Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)
1873-01-05 / 1. szám
letben az ezen tulajonokkal felruházott polgárok le- shetőleg egyesítessenek, ahol az alkotmányosság és szabadelvűség biztosítéka abba helyeztetik, hogy egyegy küldöttségbe vagy szakbizottságba minél számosabb tag beválasztassék, ismét csak mellékes tekintettel az érintett tulajdonokra; s hol aztán e tagok — bár elfogadják, sőt igénylik a megtisztelésnek vett beválasztatást — távolról sem tartják lelkiismeretes dolognak nemcsak azt, hogy feladatuk tárgyát s a megfejtés eszközeit kissé behatóan tanulmányoznák, de még azt sem, hogy értekezleteken megjelennének, ott elmaradhatatlanul következik, hogy amint jön egyik gyűlésen egyik néhánytag, másik gyűlésen másik néhány tag döntvén, többnyire a maga avatatlansága érzetének nyomása alatt, tulajdonképen senki sem felelős, és a végzésekben egység s következetesség helyett örökös a tétovázás, a végrehajtásban örökös a fennakadás , a késlekedés, a habozás. Köztudomás szerint így van ez Vásárhelyen, amikor aztán természetes, hogy itt a szóban forgó útépítésnél is mindennek el kellett késnie a terv végelfogadásától fogva, a költség megszerzésén át a vállalkozónak munkába állíttatásáig, és rendben, pontosan semmi sem történhetett. S merem állítani, hogy miután az útnak elkészített ágyát kőburkolat nélkül érte a késő ősz, célszerűbb intézkedést alig találhattak volna a homokréteggel bevonásnál, csakhogy annak is idejében , a kellő minőségű homokból és a kellő vastagságban kellett volna történnie. Tehát a rendszerben (sajátlag rendszertelenségben) gyökerezik a baj, amely szerint alakíttatnak nálunk a tanácskozó és végrehajtó testületek, bizottságok stb. S míg ennek képtelen voltáról saját veszedelmünk meg nem győz bennünket annyira, hogy e rendszerből végkép kijózanodunk, addig ez az útépítési eset csak egy szem a hibák azon láncolatában, melyet tovább fűzni itt még a legavatottabb és legfáradhatatlanabb tisztviselő is úgyszólván kényszerítve van, s mely hibák láncolatának a városi közügyek intézésében valamint megelőzőleg több még fontosabb szemeit ismerünk, úgy készen lehetünk reá, hogy a jövőben szintén nem kevésbbé fontosak még következnek. És ez állapotban a veszedelmet csak nevelő elfogultságnak tartanám, ha valaki az ily alkalmakat, bármi számításból, kizsákmányolni törekednék a£ó0 , hogy városunk jelen hatósága előtt tornyosítsa az akadályokat, melyek miatt anélkül is alig mehet valamire. Ne örüljön annak senki, ha ez a hatóság akarva nem akarva hibákat követ el; a közügy siratná meg ezt az örömet, s kérdés: van-e képességünk annak megenyhitésére? — És ne bánjuk mi, ha ez a hatóság bírna kedvező eredményt is felmutatni: a közjóllét nem válogat ápolóiban. (Barzó Imre: Tárnák*. Szemelvények Auerbach „Kincses láda“jából. A magyar nép a németről nem igen kiván többet tudni, mint hogy „huncut a német“; ezt hallja után útfélen, sőt igen sokan vannak, kik ezt a magyarság jelszavának , a magyar hazafiság csalhatatlan kifejezésének tartják. Némelyek ugyan bölcs képpel magyaráznák, hogy tisztelik ők a német nemzetet s tudják ők, hogy mit értenek ama jelszó alatt, hanem azért arról a német nemzetről biz ezek is szép keveset tudnak, szüntelen a körül forogván, hogy csak német a német. Mindettől eltekintve, egyedül abból a célból, hogy alkalma legyen