Hitel, 1988. november-december (1. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 1. szám - Csoóri Sándor: A visszaszerzés reménye
4 HITEL» 1988. 1. szám * CSOÓRI SÁNDOR A VISSZASZERZÉS REMÉNYE A hetvenes évek közepén már egyre világosabban lehetett látni, hogy a látszatsikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik. Sokunkban már akkor fölrémlett az ismerős aggodalom, hogy egy agonizáló ország részvétet kelthet mindenkor, de egy levegőtlenségtől fuldokló, amely ablakot is nyithatna, nem kell soha. Ekkor határoztuk el néhányan, írók, történészek, közgazdászok, orvosok, nevelők, hogy kérünk egy — hetente vagy két hetente — megjelenő lapot, és szellemi-politikai gátakat emelve megpróbálunk elébe állni ennek a felénk hömpölygő romlásnak. A gondolat mellé sikerült megszereznünk Illyés Gyula magasszintű föltételeken nyugvó támogatását, aki nemcsak írói rangjával hitelesítette tervünket, de három olyan történelmi folyóirat munkatársaként és szerkesztőjeként is, mint amilyen a Nyugat, a két Válasz és a Magyar Csillag volt. Tudtuk, hogy a hatalmon lévő elit nem sieti el az „adakozást”, egyrészt, mert a lapkérők zömét a népi-nemzeti radikalizmus képviselőjének tekinti, amely már eleve lidérces és gyanús gyülekezet a szemében, másrészt azért nem, mert van olyan okos, hogy tudja: a rendszereket a mi térfelünkön nem politikai szervezkedések szokták megdönteni, hanem a kultúrában fölhalmozódó erők. Főként az irodalmi töltetűek, amelyek előbb a lelkeket győzik meg csöndben, s a meggyőzött lelkek később változást követelnek. Ma már történelmi tény, hogy arcpirítóan türelmesek voltunk, Illyéssel az élen. A szivárgó ígérgetések, hogy lehet szó ilyen lapról, ha éppenséggel nem kábítottak is bennünket el, de ránk adták a fegyelem és a várakozás kényszerzubbonyát. S elmúlt egy évvel kettőv él három és Illyés Gyula ezerkilencszáznyolvanháromban úgy halt meg, hogy semmilyen választ se kapott az általa is támogatott hatalomtól. Se kitérőt, se elutasítót. Rágalmazó szavakat annál többet. Még életében, de a halála után méginkább hallani lehetett innen-onnan, hogy a lap megszerzésében az „új népiek” Illyés tekintélyét csupán trójai falónak akarták fölhasználni. E kétfelé pofozkodó gyanúsításban benne lappangott az is, hogy a megöregedett író, sajnos, már nem vette észre a mögé fölzárkózók fondorlatát — valójában tehát a hatalom egy felelőtlen kalandtól mentette meg azzal őt, hogy nem járult hozzá a lap elindításához. Mondjuk ki végre: a gondos körültekintők Illyés Gyulát nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasság-eszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után. Tíz évnek s egy csöndesen lezajló hatalomváltozásnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a Hitel első száma most végre napvilágot láthasson. * Tíz év! Egy egész korszak! A két világháború közt színre lépő íróink alig egy-két évvel kaptak csak több időt a sorstól, hogy korszakos művek egész sorával gazdagítsák a magyar irodalmat. Még leltározni se könnyű, hogy mi minden fért bele József Attila, Németh László, Veres Péter, Illyés, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Halász Gábor, Féja Géza, Radnóti s mások tíz esztendejébe, mondjuk ezerkilencszázharminctól negyvennégyig. Mi, az imént emlegetett tíz esztendőnkben továbbra is csak várakoztunk, tengődtünk, kilincseltünk. Tömérdek feladatunk lett volna, de nem abba roskadtunk bele, hogy rosszul