História 1994

1994 / 1. szám - HÁBORÚS BŰNÖK ÉS PEREK - BORUS JÓZSEF: Hadüzenetek nélkül a második világháborúban

ferencia már megállapította a nácik bűnösségét, és ezért a bíróság egyetlen feladata megvizsgálni, hogy az egyes vádlottak milyen mértékben bűnösek, és ennek megfelelően ítéletet hozni. A szovjetek ellenezték a ki nem provokált agresszió elítélését, mivel támogatták a felszabadító háborúkat. Judith N. Shklar amerikai jogi szakértő szerint Jackson úgy értelmezte az „agresszív háborút”, mint „erőszak alkalmazását a nemzetközi status quo bármilyen okból történő megváltoztatására”. Ez a felfogás teljesen elfogadhatatlan volt a forradalmi missziót vállaló Szovjetunió képviselői számára. Mégis elfogadták a tervet. A nürnbergi per során a vádiratba, sőt az eljárásba sok hiba és ellentmondás került. A kritikusok közül pl. Eugene Davidson helyteleníti, hogy olyan bűnöket is számba vettek, amelyek mindkét félre jellemzőek voltak, különösen az „agresszió” vétsége, így pl. a vádirat azzal vádolta Németországot, hogy 1939 szeptemberében megtámadta Lengyelországot, de nem tett említést arról, hogy a támadásra az azt megelőző német-szovjet megnemtámadási szerződés és annak Lengyelország felosztására vonatkozó titkos záradéka hiányában nem kerülhetett volna sor. Jellemző módon azonban a szovjetnémet szerződésre nagyon is utaltak akkor, amikor Németországot az 1941. júniusi Szovjetunió elleni hadüzenet nélküli támadással vádolták. Továbbá a vádirat figyelmen kívül hagyta, hogy a Szovjetunió a másik fél provokációja nélkül támadást intézett Lengyelország és Finnország ellen 1939-ben, Bulgária ellen 1944-ben és Japán ellen 1945-ben. A per során azzal is vádolták a német tábornokokat, hogy 1940 áprilisában megtámadták a semleges Norvégiát. A bíróság nem engedte meg, hogy a védelem bizonyítsa: a britek már korábban elkezdték a norvég öblök elaknásítását, és 1940 februárjában egy norvég kikötőben megtámadtak egy német hadifogoly-szállító hajót, illetve hogy a német invázióra akkor került sor, amikor a brit és a francia katonák már hajóra szálltak, hogy elfoglalják Narvikot és más kulcsfontosságú helyeket Norvégiában. Az amerikai és a szovjet érvelés szerint a nácizmus és a porosz militarizmus mellett a fő bűnös a német gazdasági imperializmus volt. A Krupp fegyvergyáros családot akarták az ügyészek e gonosz erő jelképes képviselőjeként kiválasztani azzal a váddal, hogy agresszív háború és háborús bűnök elkövetésére konspirált. De Taylor szerint a britek és az amerikaiak nem ugyanarra a személyre gondoltak. Többen nem tudták, hogy két fontos Krupp létezett: Gustav, az apa és Alfried, a fiú. Miután ez tisztázódott, és Gustavot hivatalosan vád alá helyezték, kiderült, hogy túl szenilis ahhoz, hogy bíróság elé állítsák. Erre Jackson bíró javasolta, hogy Alfried helyettesítse vádlottként. Ezt végül elutasították, és így egyetlen Krupp vagy más német iparmágnás sem jelent meg vádlottként a tárgyaláson.* „Hátrányos védelem” A védelem az egész per során hátrányos helyzetben volt. A védőügyvédek mind németek voltak, néhányan közülük korábban a náci párthoz tartoztak. Bár jobb ellátásban és elszállásolásban részesültek, mint a lakosság többi része, mindazonáltal úgy bántak velük a tárgyaláson, mintha alacsonyabbrendűek lennének a vádlóknál. Mindenesetre a német jogászok létszáma nem haladta meg a vádlottakét, és gyakorlatilag nélkülözniük kellett a titkárokat és kutatókat. A szörnyűséges német bánásmód a szovjet hadifoglyokkal nagy súllyal esett latba a vádiratban, de a védelem nem beszélhetett arról, hogy a szovjetek ugyanúgy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Pedig milliók haltak meg a német és a szovjet fogolytáborokban, és mindkettőben elterjedt volt a kannibalizmus. Varsó, Rotterdam, Belgrád bombázását meg lehetett említeni, a német városokét viszont nem. A németeket a kezdetben 925 lengyel tiszt lemészárlásával vádolták a katyni erdőben, bár a nyugati ügyészek addigra már többé-kevésbé biztosak voltak benne, hogy a mészárlásért a szovjet politikai rendőrség a felelős. Később Roman A. Rugyenkónak, a szovjet főügyésznek a követelésére a katyni áldozatok számát 925- ről 11 ezerre emelték. Mindazonáltal, mivel a szovjetek Taylor szerint egy fikarcnyi bizonyítékot sem voltak képesek felmutatni a vádlottak ellen Katyn ügyében, és több otthon maradt amerikai külügyi tisztviselő felháborodottan tiltakozott az igazság eme paródiája ellen. Katynt csöndben elejtették a vádpontok közül. A végső ítéletben nem szerepelt. Mintegy negyven évvel Nürnberg után az összeomló szovjet rendszer egyik utolsó gesztusa az volt, hogy beismerték, Sztálin rendelte el a katyni mészárlást 1940-ben. (Becslések szerint 15 ezer lengyel tisztet öltek meg a szovjetek Katynban és másutt.) A túszszedés és azok megölése volt az egyik fő vádpont a németek ellen, de amint Taylor rámutat, ez Nürnberg előtt nem volt törvényellenes, és később, 1948- ban egy másik nürnbergi per során törvényessé nyilvánították azon az alapon, hogy a túszszedés legalábbis korlátozza a potenciális civil áldozatok számát a megszálló erők ellen végrehajtott gerillatámadások során. Túszok nélkül a katonaság bosszúvágya az egész lakosságot fenyegetheti. Taylor nem azt veti a németek szemére, hogy túszokat szedtek ott, ahol a gerillatevékenység erős volt, hanem „a német hadsereg túszgyilkosságainak a számát és módszerét”. A németek valóban sok túszt végeztek ki, néha több százat, egyes esetekben, például Szerbiában akár ezret is, bosszúból egyetlen német tiszt megöléséért. Kik a hadviselők? Az 1907-es hágai konvenció negyedik cikkelye törvényes hadviselőknek nyilvánította a gerillákat, a polgárőrséget és az önkéntes seregeket, de csak abban az esetben, ha megfelelő parancsnokság alatt állnak, ha messziről felismerhető, rögzített (folytatás a 8. oldalon) A nürnbergi nemzetközi hadbíróság ítélőtanácsa * Vö. erre Sipos Péter Tizenkét per Nürnbergben (6-7. old.). ** Vö. erre a História 93/5-6. számában közölt dokumentumokat. (A szerk.)