História 2006
2006 / 1. szám - MELLÉKLET: ELŐADÁSOK A TÖRTÉNETTUDOMÁNY MŰHELYEIBŐL - KOVÁCS ISTVÁN: "Együtt harcolánk veletek" : A lengyel légió a magyar szabadságharcban
A Nemzeti Múzeum kertjében 1976. november 26-án mellszobrot avattak Józef Wysocki „lengyel szabadságharcos honvédtábornok emlékére”, aki - mint a talapzaton magyarul és lengyelül olvasható - „1848-49-ben a szabadságharc lengyel légiójának parancsnoka volt”. Józef Wysocki, mint a légió szervezője és vezetője, majd rövid ideig az északi hadsereg főparancsnoka, kitűnően megállta helyét a rábízott posztokon. A Wysockinál ismertebb Henryk Dembinskinek utcanevet magyarázó emléktábla jutott a fővárosban. Dembinski altábornagy két ízben is fővezére volt a magyar seregnek, s noha magyarországi működése balsikerek láncolata, az európai közvélemény neki tulajdonította a honvéderők tavaszi győzelmeit. Erdélyi sikerei miatt népünk már-már magyarnak tekinti Bem József (Józef Bem) altábornagyot, aki 1849 őszén még az iszlám felvétele árán is elvállalta volna a török hadsereg tüzérségének főparancsnoki posztját, hogy esélye legyen Lengyelország helyreállításáért harcolni az orosz birodalom ellen. A magyar szabadságharc leverését követő megtorlás áldozatai között is több lengyel mártír van. Lengyelt is sok tucatot ítéltek rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre, s még többjüket sorozták be a komáromi 1. büntető századba. Életrajzi lexikon le tartó kutatásaim eredményeként leszögezte- Bemen, Dembinskin, Wysockin és az 1849. évi megtorlás három mártírján - K. D’ Abancourt-on, K. Rulikowskin, M. Woronieckin - kívül még legalább négyezer lengyel harcolt „a közös szabadságért”. E szám ugyan nem közelíti meg a „lengyel rebellisek” tízezres lélekszámát, amelynek a magyarok oldalán kifejtett tevékenységéről az osztrák hírlapok és hadijelentések 1848 decemberétől vissza-visszatérően tudósították a hazai és az európai közvéleményt. (E szándékosan túlzó és félrevezető híradások fő címzettje I. Miklós cár volt, aki gondosan ügyelt arra, hogy minden olyan mozgalmat elfojtson, amely Lengyelország helyreállítását célozta.) A lengyel légionisták, honvédek, hírszerzők és emisszáriusok négyezres lélekszáma mindenesetre kétszerese annak, mint amelyről a magyar és a lengyel szakirodalom az 1980-as évek végéig tudott. Mintha a kérdéssel foglalkozó történészek addig Wysocki tábornok 1850-ben Poznanban napvilágot látott emlékiratának adataihoz tartották volna magukat - magyarul 1993-ban jelent meg Együtt a szabadságért 1848-1849. A magyarországi lengyel légió részvétele az 1848-as szabadságharc hadjárataiban címmel, amelyek kétezer magyarországi lengyel légionistára s néhány tucat erdélyire hivatkoznak. Az 1990-es évek közepén határoztam el, hogy összeállítom a szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikonját. Döntésemben eredetileg az játszotta a főszerepet, hogy a „Mindvégig veletek voltunk”. Lengyelek a magyar szabadságharcban című monográfiámba tizedrészét sem tudtam beledolgozni azoknak az adalékoknak, amelyekhez egyegy személyre vonatkozóan - elsősorban az ukrajnai Lvivi Állami Levéltár iratai révén - hozzájutottam. Többségükben a légió közembereiről és altisztjeiről, hadnagyairól és főhadnagyairól van szó. Cselekvési lehetőségek lengyel-litván Nemesi Köztársaság 1795. évi harmadik, végleges felosztását követően a hangadó lengyel vezetők körében gyakran felmerült kérdés: a politikai cselekvés szintjén milyen lehetőség áll a lengyelség előtt. Legkínálkozóbbnak mutatkozott megbékélni a kialakult helyzettel. A másik lehetőség: fegyveres erővel támogatni a köztársasági (majd császári) Franciaországot, amely 1791-1815 között többször hadban állt azon három nagyhatalommal: a porosz királlyal, az orosz cárral és az osztrák császárral, akik a lengyel-litván államot Európa térképéről kiradírozták. A felosztottság időszakában a napóleoni háborúkban felállított lengyel légió jelentette a harcoló, „mozgó” Lengyelországot. KOVÁCS ISTVÁN -5*Együtt harcolunk VELETEK A LENGYEL LÉGIÓ A MAGYAR SZABADSÁGHARCBAN Magyar-lengyel fegyverbarátság, 1848-49. A lengyel légió gyalogosa és egy magyar huszár Az előadás 2005. október 11-én hangzott el az MTA Történettudományi Intézetében. Itt rövidített változatát közöljük. (A szerk.) I • HISTÓRIA 2006/1