História 1983
1983 / 1. szám - PACH ZSIGMOND PÁL - VARGA ISTVÁN: "Mátyás az igazságos"
„Mátyás, az igazságos A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 előestéjén A magyar nép történelmi tudatának nevezetes alkotóeleme az igazságos Mátyás királyról szóló hagyomány. Először Bogáti Fazekas Miklós tordai unitárius prédikátor foglalta írásba abban a versezetében, amelyet Görcsöni Ambrusnak Mátyás királyról szóló széphistóriája befejező (ötödik) részeként írt. „Igen igaz ám az Magyar köz példa, Mátyás király miata meghalt volna, Az igazság meg holt Magyarországba” — olvashatjuk Bogáti Fazekas szövegében. Eszerint a szerző már „köz példát”: a köztudatba átment mondást szedett versbe az 1570-es évek közepén. Vonzó feladat lenne megvizsgálni, hogyan alakult ki és vált közmondássá a Mátyás igazságosságáról szóló vélemény az 1490 óta lepergett évtizedekben. E helyütt be kell érnünk annak jelzésével, hogy egy ismeretlen költő Mátyás király halálára írt magyar nyelvű Emlékdala — amelyet a 16. század elejéről fennmaradt Gyöngyösi-kódex őrzött meg — már felsejleni engedte nemcsak a hatalmas, hanem az igazságos király alakját is — csakúgy, mint Nagyszombati Márton bencés szerzetesnek 1523-ban Bécsben megjelent Opusculum ad regni Hungáriae proceres című verses propagandairata. Benczédi Székely István gönci kálvinista prédikátor azután 1559-ben Krakkóban megjelent Chronicajában — az első magyar nyelvű világtörténetben —, Heltai Gáspár pedig Chronica az magyaroknac dolgairól .. . című művében (megjelent 1575) már közölt néhány olyan anekdotát, mondát (a Budára igyekvő szegényemberről, illetve a királlyal fát hordató kolozsvári bíróról meg az őt vendégül látó szebeni szegény özvegyről) is, amely Mátyást mint igazságosztót, a szegények pártfogóját, a jobbágyok védelmezőjét mutatta be. Volt-e reális történeti alapja a formálódó néphagyománynak? A köztudatba átment nézet mennyiben tükrözte a valóságot — vagy túlnyomóan a „hamis tudat” kategóriájába utalható? (Felmerült ugyanis ilyen felfogás is a magyar szakirodalomban.) Erre a kérdésre a legáltalánosabb válasz önként kínálkozik: a Jagelló-kor (1490—1526) oligarchikus és rendi reakciójának idején, majd a török hódítás, az ország három részre szakadásának nehéz megpróbáltatásai közepette Mátyás király egykori szilárd, biztonságos országa — mégha a korábbinál jóval súlyosabb állami adóterheket rótt is a parasztságra— méltán tűnt a rend és igazság birodalmának, így látta Heltai Gáspár is, amikor voltaképpen megismételte, amit Antonio Bonfini, Mátyás haláláról szólván, az 1490-es években ekként fogalmazott: „A nép, a parasztsággal együtt, amelynek évente a nagy és sok háború miatt négyszeres adót kellett fizetni, és mindig panaszkodott az adók méltánytalan súlya miatt, most sóhajtozik és fél, hogy feldúlják földjét és tűzveszély fenyegeti mindenfelől. Fogadkoznak, hogy ha a királyt hatszoros áron kiválthatnák a másvilágról, megfizetnének érte.” Ez a válasz csakugyan több vonatkozásban megértetheti a népi hagyomány kialakulását. Teljes magyarázatnak azonban nyilván nem tekinthetjük, kivált ha arra gondolunk, hogy Mátyás halála után alig egy negyedszázaddal tört ki a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelése, a Dózsa György vezette 1514. évi parasztháború. Ez a tény problémánk szempontjából kétféleképpen értelmezhető. Vagy úgy, hogy már Mátyás korában jelen voltak azok a gazdasági-társadalmi tényezők és indítóokok, amelyek utóbb a parasztfelkelést kiváltották — csakhogy akkor az erős államhatalom lehetetlenné tette a lázongást. (S volt is ilyen felfogás a magyar történetirodalomban.) Vagy pedig annak tulajdonítható, hogy a Mátyás halála utáni kurta negyedszázadban lényeges változások történtek a magyar falu életében: romlás, súlyosbodás következett be a parasztság — vagy egyes paraszti rétegek — helyzetében. Jobbágyparasztok Mátyás korában A 15. századi Magyarország — a feudális nagybirtok országa. A 60 leggazdagabb nagybirtokos, a bárók 1440 körül, hozzávetőleges számítás szerint az összes helységek kereken 40 százalékát tartották tulajdonukban; a Magyarországon járó külföldieknek feltűnt a magánbirtokok nagy terjedelme: napokig utaztak ugyanannak a nagyúrnak a jószágán. De a feudális tulajdonban lévő föld túlnyomó részét a parasztok tartották közvetlen birtokukban, használatukban, így például 1448-ban a Sopron megyei Szarvkő uradalmának (5 falu) csak a középpontjában volt 12 holdas urasági („majorsági”) szántó. Maróti Mátyás Valkó megyei atyai uradalmában (15 helység) 1476-ban teljesen hiányzott az önkezelésű gazdaság, csakúgy, mint a Bodrog megyei csentei birtokon (5 község) — 1484 körül. Bízvást elmondhatjuk: a földesúri magángazdaságok a 15. század második felében úgyszólván elvesztek a jobbágytelkek rengetegében. Hasonlóan a korabeli angol manorhoz, francia seigneurie-hez, német Grundherrschafthoz a magyarországi nagybirtok sem mezőgazdasági nagyüzem, hanem túlnyomóan (vagy egészében) paraszti kisüzemek konglomerátuma, a paraszti szolgáltatások (feudális járadékok) nagy területről való behajtásának szervezete. A parasztok évente 2—3 hold megművelésére vagy 2—3 nap szántó-vető robotra voltak kötelezve. A robotkötelezettség a Terménykereskedő a II. században .