, 1919—1920 Versailles, amelynek pompáját XIV. Lajos, a Napkirály teremtette meg, s ahol Marie Antoinette paraszt-idillt játszott egy műfalucskában, a porce­lánjáról világhírű Sevres, valamint Neuilly és St. Germain, ahová metró visz Párizsból, ma turisták, kirándulók kedvelt célpontjai. Ezekben a bájos vá­rosokban írták alá a békeszerződéseket hatvan évvel ezelőtt, az első világhá­ború végén, a vesztes fél, a volt köz­ponti hatalmak képviselői. GYŐZTESEK ÉS SZÖVETSÉGESEIK IGÉNYE A békekonferencia 1919. január 18-án Párizsban kezdődött, ünnepélyes külső­ségek között. A hely adta „francia lég­kört” a visszavágás és a megtorlás szelleme uralta. Ezt fejezte ki a meg­nyitó dátuma is: csaknem ötven évvel korábban, 1871-ben e napon, francia földön kiáltották ki az akkor győztes poroszok az egységes Németország meg­születésének jelképeként a császársá­got. Nem üres szólam volt tehát, ami­kor Raymond Poincaré francia köz­­társasági elnök megnyitó beszédében azt mondta: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyü­mölcsét learassuk Önökkel együtt.” A volt központi hatalmaknak a veresé­gért területek, befolyási övezetek el­vesztésével, jóvátétellel, a haderő csök­kentésével stb. kellett fizetniök. A győztes „szívélyes szövetség” (en­tente cordiale, innen a közismert an­tant elnevezés) „ötös fogatát” az Egye­sült Államok, Nagy-Britannia, Francia­ország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Clemen­­ceau francia és Orlando olasz minisz­terelnök — a Négy Nagy, ahogyan ak­kor mondták — döntött. Az öt nagy­hatalom vezető államférfiai és külügy­miniszterei alkották a Tízek Tanácsát. A területi kérdéseket, az új államhatá­rokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyet André Tardieu francia külügyminiszter vezetett. A német gyarmatok és a török birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait Jan Christian Smuts angol tá­bornok, a kabinet tagja, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke dolgozta ki. (Smuts „jó ismerősünk”: 1919. áp­rilis elején a békekonferencia őt küldi Budapestre, hogy Kun Bélával tárgyal­jon.) A tanácskozásokon csak „a szövet­séges és társult hatalmak” voltak je­­len: Közép-Kelet-Európából, a Balkán­ról csupán Lengyelország, Csehszlová­kia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam (1923-tól Jugoszlávia) és Görög­ország. A legyőzötteket már csak a kész békeszerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg. Az antant még a háború idején, szö­vetségesek biztosítása érdekében egy sor kötelezvényt írt alá, amelyet 1919- ben nem akart teljes összegben bevál­tani. Melyek voltak ezek a „váltók”? 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország Szerbiának ígérte Bosz­niát, Hercegovinát, Dalmácia egy ré­szét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiu­mét, a Bácskát, a Bánátot — vagyis a Monarchia és a történeti Magyaror­szág részeit. 1916. augusztus 17-én az antant azért, hogy Románia ne csak semlegességi nyilatkozatot tegyen, ha­nem a központi hatalmak ellen lépjen be a háborúba, elismerte a román kor­mány igényét Bukovinára, Dobrudzsá­ra, Besszarábiára, Erdélyre, a Tiszán­túlra (fel Debrecenig, beleértve Szege­det, Orosházát) és a korábban már Szerbiának kínált Bánátra. Olaszország annak fejében csatlakozott az antant­hoz, hogy az 1915. április 26­-i londoni szerződésben felajánlották neki Auszt­ria egy részét (Dél-Tirolt), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szlávlakta területeket és szige­teket. Utóbb az olaszok maguknak kö­vetelték Fiumét, s igényeket támasz­tottak a Balkánon is. Amikor a szövetségesek „társult ha­talomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismer­ték a csehszlovákok jogát a független­ségükre „területeik történelmi hatá­rain belül”. 1919-ben a vita akörül folyt, hogyan kell értelmezni e „törté­nelmi határokat”. Az antant tervei kö­zött szerepelt, hogy helyreállítja Né­metországban, az Osztrák—Magyar Mo­narchiában, valamint a cári birodalom­ban három részre darabolt Lengyel­­ország egységét és függetlenségét. Ezekből az ígéretekből és célokból következett, hogy mire a békekonfe­rencia megnyílt, a területi döntések körvonalai már határozottan kirajzo­lódtak. Ez nem zárta ki természetesen a további heves vitákat, hiszen etnikai­lag kevert területeken kellett megvon­ni az új határokat, ami önmagában véve is nehéz feladat volt. Ezt ter­helte meg a hatalmi érdekek ütközése és nem egy esetben a tájékozatlanság. „A NÉGY NAGY” A vezető politikusok, akik a szakér­tők javaslatai felett döntöttek, sok esetben azt sem tudták, merre keres­sék a térképen a szóbanforgó területe­ket. Senki sem ütközött meg azon, hogy például Lloyd George összeke­verte Salgótarjánt és Pécset, ami leg­alább egy országon belüli tévedés volt. „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le; mi többé nem ki­sebb, vagy nagyobb területekért csi­nálunk békét; mi a népek számára teremtünk békét.” (G. Clemenceau francia miniszterelnök megnyitó beszéde, 1919. január 18.) Anglia Németország gyarmati és ten­geri meggyengítését kívánta, igényt tartott az egykori német kolóniákra. Az európai kontinensen az volt a bri­tek fő gondja, hogy a német vetélytárs helyére ne lépjen más — a túlságosan hatalmas Franciaország sem. A fran­ciák egy gazdaságilag, katonailag, po­litikailag veszélytelenné tett körülkerí­tett Németországban, valamint az erős Lengyelország, Csehszlovákia, Románia megteremtésében látták biztonságuk zálogát. Olaszország ki akarta terjesz­teni befolyását a Duna-medencére, az Adrián és a Balkánon vezető hatalom­má kívánt előlépni. Az angolok és a franciák — a szovjet rendszer meg­döntésére szővó terveket — szerették volna „védnökségük” alá vonni Baku olaját, az egykori cári birodalom déli országrészeit. Az Egyesült Államok Európában nem volt érdekelt. Az amerikai kongresz­­szusban többséget alkotó izolacionisták (az elzárkózás hívei) hevesen ellenez­ték, hogy az itteni — számukra átte­kinthetetlen — ügyekbe belebonyolód­janak. őket az amerikai befolyási övezet kiterjesztése érdekelte a Távol- Keleten, Kínában, Szibériában, vala­mint Dél-Amerikában. A német béke aláírása után az Egyesült Államok ki is vonult a békekonferenciáról, az egyes békéket már nem szövetséges társaival együtt, hanem külön írta alá és nem lett tagja a Nemzetek Szövetségének sem. „A világ urai”: Lloyd George, Clemen' ceau és Wilson

Next