Hitel, 1988. november-december (1. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 1. szám - Csoóri Sándor: A visszaszerzés reménye

4 HITEL» 1988. 1. szám * CSOÓRI SÁNDOR A VISSZASZERZÉS REMÉNYE A hetvenes évek közepén már egyre világo­sabban lehetett látni, hogy a látszat­sikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Ká­dár-irányítású rendszer előbb-utóbb cső­dbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik. Sokunkban már ak­kor fölrémlett az ismerős aggodalom, hogy egy agonizáló ország részvétet kelthet min­denkor, de egy levegőtlenségtől fuldokló, amely ablakot is nyithatna, nem kell soha. Ekkor határoztuk el néhányan, írók, törté­nészek, közgazdászok, orvosok, nevelők, hogy kérünk egy — hetente vagy két hetente — megjelenő lapot, és szellemi-politikai gátakat emelve megpróbálunk elébe állni ennek a fe­lénk hömpölygő romlásnak. A gondolat mellé sikerült megszereznünk Illyés Gyula magasszintű föltételeken nyugvó támogatását, aki nemcsak írói rangjával hite­lesítette tervünket, de három olyan történelmi folyóirat munkatársaként és szerkesztőjeként is, mint amilyen a Nyugat, a két Válasz és a Magyar Csillag volt. Tudtuk, hogy a hatalmon lévő elit nem sieti el az „adakozást”, egyrészt, mert a lapkérők zömét a népi-nemzeti radikalizmus képviselő­jének tekinti, amely már eleve lidérces és gya­nús gyülekezet a szemében, másrészt azért nem, mert van olyan okos, hogy tudja: a rend­szereket a mi térfelünkön nem politikai szer­vezkedések szokták megdönteni, hanem a kultúrában fölhalmozódó erők. Főként az iro­dalmi töltetűek, amelyek előbb a lelkeket győ­zik meg csöndben, s a meggyőzött lelkek ké­sőbb változást követelnek. Ma már történelmi tény, hogy arcpirítóan türelmesek voltunk, Illyéssel az élen. A szivár­gó ígérgetések, hogy lehet szó ilyen lapról, ha éppenséggel nem kábítottak is bennünket el, de ránk adták a fegyelem és a várakozás kény­szerzubbonyát. S elmúlt egy évv­el kettőv él há­rom és Illyés Gyula ezerkilencszáznyolvanhá­­romban úgy halt meg, hogy semmilyen választ se kapott az általa is támogatott hatalomtól. Se kitérőt, se elutasítót. Rágalmazó szavakat annál többet. Még éle­tében, de a halála után méginkább hallani le­hetett innen-onnan, hogy a lap megszerzésé­ben az „új népiek” Illyés tekintélyét csupán trójai falónak akarták fölhasználni. E kétfelé pofozkodó gyanúsításban benne lappangott az is, hogy a megöregedett író, sajnos, már nem vette észre a mögé fölzárkózók fondorla­tát — valójában tehát a hatalom egy felelőtlen kalandtól mentette meg azzal őt, hogy nem já­rult hozzá a lap elindításához. Mondjuk ki végre: a gondos körültekintők Illyés Gyulát nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar prog­ressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasság-eszményéhez iga­zodva, a negyven éve vergődő magyarság bel­ső megújulását akarta elkezdeni, bukott forra­dalom és bukdácsoló reformok után. Tíz évnek s egy csöndesen lezajló hatalom­változásnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a Hi­tel első száma most végre napvilágot láthas­son. * Tíz év! Egy egész korszak! A két világhábo­rú közt színre lépő íróink alig egy-két évvel kaptak csak több időt a sorstól, hogy korsza­kos művek egész sorával gazdagítsák a magyar irodalmat. Még leltározni se könnyű, hogy mi minden fért bele József Attila, Németh Lász­ló, Veres Péter, Illyés, Cs. Szabó László, Sza­bó Lőrinc, Márai Sándor, Halász Gábor, Féja Géza, Radnóti s mások tíz esztendejébe, mondjuk ezerkilencszázharminctól negyven­négyig. Mi, az imént emlegetett tíz eszten­dőnkben továbbra is csak