Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1859

PHIDIÁSZ IFJÚKORA. i. i Az olimpiai Jupiter lábai alatt ezen fölirat vola bevésve: „Én az athénei Phidiász — Charmides fiának — műve vagyok.“ Nem látszik-e hiábavalónak efféle elővigyázat? Melyik művész bízhatott vala nagyobb joggal mint Phidiász, a történelem gondos­ságában, hogy az — életének minden részleteit s talentumának minden termékeit az utókornak adandja át? Azonban a történelem nagyon is igazoló hallgatása által Phi­diász bizalmatlankodását. Nélküle még atyja nevét sem ismertük volna meg; azon nevet, melyet Göröghon bizonyos kegyeletes szokása mindenkor a fia halhatatlan­ságával fűze össze. Azt hihetnék, hogy az ókor bölcsebb s kegyeletesebb lévén mint mi, különbséget ten az ember és a lángész között, homályban hagyván minden gyarló­ságait az elsőnek, hogy az utóbbi annál tisztább fényben tündököljék. A legnagyobb művészeket kisebbíti a hű életrajz: jobb szolgálatot tesz az ember dicsőségüknek, ha a századok kíváncsiságának nem ad egyebet át, mint neveket s mesterműveiket. És valóban Phidiász ránk nézve az ókori művészet személyesítője lön, de magán­élete majdnem ismeretlen előttünk.­­ Perikies századát tölti be, és alig lehet va­lami biztos adatot messzeható életpályája felől szerezni. Mindenek előtt születésének ideje bizonytalan, csak egybevetés folytán helyezik azt a marathoni ütközet időtájára. E szerint el kell fogadnunk, hogy ezen győzelem örökítését czélbavett szobrok, csak húsz évvel később nyertek az atheneiek által szentesítést, mivel Phidiász volt szer­zőjük. Ha a nép azokat mindjárt a diadal után rendelte volna meg, azaz, ha Phi­diász, a­ki akkor csak gyermek volt, már meglett korú s hírneves művész lett volna, akkor a Pisistratidák bukásánál huszonöt évvel előbb kellett volna születnie. Követ­kezéskép, körülbelül hetven éves lett volna akkor, midőn életének legtevékenyebb korszaka kezdődött, s így hetvenedik és nyolc­vanadik éve között készítette volna az aranyból s elefántcsontból faragott Minervát, az olimpiai Jupitert, akkor halmozta volna el Parthenont szoborműveivel, akkor vezette volna Perikies minden munkálatait, egy szóval legvégső aggkorában teljesítette volna azt, a­mire az ifjúkor heve­s a férfikor teljes ereje kívántatik meg. Ilyen csuda nem hihető. Ellenkezőleg, kénytelenek vagyunk belátni, hogy az atheneiek nem emel­­hetének azonnal a marathoni győzelem után emlékoszlopokat, mert a persák két­­ségenkivül el nem mulasztják vala — midőn tíz évvel utóbb a várost fölgyújták — azokat megsemmisíteni. Természetesnek találandjuk, hogy még Xerxes megveretése után is, a nép inkább gondolt házainak s falainak fölépítésére, mintsem hiúsága kielégítésére. Nem is képzelhető, hogy az annyi romlások által megrongált Athen, 1 .

Next