História 1987
1987 / 1. szám - KERTÉSZ ISTVÁN: Görögök és idegenek
azokra, akiket a hellénekkel szembeállítottunk. A barbárokkal való gyakori érintkezés és kapcsolat következtében tehát beigazolódott, hogy ez nem a darabos beszéd és a beszélő szervek bizonyos hibájának, hanem a nyelv sajátosságainak a következménye.” A „barbár” kifejezés tehát eredetileg csupán annyit jelentett, hogy „nem görögül beszélő”. Mint ahogyan Médiszmosz című könyvében Hegyi Dolores megállapította: „A barbárok alacsonyabb rendűségéről vallott nézet még közvetlenül a perzsa háborúk befejezése után sem mutatható ki.” Persze a nem görögökre akkor kellett kitalálni egy - kezdetben minden értékítélettől mentes - gyűjtőfogalmat, amikor az egymással rokon hellén etnikumokban már kialakult az összetartozás tudata. Ez a fejlemény az i. e. 8. századtól kezdve teljes bizonyossággal nyomon követhető. Ám, mint említettük, a hellénségben összeolvadt közösségek soha nem adták fel - legalábbis önként nem - saját önállóságtudatukat. Ennek következtében a görögség nem egységes tömbként viszonyult „barbár” (azaz nem hellén) szomszédaihoz. És mivel a görögség politikailag sem volt egységes, így az idegenekkel szembeni állásfoglalás problémája sem korlátozódott csupán a görög-barbár viszonyra. Egy korinthoszi számára ugyanis bizonyos fokig idegennek számított egy megarai polgár is. Görögök egymás között Tekintve, hogy a görög városállamok alkotmányos önállóságot (autonómia), saját hadsereg által védett politikai szabadságot (eleutheria) és önmagát éltetni képes önellátó gazdaságot (autarkeia) mondhattak magukénak, identitástudatuk igen magas fokon állt, és ezt soha nem voltak hajlandók feloldani valamiféle összgörög érdek kedvéért. Ha alkalmanként összefogtak, azt azért tették, mert több városállam saját érdeke valamely ponton csoportérdekké alakult. Tanulságos, mit ír Politika című művében Arisztotelész a városállamról: „...a városállam a hasonlóaknak társulása, a lehető legtökéletesebb élet céljából. Minthogy pedig a boldogság a legfőbb jó, ez pedig nem egyéb, mint az erény tevékenysége és bizonyos tökéletes alkalmazása, másfelől pedig ebben részt lehet venni egészen, de lehet kevéssé is, sőt egyáltalában nem világos, hogy ez az oka, hogy a városállamnak és az alkotmánynak különböző változatai vannak; ti. mindenki másképp és más eszközökkel törekszik a boldogságra, és így lesz azután az életmód és az alkotmány is más és más.” Mint ebből kitetszik, a görögök - legalábbis elvben - elismerték minden városállam (polisz) jogát ahhoz, hogy sajátos életmódnak és alkotmánynak adjon otthont, s ami a legfontosabb, a számára legüdvösebbnek tűnő eszközökkel törekedhessék a boldogságra. Kiegyensúlyozott politikai viszonyok között, amikor egyetlen görög állam sem tett szert túlnyomó erőfölényre a többi rovására, tartották is magukat ehhez az elgondoláshoz. A polisz és nem az összgörögség boldogsága volt tehát a cél, és a hasonlóak kizárólag ezt óhajtották megvalósítani akkor, amikor városállamban társultak. Ebbe az elképzelésbe semmiféle politikai altruizmus nem fért bele. Ha egy városállam úgy vélte, hogy érdeke - vagy ahogy Arisztotelész megfogalmazta, boldogsága - semlegességet vagy éppen behódolást követelt meg például a perzsákkal szemben, akkor kétséget kizáróan ehhez kellett tartania magát. A görög-perzsa háborúk korában egyébként éppen ez a magatartás jellemezte a poliszok politikáját. A tolerancia, a mások boldogsága iránti fogékonysága, a másság tiszteletben tartása jellemezte elvben - konkrét kivételek mindig akadtak - a poliszok egymással szembeni magatartását. A hellén összetartozás tudata együtt élt a pluralizmus elismerésével, mint ahogy tágabb értelemben az emberiség egynemű voltáról vallott felfogás azzal a világképpel, amelyben a hellének mellett ott voltak a barbárok is. Ez alapozta meg a