História 1985
1985 / 1. szám - FIGYELŐ - KOSÁRY DOMOKOS: Radikálisok és a "hazaáruló"
hogy temérdek helyen oly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folyhatott”. Majd ismét: „mondjuk ki, hogy itt semmi nem változott, csak egy királyi trón helyébe jött az elnöki karszék ... mink meg a kiválasztottak, csináljunk jó zsíros kárpótlási törvényeket, ... ne riasszon vissza titeket holmi ostoba szó, mint forradalom, respublika, democratia.” Forradalmi cenzúra? A támadás egyre szenvedélyesebb lett, de egyre magányosabb is. Az előző évhez képest ugyanis két olyan lényeges változás következett be, amely módosította a Marczius funkcióját és lehetőségeit. Az egyik a forradalmi hullám elapadása, elsősorban a nemesi rétegekben, de magában a fővárosban is, a márciusi ifjak kis gárdájának szétszóródása. A másik alapvető változás a szabadságharc ügyének katonai hanyatlása volt, az európai forradalmak utóvédharcaként, magára maradva két nagyhatalom harapófogója közt. S ez egyrészt gyötrően, lázasan sürgetővé tette a kiútkeresést, másrészt egyre csökkentette is a lehetséges, vagy annak vélt alternatívák körüli viták realitását a közelgő katasztrófa árnyékában. Ugyanakkor viszont egyre nőtt a hajlam arra, hogy az objektív feltételek hiányosságait szubjektív erőfeszítésekkel tartsák pótolhatónak, és így a helyzetet kevésbé mérjék fel reálisan, továbbá arra, hogy a személyes motívumoknak, feszültségeknek, ellentéteknek vagy reményeknek túlzott jelentőséget tulajdonítsanak. Mindezt nemcsak és talán nem is elsősorban Pálfiról, hanem elkerülhetetlen történeti jelenségként, a kormányzatról, és általában a szabadságharc vezetéséről is el kell mondanunk. A kormány június 27-én meghozta az első „ellenintézkedést”. Kossuth rendeletet adott ki a hadititkokat kifecsegő hírlapok elleni eljárásról. Eszerint az ellenségnek „hírlapjaink adják a leghitelesebb s leggyorsabb tudósításokat”. Mivel pedig - folytatja a rendelet - az ismételt figyelmeztetések, megintések eredménytelennek bizonyultak, ezentúl ily esetben a lapot azonnal betiltják és szerkesztőjét rögtönítélő bíróság elé fogják állítani. „Hírlap s bármi nyomtatvány Budapesten csak a rendőri középponti osztály átolvasása és engedelme után fog kihordathatni, egyéb helyeken megjelenő pedig a helybeli hatóság elnökének engedelme után osztathatik ki.” A hírkorlátozás veszélyes hadihelyzetben valóban indokolt lehet. Annak idején, 1848 decemberében, midőn Windisch-Grätz közelgett a főváros felé, a Honvédelmi Bizottmány joggal figyelmeztette a sajtót, hogy vigyázzon és ne közöljön az ellenség által felhasználható híreket. De akkor nem hozott ily drasztikus intézkedést, mint most, 1849 nyarán, amikor lényegében véve újra bevezették az 1848. március 15-én eltörölt előzetes cenzúrát. A lapokat sorra kézbe véve nemigen találunk bennük olyasmit, ami valóban hadititkok kifecsegésének, katonai jellegű információnak volna minősíthető. Kivéve persze azt a közvetett információt - éppen a Marczius hasábjain -, hogy a magyar vezetésen belül a belső viták kiéleződtek, és azt, hogy az ellenzéki sajtó a reális hadihelyzet elhallgatásával vádolta a kormányzatot. Vagyis: a hadititkok kifecsegése elleni rendszabály itt inkább csak jogcím, vagy ha úgy tetszik ürügy volt arra, hogy a Marczius Tizenötödike radikális, ellenzéki támadásainak adott esetben véget vessenek. Pálfi ezt nyilvánvalóan felismerte, de ennek ellenére - vagy éppen ezért - egy percig sem gondolt arra, hogy meghátráljon. Élesen reagált a kormányrendeletre. „Mint tudva van - írta a lap június 29-i számában -, a kormány tegnap a sajtószabadságot megszüntettetés behozá a censurát.” Méghozzá tulajdonképpen indokolatlanul - mondja -, hiszen „a mi véleményünk szerint a magyar sajtónál szerényebb és becsületesebb sajtó a világon soha sem volt”. Mindezek után jött a már említett július 7-i betiltó rendelet, amely szerint a Marczius hasábjain „a közbékét veszélyeztető és a haza védelmét nehezítő, gátoló izgatás a kormány és a hadviselési intézkedések ellen naponkint vakmerőbben folytattatik, s a 63, 64, 65, 66. és 67. számokban a kormány tagjai elleni izgatások tettleges kihágásokra ingerlésig törtek ki”. Ezen kívül a szerkesztő ismételten elmulasztotta lapját előzetesen bemutatni, ezért tehát a lapot betiltják, és „annak felelős szerkesztője az ország védelmére kárhozatosan ható lázításaiért ... esküdtszéki bíróság elébe idéztetik”. Mivel azonban a Marczius már jó ideje mondhatni kezdettől fogva - támadta a Szemere-kormányt, felmerül a kérdés: vajon mi volt az a közvetlen ok, amely kiváltotta e szigorú intézkedést azzal a lappal szemben, amely az új sajtószabadság és a forradalmi sajtó elsőszülöttje volt. Görgei radikális barátai Kossuth összes munkái XV. kötetének gondos összeállítója - aki ezt a rendeletet is újból kiadta - azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy az inkriminált számok cikkei „elsősorban a védelmi intézkedések elmulasztását kérik számon a kormánytól”. E megállapítás azonban részint nem egészen helytálló, részint pedig még mindig annyira általános, hogy máris sejthető: valami olyasmit takar, amit 1955-ben, a kötet megjelenésekor még „kényes” kérdésként jobbnak látszott nem részletezni. Ha az itt inkriminált számokat kézbe vesszük, azonnal kiderül, hogy az ellentét most is - 1849 nyarán ugyanúgy, mint márciusban - ugyanazon kérdés: Görgei vezéri szerepének kérdése körül éleződött ki. Akkor, márciusban, ebből csak a Honvédelmi Bizottmány burkolt figyelmeztetése következett, hogy a sajtó ne beszélje ki a hadititkokat. Akkor ugyanis - Kossuth és Görgei személyes találkozása után - Kossuth ismét megbízott Görgeiben, annyival is inkább, mivel jöttek a tavaszi sikerek. Most viszont Kossuth alapjában véve szakított Görgeivel, és többé nem vele, hanem - Vukovics szerint - inkább Perczellel állt személyes kapcsolatban. S így a Marczius ismételt, határozott állásfoglalása Görgei mellett az adott, kényes és nehéz helyzetben szinte elkerülhetetlenül vonta maga után a lap betiltását. Minden Kossuth Lajos