oldottuk meg őket, hanem hogy hozzá se kezdhettünk a megoldásukhoz. Volt egy pillanatunk a tökéletes megcsúfoltatásunk hetedik évében, amikor többünkben fölmerült, hogy a Tiszatáj durva lemészárlása után, a Hitelt is földalatti lapként kell megjelentetnünk, mint ahogy a pótolhatatlan szerepet betöltő Beszélő is megjelenik. Hogy a Hitel mégsem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszútávra tervezett megfontoláson. Természetesnek, sőt üdvözlendőnek tartjuk, ha egy kimondottan politikai célokért küzdő folyóirat elszakítja magát minden kötöttségtől, minden cenzúrától és a föld alá vonul. Döntése önmagában is beszédes eszköz. Mi azonban, akik egy lap segítségével nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, sehogy se kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel. Mert radikalizálni, szerintem, előszörre csak valamilyen kisebbséget lehet, illetve egy levert, de egészséges ösztönű népet, amelynek nem sok vesztenivalója van. Ha mi a huszadik századi történelmünk tragédiasorozatát nézzük is csupán, a veszteséglista alapján azt állapíthatjuk meg, hogy nekünk már nincsenek kockáztatni való tartalékaink, mert mi már minden elveszthetőt elveszítettünk. Már-már magunkat is. Radikalizmus helyett itt csak a mindenre kiterjedő gyógyítás segíthet. A lélek és a tudat fokozatos erősítése követhető és vállalható célokkal. Ezen kívül, persze, még volt más okunk is a „harmadik utas óvatosságra”. Az, hogy mi a politika megújítása mellett az irodalom módszeres és lassú megújítására is gondoltunk, s a szépirodalmat ezért semmiképpen se szerettük volna lecsábítani a föld alá. Hogy jól döntöttünk-e ebben, vagy rosszul, nem tudjuk bizonyítani. Azt viszont többször is tapasztaltuk, hogy a tíz évre elhúzódó szörnyeteg türelmünk, épp a csöndes eszelőssége miatt, sokaknak erőt is adott: a megtörhetetlenség titkos érzetét. Az a véletlenszerűen kialakult helyzet, hogy a Hitel szerkesztői és belső munkatársai olyan írók, irodalmárok, értelmiségiek, akik hosszú időn át büntetett előéletű alakjai voltak a hivatalos szellemi életnek, finoman ugyan jelez valamit, de nem dönthet el és nem határozhat meg semmit. Egyébként sem elégtétel szerzésre verődtünk össze, hanem munkára. Hogy mi ez a munka? Mi ez a föladat? Még csak fölvázolni sem tudjuk, legföljebb fölvillantani belőle valamit. Kezdjük előbb egy kemény, csonthéjas és kihívó általánosítással. Trianon óta a magyarság folyamatos drámában él. Megrázó és botrányos jelenetek egymást váltó szorításában. A jó és a rossz, a fölemelt fej és a hitványság neurotikus szélsőségei között. Az egyik oldalon ott van például a második világháborús szerep, a balekség, a téboly, a beszorítottság elfogadása, a másikon viszont alig pár évvel később 1956 megtisztulást kereső ösztöne, a nemzet másoknak is példát mutató kiállása. Mik ezek az ide-oda csúszkáló végletek bennünk? Örökölt bizonytalanságaink vagy suta történelmi kompenzációk? Hogyan lehetséges az, hogy 1944. március 19-én, vagy október 15-én, a szerencsétlen kiugrás mégszerencsétlenebb napján, képtelenek vagyunk saját érdekünkben az áldozatra, 56 októberében viszont aggálytalanul képesek? Zavarodottságunk természetrajzát végre, azt hiszem, nemcsak jószemű és szigorú történészeknek kéne elemezniük, hanem a mélylélektan elemzőinek is. De épp itt kezdődik a baj. A harmincas évek írói, történészei még megpróbálták körüljárni a nagy Trianoni Sziklát és kialakíta