várakoztunk, ten­gődtünk, kilincseltünk. Tömérdek feladatunk lett volna, de nem abba roskadtunk bele, hogy rosszul oldottuk meg őket, hanem hogy hozzá se kezdhettünk a megoldásukhoz. Volt egy pillanatunk a tökéletes megcsúfol­­tatásunk hetedik évében, amikor többünkben fölmerült, hogy a Tiszatáj durva lemészárlása után, a Hitelt is földalatti lapként kell megje­lentetnünk, mint ahogy a pótolhatatlan szere­pet betöltő Beszélő is megjelenik. Hogy a Hitel mégsem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a minden­áron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszútávra tervezett megfontoláson. Természetesnek, sőt üdvözlendőnek tartjuk, ha egy kimondottan politikai célokért küzdő folyóirat elszakítja magát minden kötöttség­től, minden cenzúrától és a föld alá vonul. Döntése önmagában is beszédes eszköz. Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megvál­toztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel. Mert radikalizálni, szerintem, előszörre csak vala­milyen kisebbséget lehet, illetve­ egy levert, de egészséges ösztönű népet, amelynek nem sok vesztenivalója van. Ha mi a huszadik századi történelmünk tragédiasorozatát nézzük is csu­pán, a veszteség­lista alapján azt állapíthatjuk meg, hogy nekünk már nincsenek kockáztatni való tartalékaink, mert mi már minden el­­veszthetőt elveszítettünk. Már-már magunkat is. Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet. A lélek és a tudat fokozatos erősítése­­ követhető és vállalható célokkal. Ezen kívül, persze, még volt más okunk is a „harmadik­ utas óvatosságra”. Az, hogy mi a politika megújítása mellett az irodalom mód­szeres és lassú megújítására is gondoltunk, s a szépirodalmat ezért semmiképpen se szeret­tük volna lecsábítani a föld alá. Hogy jól döntöttünk-e ebben, vagy rosszul, nem tudjuk bizonyítani. Azt viszont többször is tapasztaltuk, hogy a tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk, épp a csöndes eszelős­­sége miatt, sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét. Az a véletlenszerűen kialakult helyzet, hogy a Hitel szerkesztői és belső munkatársai olyan írók, irodalmárok, értelmiségiek, akik hosszú időn át büntetett előéletű alakjai voltak a hivatalos szellemi életnek, finoman ugyan jelez valamit, de nem dönthet el és nem hatá­rozhat meg semmit. Egyébként sem elégtétel szerzésre verődtünk össze, hanem munkára. Hogy mi ez a munka? Mi ez a föladat? Még csak fölvázolni sem tudjuk, legföljebb fölvillantani belőle valamit. Kezdjük előbb egy kemény, csonthéjas és kihívó általánosítással. Trianon óta a magyar­ság folyamatos drámában él. Megrázó és bot­rányos jelenetek egymást váltó szorításában. A jó és a rossz, a fölemelt fej és a hitványság neurotikus szélsőségei között. Az egyik olda­­­­lon ott van például a második világháborús szerep, a balekség, a téboly, a beszorítottság elfogadása, a másikon viszont alig pár évvel később 1956 megtisztulást kereső ösztöne, a nemzet másoknak is példát mutató kiállása. Mik ezek az ide-oda csúszkáló végletek bennünk? Örökölt bizonytalanságaink vagy suta történelmi kompenzációk? Hogyan le­hetséges az, hogy 1944. március 19-én, vagy október 15-én, a szerencsétlen kiugrás még­­szerencsétlenebb napján, képtelenek vagyunk saját érdekünkben az áldozatra, 56 októberé­ben viszont aggálytalanul képesek? Zavaro­dottságunk természetrajzát végre, azt hiszem, nemcsak jószemű és szigorú történészeknek kéne elemezniük, hanem a mélylélektan elemzőinek is. De épp itt kezdődik a baj. A harmincas évek írói, történészei még megpróbálták körüljárni a nagy Trianoni Sziklát és kialakíta­

Next