História 1985

1985 / 1. szám - FIGYELŐ - KOSÁRY DOMOKOS: Radikálisok és a "hazaáruló"

hogy temérdek helyen oly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folyha­tott”. Majd ismét: „mondjuk ki, hogy itt semmi nem változott, csak egy királyi trón helyébe jött az elnöki karszék ... mink meg a kiválasztottak, csináljunk jó zsíros kárpót­lási törvényeket, ... ne riasszon vissza tite­ket holmi ostoba szó, mint forradalom, res­publika, democratia.” Forradalmi cenzúra? A támadás egyre szenvedélyesebb lett, de egyre magányosabb is. Az előző évhez ké­pest ugyanis két olyan lényeges változás következett be, amely módosította a Mar­­czius­ funkcióját és lehetőségeit. Az egyik a forradalmi hullám elapadása, elsősorban a nemesi rétegekben, de magában a főváros­ban is, a márciusi ifjak kis gárdájának szét­szóródása. A másik alapvető változás a sza­badságharc ügyének katonai hanyatlása volt, az európai forradalmak utóvédharca­ként, magára maradva két nagyhatalom ha­rapófogója közt. S ez egyrészt gyötrően, lázasan sürgetővé tette a kiútkeresést, más­részt egyre csökkentette is a lehetséges, vagy annak vélt alternatívák körüli viták realitását a közelgő katasztrófa árnyékában. Ugyanakkor viszont egyre nőtt a hajlam arra, hogy az objektív feltételek hiányossá­gait szubjektív erőfeszítésekkel tartsák pó­­tolhatónak, és így a helyzetet kevésbé mér­jék fel reálisan, továbbá arra, hogy a szemé­lyes motívumoknak, feszültségeknek, el­lentéteknek vagy reményeknek túlzott je­lentőséget tulajdonítsanak. Mindezt nem­csak és talán nem is elsősorban Pálfiról, hanem elkerülhetetlen történeti jelenség­ként, a kormányzatról, és általában a sza­badságharc vezetéséről is el kell monda­nunk. A kormány június 27-én meghozta az első „ellenintézkedést”. Kossuth rendeletet adott ki a hadititkokat kifecsegő hírlapok elleni eljárásról. Eszerint az ellenségnek „hírlapjaink adják a leghitelesebb s leggyorsabb tudósításokat”. Mivel pedig - folytatja a rendelet - az ismételt figyelmez­tetések, megintések eredménytelennek bi­zonyultak, ezentúl ily esetben a lapot azon­nal betiltják és szerkesztőjét rögtönítélő bí­róság elé fogják állítani. „Hírlap s bármi nyomtatvány Budapesten csak a rendőri középponti osztály átolvasása és engedelme után fog kihordathatni, egyéb helyeken megjelenő pedig a helybeli hatóság elnöké­nek engedelme után osztathatik ki.” A hírkorlátozás veszélyes hadihelyzetben valóban indokolt lehet. Annak idején, 1848 decemberében, midőn Windisch-Grätz kö­­zelgett a főváros felé, a Honvédelmi Bizott­mány joggal figyelmeztette a sajtót, hogy vigyázzon és ne közöljön az ellenség által felhasználható híreket. De akkor nem ho­zott ily drasztikus intézkedést, mint most, 1849 nyarán, amikor lényegében véve újra bevezették az 1848. március 15-én eltörölt előzetes cenzúrát. A lapokat sorra kézbe véve nemigen találunk bennük olyasmit, ami valóban hadititkok kifecsegésének, ka­tonai jellegű információnak volna minősít­hető. Kivéve persze azt a közvetett infor­mációt - éppen a Marczius hasábjain -, hogy a magyar vezetésen belül a belső viták kiéleződtek, és azt, hogy az ellenzéki sajtó a reális hadihelyzet elhallgatásával vádolta a kormányzatot. Vagyis: a hadititkok kife­csegése elleni rendszabály itt inkább csak jogcím, vagy ha úgy tetszik ürügy volt arra, hogy a Marczius Tizenötödike radikális, ellenzéki támadásainak adott esetben véget vessenek. Pálfi ezt nyilvánvalóan felismerte, de en­nek ellenére - vagy éppen ezért - egy percig sem gondolt arra, hogy meghátráljon. Éle­sen reagált a kormányrendeletre. „Mint tud­va van - írta a lap június 29-i számában -, a kormány tegnap a sajtószabadságot meg­­szüntetteté­s behozá a censurát.” Méghozzá tulajdonképpen indokolatlanul - mondja -, hiszen „a mi véleményünk szerint a magyar sajtónál szerényebb és becsületesebb sajtó a világon soha sem volt”. Mindezek után jött a már említett július 7-i betiltó rendelet, amely szerint a Mar­czius hasábjain „a közbékét veszélyeztető és a haza védelmét nehezítő, gátoló izgatás a kormány és a hadviselési intézkedések ellen naponkint vakmerőbben folytattatik, s a 63, 64, 65, 66. és 67. számokban a kormány tagjai elleni izgatások tettleges kihágásokra ingerlésig törtek ki”. Ezen kívül a szerkesz­tő ismételten elmulasztotta lapját előzete­sen bemutatni, ezért tehát a lapot betiltják, és „annak felelős szerkesztője az ország vé­delmére kárhozatosan ható lázításaiért ... esküdtszéki bíróság elébe idéztetik”. Mivel azonban a Marczius már jó ideje­­ mondhatni kezdettől fogva - támadta a Szemere-kormányt, felmerül a kérdés: va­jon mi volt az a közvetlen ok, amely kivál­totta e szigorú intézkedést azzal a lappal szemben, amely az új sajtószabadság és a forradalmi sajtó elsőszülöttje volt. Görgei radikális barátai Kossuth összes munkái XV. kötetének gon­dos összeállítója - aki ezt a rendeletet is újból kiadta - azt a kommentárt fűzte hoz­zá, hogy az inkriminált számok cikkei „el­sősorban a védelmi intézkedések elmulasz­tását kérik számon a kormánytól”. E meg­állapítás azonban részint nem egészen helyt­álló, részint pedig még mindig annyira ál­talános, hogy máris sejthető: valami olyas­mit takar, amit 1955-ben, a kötet megjele­nésekor még „kényes” kérdésként jobbnak látszott nem részletezni. Ha az itt inkriminált számokat kézbe vesszük, azonnal kiderül, hogy az ellentét most is - 1849 nyarán ugyanúgy, mint márciusban - ugyanazon kérdés: Görgei vezéri szerepének kérdése körül élező­dött ki. Akkor, márciusban, ebből csak a Honvédelmi Bizottmány burkolt figyel­meztetése következett, hogy a sajtó ne be­szélje ki a hadititkokat. Akkor ugyanis - Kossuth és Görgei személyes találkozása után - Kossuth ismét megbízott Görgei­­ben, annyival is inkább, mivel jöttek a tava­szi sikerek. Most viszont Kossuth alapjá­ban véve szakított Görgeivel, és többé nem vele, hanem - Vukovics szerint - inkább Perczellel állt személyes kapcsolatban. S így a Marczius ismételt, határozott állás­­foglalása Görgei mellett az adott, kényes és nehéz helyzetben szinte elkerülhetetlenül vonta maga után a lap betiltását. Minden Kossuth Lajos

Next