Hitel, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-8. szám)
1990 / 1. szám - Kolozsvári Papp László: A síremlék árnyéka
4 HITEL • 1990. 1. szám nyám, Magdus, aki Kolozsváron él, s néha megfontolt, néha hisztérikus kérdésemre, miszerint: mi lesz, Anyám?, rendszerint azt válaszolta: Nézd, én itt születtem, itt is akarok meghalni; a nagyon okos Anyám évekkel ezelőtt egyszer azt mondta: Nézd, fiam, ha megéred, hiszen én már tán nem érem meg, de te biztos megéred, figyeld meg, fiam, figyeld meg, hogy ha Ceaușescu meghal - hiányozni fog. Aztán éjjel, 1989. december 23-ról 24-re virradóra, amikor kettő felé (mondhatni, szokásom szerint) megvettem az EMKÉ-nél az újságok vasárnapi különszámait, hazajöttem, s ágyba fekve, az egész napi olvasástól, alvatlanságtól vörös szemmel, iszonyodva, lelkesedve, szinte sírva és szinte kacagva olvasni kezdtem, egyszeresen belém hasított: Ceaușescu nekem máris hiányzik! És nem értettem. Ki érti ezt! Gondolkodni kellett rajta. Mi az az érzés, amit felületesen, Anyám évekkel ezelőtti futó megjegyzéséből kölcsönözve, úgy nevezek el magamban: hiányzik? És rájöttem: én „együtt éltem” ezzel az emberrel az elmúlt húsz esztendőben, alakította életemet, szinte már szervi, de mindenképpen lelki elváltozásokat okozott; harcoltam vele magamban magammal; meghatározta „legjobb éveimet” - ahogy mondani szokás -, elfojtásokat, indulatokat, hiányokat és csömörig telítettségeket hozva létre a szervezetemben; regények megírásával védekeztem ellene, ha ő nincs, nem írom meg a Madarak voltunkat, és nincsen Malomárok... De mégis, hogyan van, hogy úgy érzem, mintha szervemet vették volna ki, egy szervült kóros daganatot, mely nélkül más, jobb lesz az életem, de egyelőre, a műtéti sokkban még úgy érzem, hiányzik. De mert ez nem volt elég magyarázatnak, magam számára is váratlanul, eszelős álmatlanként sorolni kezdtem, mi szűnik meg az életemben ennek a szörnyű tehetségű embernek a megszűntével, Nicolae Ceaușescu letűntével, akit sokmindennek mondtak el, de akitől egyvalamit nem lehet elvenni: a Hatalom megszerzése és megtartása rettenetes képességét. Századunk két legnagyobb negatív személyiségét csak jóval haláluk után kezdték gyűlölni igazán országukban, Hitlert, de főképpen Sztálint rajongó imádó tömegek vették körül szinte halálukig - bizonyos értelemben túltesz rajtuk Nicolae Ceaușescu: őt országa nemzetiségi része (magyarok, németek, szerbek, törökök, lipovánok, cigányok, makedónok, bolgárok, szlovákok, lengyelek és a többi) a hatalomra kerülése pillanatától fogva gyűlöli, s országlásának körülbelül a tizenötödik esztendeje táján, a hetvenes évek második felétől kezdve gyűlöli immár a románság is, hogy az évtized végére egyetlen néma, suttogott, összenézésekben villogó, összenem-nézésekben megbúvó gyűlölet-orgiában olvadjon össze mindenki Romániában - tán csak a kivételezetteket, s a most, ezekben a percekben is harcoló pretoriánus gárdát, a szekuritáte-janicsárságot leszámítva ... isszatérve a magam kis-nagy hiányérzetnek elnevezett valami más érzésemre: nincs többé az az ember, aki számomra, éppen Temesváron, hiszen ott éltem 1965-ben, Dekrét Mikiként lép elő - első Első Titkári Intézkedése még az lévén, hogy négy gyereket tesz kötelezővé minden 45 évet be nem töltött nő számára Romániában, ó, a harminc milliós nemzet álma! Dekrét Miki - úgy hangzik, mint valami kedves-diákos csúfnév. És csapongva időben és térben: ha legközelebb megérkezem Kolozsvárra, nem kell a legszűkebbre vonnom meglátogatandó ismerőseim, barátaim körét, nehogy nekik ártson meg az íróféle magyar állampolgár látogatása, vagy engem tiltsanak ki - hiszen akkor az a nem sok ember aki általam jut gyógyszerhez és némi élelmiszerhez, akár meg is halhat, még ha esetleg, nem hal is meg. És vége annak, hogy feltűnően és érthetően hívom fel barátaimat, Lászlóffy Aladárt, Kántor Lajost - akinek az udvara az utóbbi években a gépkocsimnak is oltalmat nyújtott, s ezzel Lajos, tudom!, kockázatot vállalt, esetleg Szilágyi Istvánt, akikkel úgy ahogy tartottam a kapcsolatot, érthetően hívom fel őket Anyámtól, hadd tudja meg a Szeku, hogy ott vagyok. Mert ahogy nagyszerű író barátom, Augustin Buzura (Guszti) mondta volt: Lóci - nem tudván ejteni a mély magyarát -, viselkedj feltűnően, csinálj mindent a szemük előtt, Ana Blandianát is azért kezdte el zaklatni a Szeku, mert félt tőlük, rejtőzködni, bújkálni próbált, mindig nyíltan, a lehető legfeltűnőbben”, mondta tehát Guszti, akkor tán békén fognak hagyni... És vége annak, hogy Aladár úgy fogadjon: Gyere, ma este van „nyáminyámi!” - értsd rajta: beszédet mond a Főnök, Nicolae Ceaușescu - akit uralomra jutásakor, 1965-ben még Niculaénak írtak itt-ott -, mert a „nyáminyámit” minden alkalommal megnéztem-meghallgattam az utóbbi években, ha Kolozsváron jártam. De miért, miért?, kérdezte Gyöngyi, Lászlóffy Aladár felesége. Mert ez egyedülálló, ilyet soha sehol nem látni, és eljön az idő, amikor nem lesz beszéd, ütemes taps, jelszavak skandálása! Mert szeretem a történelmet, s bizony Hitlert is szeretném hallani, Sztálint is látni (de ha igazán kíváncsi valaki rá, inkább Churchillt, Napóleont), és itt és most olyasmit láthatok, amit sehol másutt Európában! És láthatok még a tévében témás táncot: betáncol egy fehér köpenyes mérnök tervrajzzal, aztán munkások táncolnak be, tegnap még kukoricás, magyar! És rajongó szavalatokat hallhatok a Főnök és felesége tiszteletére és imádatára ... így történt aztán, hogy Lászlóffy Aladár és neje még ’89 októberében is végignézte a kedvemért a román tévé egész esti adását. És ez úgy nem lehetséges többé. És nem lehetséges immár az sem, hogy azt mondja Anyám Kolozsvárott: Menj már, vedd ki a cukrot és az olajat az útleveledre ... És nem kérdezik tőlem (maguktól), mint vagy tizenöt esztendeje: Meddig tart ez még?, ez nem lehetséges! Hogy aztán maguknak válaszoljanak: Ez min- Kolozsvári Papp László A síremlék árnyéka