Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1858

NEWTON ÉLETE, IRATAI, ÉS FÖLFEDEZÉSEI. Második rész. V. Grigy franczia a­ki Londonba érkezik, mondja Voltaire a Lettres philosophiques­­ban, igen megváltozva találja a dolgokat, mind a bölcsészetben, mind minden egyéb­ben. Otthon a világot tele hagyta, itt üresen találja. Párisban úgy látják, hogy a mindenség valamelly finom anyag érvényeseiből van összealkotva; Londonban mind­ebből semmit sem látnak. A francziáknál a hold nyomása okozza az árt és apályt, az angoloknál pedig ellenkezőleg a tenger nehézkedik a hold felé, ollyaténképen, hogy mikor önök azt vélik, hogy a hold magas vízállást fog eszközölni, ezek az urak meg azt hiszik, hogy alacsony vízállásnak kell lenni, a­mit szerencsétlenségre nem lehet beigazolni, mivel hogy a dolog felől tisztába jöhessünk az áramlásokat a teremtés első pillanatában kellett volna megvizsgálni. Megjegyzendő még, hogy a nap, melly Francziaországban épen nem folyik be ebbe az ügybe, itt a hatás negyed részéig szintén tényezőül lép föl. A mi cartesianusainknál minden valamelly izgalmas ráhatás által történik, a­mit nem igen lehet megfogni; Newtonnál pedig a vonzás következ­tében, a­minek okát megint nem ismerjü­k jobban. Párisban önök úgy képzelik a földet mint egy dinnyét, Londonban a két oldala lapos. A fény egy cartesianusra nézve a légben létezik, egy newtonianusra nézve a napból jön hat és fél percz alatt. Önök vegytana minden működést savak, alkálik és finom anyag segélyével hajt vég­be; az angoloknál a vonzás ural, még a vegytan felett is.“ Valóban Voltaire ismertette meg Newtont Francziaországgal, bár a Prin­cipi­um­ok megjelente után csak harminc­ év múlva kezdett el róla szólani. Fonte­­nelle csak nagy tartózkodással, és az uralkodó vélemény iránt nagy kímélettel fej­tette ki a vonzás elméletét és a fény fölbontását,­­ és mindamellett az angol böl­csészeket ollyan kevéssé ismerték akkor Francziaországban mint Anglia alkotmányát. Ha Voltaire a régens által száműzetésbe nem küldetett volna, ha ollyan szenvedélye­sen Newton dicsőségéhez nem szegődött volna, ha nem idézte volna szüntelen min­dennemű munkáiban a tudós angol nevét, és nem írt volna egy egész kötetet bölcsé­szete felett: a XVIII. század meglehet nem ismerte, vagy csupán tagadta volna az angol bölcsészet fölfedezéseit, és Newton pártfelei kénytelenek lettek volna róla azt mondani a­mit Kepler mondott saját munkáiról: „A koczka el van vetve, megírtam könyvemet, a jelenkorban olvassák-e vagy az utókorban, mit tartozik reám? várakoz­­hatik az olvasójára! Isten nem hatezer évig várt-e munkáinak egy észlelője után?“

Next