História 1979
1979 / 1. szám - L. NAGY ZSUZSA: A Párizs környéki békék, 1919-1920
A párizskörnyéki békék, 1919—1920 Versailles, amelynek pompáját XIV. Lajos, a Napkirály teremtette meg, s ahol Marie Antoinette paraszt-idillt játszott egy műfalucskában, a porcelánjáról világhírű Sevres, valamint Neuilly és St. Germain, ahová metró visz Párizsból, ma turisták, kirándulók kedvelt célpontjai. Ezekben a bájos városokban írták alá a békeszerződéseket hatvan évvel ezelőtt, az első világháború végén, a vesztes fél, a volt központi hatalmak képviselői. GYŐZTESEK ÉS SZÖVETSÉGESEIK IGÉNYE A békekonferencia 1919. január 18-án Párizsban kezdődött, ünnepélyes külsőségek között. A hely adta „francia légkört” a visszavágás és a megtorlás szelleme uralta. Ezt fejezte ki a megnyitó dátuma is: csaknem ötven évvel korábban, 1871-ben e napon, francia földön kiáltották ki az akkor győztes poroszok az egységes Németország megszületésének jelképeként a császárságot. Nem üres szólam volt tehát, amikor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök megnyitó beszédében azt mondta: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.” A volt központi hatalmaknak a vereségért területek, befolyási övezetek elvesztésével, jóvátétellel, a haderő csökkentésével stb. kellett fizetniök. A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale, innen a közismert antant elnevezés) „ötös fogatát” az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Clemenceau francia és Orlando olasz miniszterelnök — a Négy Nagy, ahogyan akkor mondták — döntött. Az öt nagyhatalom vezető államférfiai és külügyminiszterei alkották a Tízek Tanácsát. A területi kérdéseket, az új államhatárokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyet André Tardieu francia külügyminiszter vezetett. A német gyarmatok és a török birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait Jan Christian Smuts angol tábornok, a kabinet tagja, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke dolgozta ki. (Smuts „jó ismerősünk”: 1919. április elején a békekonferencia őt küldi Budapestre, hogy Kun Bélával tárgyaljon.) A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” voltak jelen: Közép-Kelet-Európából, a Balkánról csupán Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam (1923-tól Jugoszlávia) és Görögország. A legyőzötteket már csak a kész békeszerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg. Az antant még a háború idején, szövetségesek biztosítása érdekében egy sor kötelezvényt írt alá, amelyet 1919- ben nem akart teljes összegben beváltani. Melyek voltak ezek a „váltók”? 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, a Bácskát, a Bánátot — vagyis a Monarchia és a történeti Magyarország részeit. 1916. augusztus 17-én az antant azért, hogy Románia ne csak semlegességi nyilatkozatot tegyen, hanem a központi hatalmak ellen lépjen be a háborúba, elismerte a román kormány igényét Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, a Tiszántúlra (fel Debrecenig, beleértve Szegedet, Orosházát) és a korábban már Szerbiának kínált Bánátra. Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Tirolt), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szlávlakta területeket és szigeteket. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, s igényeket támasztottak a Balkánon is. Amikor a szövetségesek „társult hatalomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismerték a csehszlovákok jogát a függetlenségükre „területeik történelmi határain belül”. 1919-ben a vita akörül folyt, hogyan kell értelmezni e „történelmi határokat”. Az antant tervei között szerepelt, hogy helyreállítja Németországban, az Osztrák—Magyar Monarchiában, valamint a cári birodalomban három részre darabolt Lengyelország egységét és függetlenségét. Ezekből az ígéretekből és célokból következett, hogy mire a békekonferencia megnyílt, a területi döntések körvonalai már határozottan kirajzolódtak. Ez nem zárta ki természetesen a további heves vitákat, hiszen etnikailag kevert területeken kellett megvonni az új határokat, ami önmagában véve is nehéz feladat volt. Ezt terhelte meg a hatalmi érdekek ütközése és nem egy esetben a tájékozatlanság. „A NÉGY NAGY” A vezető politikusok, akik a szakértők javaslatai felett döntöttek, sok esetben azt sem tudták, merre keressék a térképen a szóbanforgó területeket. Senki sem ütközött meg azon, hogy például Lloyd George összekeverte Salgótarjánt és Pécset, ami legalább egy országon belüli tévedés volt. „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le; mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét; mi a népek számára teremtünk békét.” (G. Clemenceau francia miniszterelnök megnyitó beszéde, 1919. január 18.) Anglia Németország gyarmati és tengeri meggyengítését kívánta, igényt tartott az egykori német kolóniákra. Az európai kontinensen az volt a britek fő gondja, hogy a német vetélytárs helyére ne lépjen más — a túlságosan hatalmas Franciaország sem. A franciák egy gazdaságilag, katonailag, politikailag veszélytelenné tett körülkerített Németországban, valamint az erős Lengyelország, Csehszlovákia, Románia megteremtésében látták biztonságuk zálogát. Olaszország ki akarta terjeszteni befolyását a Duna-medencére, az Adrián és a Balkánon vezető hatalommá kívánt előlépni. Az angolok és a franciák — a szovjet rendszer megdöntésére szővó terveket — szerették volna „védnökségük” alá vonni Baku olaját, az egykori cári birodalom déli országrészeit. Az Egyesült Államok Európában nem volt érdekelt. Az amerikai kongreszszusban többséget alkotó izolacionisták (az elzárkózás hívei) hevesen ellenezték, hogy az itteni — számukra áttekinthetetlen — ügyekbe belebonyolódjanak. őket az amerikai befolyási övezet kiterjesztése érdekelte a Távol- Keleten, Kínában, Szibériában, valamint Dél-Amerikában. A német béke aláírása után az Egyesült Államok ki is vonult a békekonferenciáról, az egyes békéket már nem szövetséges társaival együtt, hanem külön írta alá és nem lett tagja a Nemzetek Szövetségének sem. „A világ urai”: Lloyd George, Clemen' ceau és Wilson