perzsákról alkotott görög történetírói vélemények példaszerű elfogulatlanságát. Görögök és barbárok A türelem, az elfogulatlanság, a másság tiszteletben tartása az erős társadalmak jellemzője. Amikor az i. e. 4. század elején az egymással folytatott sorozatos háborúk szomorú következményeként a görög polisztársadalom ereje megroppant, e jelenség velejárójaként feltűnt a vallási türelem hiánya (lásd az úgynevezett istentelenségi, aszebeia pereket, melyeknek Szókratész is áldozatául esett), a városállamok önös érdekeinek lábbal tiprása és a görögök egymással szembeni meg nem értésének folyománya gyanánt pedig a más népekkel szembeni gyanakvás és lenézés is. Ez utóbbi jelenség már Platón Államában helyet kapott: „...az indulatosság az egyénekből kerül az államba, olyanokból, akikről az elmondható : a thrákokról, a szküthákról, s általában az északi vidék lakóiról; vagy például a tudományszeretet, amit főképp a mi vidékünk lakóiról lehetne megállapítani; vagy a haszonlesés, amit nem utolsósorban a phoinikiaiakra és az egyiptomiakra szoktunk mondani.” Az elfogulatlan Xenophón kortársa, Platón tehát szembeállította a „tudományszerető” görögöket az „indulatos” thrákokkal és szküthákkal, valamint a „haszonleső” föníciaiakkal és egyiptomiakkal. Ezek után nem meglepő, hogy Platón a barbárokat már minőségileg más kategóriának tartja, mint a görögöket. Államában Szókratész szavaival ki is mondja: „Ha... görögök barbárokkal vagy barbárok görögökkel állnak harcban, azt kell mondanunk róluk, hogy háborút viselnek, s hogy természettől fogva egymás ellenségei...” De ez a szemlélet már abba a korba vezet át, amelyben majd maguk a görögök is az intoleráns nagyhatalmak, előbb Makedónia, azután Róma zsarnokságának esnek áldozatul. KERTÉSZ ISTVÁN Az 1944. év históriája (Bp. 1985.) című kötet megjelenése után a História szerkesztősége folytatja a HISTÓRIA KÖNYVEK sorozatának kiadását. A szerkesztőség háromkötetes könyvsorozatot bocsát ki HISTÓRIÁNK A 20. SZÁZADBAN címmel. A kötetek a következő alcímekkel és időpontokkal jelennek meg: I. A századelő (1900-1918) 1987 tavaszán, 528 oldalon, 264 színes, 592 fekete-fehér képpel és 61 térképpel, II. Két háború között (1919-1944) 1988-ban, 320 oldalon. III. Az új Magyarország (1945-1985) 1988-ban, 416 oldalon. A hamarosan megjelenő első kötet tartalmazza a korszak krónikáját 1900. január 1- jétől 1918. december 31-ig. A krónikában szereplő hírekhez, eseményekhez kapcsolódnak a korszak szakértő fiatal történészei, a História szerzőgárdája által írt szócikkek. Ezek a napi híreket történeti összefüggésekbe illesztik, vagy hosszabb folyamatokat világítanak meg. A kötet minden eddigi feldolgozásnál részletesebben tárgyalja századunk magyar történelmét, kísérlet a történelem teljességének, a mindennapok történelmének bemutatására. Ez nemcsak élvezetes olvasmánnyá, de kézikönyvvé is teszi a sorozatot. Ugyancsak a HISTÓRIA KÖNYVEK sorozatában jelenik meg 1987 tavaszán a Magyarok a Kárpát-medencében című kötet 192 oldalon, 280 fekete-fehér képpel. A könyv a História című folyóiratban 1979- 1986 között megjelent, a nemzeti-nemzetiségi kérdést tárgyaló cikkeket tartalmazza. A kötet felöleli a honfoglalástól a felszabadulás utánig a magyar nemzeti történelem vitás kérdéseit, mindenekelőtt azokat, amelyek a magyarság Kárpát-medencebeli elhelyezkedését, a magyarság és a szomszéd népek viszonyát érintik. A kérdéskör áttekintését átfogó, a honfoglalástól kezdődő, nemzeti-nemzetiségi tematikájú, mintegy 40 oldal História oldalt kitevő, minden eddiginél részletesebb kronológia segíti. Emellett egy-egy kronologikus „fejezet” előtt 1-1 oldalas szerkesztői bevezető ad betekintést az adott korszak főbb történeti konfliktusaiba, s elmondja azt is, hogy a korszak értékelésében milyen vitás kérdések élnek a nemzetközi, illetve a magyar történetírásban. 7