közönségünknek a németet a maga kedélyes otthonában is ismerni, és egyetmást mulatságos tanulságképen tudomásul venni: közölni fogunk egyelőre csak az előlnevezett műből egyes részleteket, megjegyezvén, hogy ez a mű még 1845—48-ban íratott a német nép számára, azon németekére, kik ma az európai béke és rend fentartói. András levele rokonához. Hiszen tudok én egyet mást, kedves rokon, de mikor egy puskavégről kérdezik ez embert, mi se jut eszébe s úgy áll mint egy süldő vadász. Persze hogy sokat megértem, a mai fiatalságból féltucatnak elég volna elviselni. De ha azt mondják: gyere, beszélj valamit — hát ott bámul a borjú az uj kapura. Ha nálam volnál, azt mondanám, hogy kezdjed te. Kezdeni! ez a záptojás, bizony ez! Hanem e mondásnak története van, mely itt eszembe jut. — Hiszen te még ismerted a gazdag Kippel kereskedőt, ki a háború alatt úgy meggazdagodott. Olyan háborús időben, mikor minden töviről helybe van állítva, fortélyos emberek csak jutnak valamihez. No tehát az én Kippelem élelem-szállítója volt a regensburgi nagy kórháznak, csakhogy a szállításból nem lehet megggazdagodni, sőt ellenkezőleg a nemszállításból. Dec. 28-án d. u. 2 órakor Kovács Ferenc iparegyleti elnök úr, választmányi gyűlést tartott. A főfőtárgyat az újraalakulás képezi. Ugyanis, Iparegyletünk 6 éves alakulási ideje 1873. ápr. havával lejár, az volt a kérdés: megalakuljon-e csdlag és mikép ? A megalakulást minden jelenlevő tag kívánta, még pedig úgy, hogy a megalakulás nem évekhez kötött, hanem állandó legyen s kezdetét 1873. jan. 1-jével vegye, úgy azonban hogy 1873. ápr. végéig az Iparegylet jótéteményeit a régi tagok, be nem lépésük esetében is élvezhessék. Egyhangúlag kimondatott a régi alapszabályok átnézése is, kapcsolatosan az előzőleg választott bizottság által újólag készített alapszabályokkal, e munka egy új bizottságnak adatott át. Élénk eszmecserére nyújtott alkalmat azon kérdés, hogy az újólag s most már állandóan alakuló iparegylet miket öleljen magába, s a közjó előmozdítása céljából mikre fordítson nagy figyelmet ? Némely tag úgy vélekedik , hogy az új ipartörvény által megszüntetett céhek következtén alakulandó ipartársulatok hozassanak ez iparegylet által „egy kalap alá“ s ez által lépjen az iparegylet a cselekvés terére. Garzó, hosszabb, alapos s meggyőző beszédben kifejtő, hogy ez még most lehetetlen, részint az anyagi erő hiánya, részint a fejletlen állapotok miatt, maradjon az iparegylet még most az általa idáig elfoglalt téren, ébreszsze az erőket, tanítson józanul felfogni ez érdekeket, buzdítsa, támogassa a törekvést, tisztázza a fogalmakat, adjon irányt, tanácsot, tegye éppen fejlődővé a közszellemet, s ezen munkássága által segítse a már keletkezett vagy keletkezendő ipartársulatokat is, legyen szellemileg munkás minden téren, ahol a közfejlődést, vagyonosodást, jóllétet előmozdíthatja. Ez előadás osztatlan tetszésben részesült s elhatároztatott, hogy ajánltatni fog: az állandón alakuló iparegylet maradjon mostanig elfoglalt terén, alapszabályai átnézetvén s a körülmények s szükségekhez idomíttatván. — Balogi, igen nagy súlyt fektet a gazdaközönség bevonására, mint akik őszerinte szintén iparosok, mégpedig, akik oly Az én Kippelem az élelmezési biztossal egy kézre dolgozott : ez nyugtatványt ad neki mindenről, mi a papíron írva van, a főszámolónak vagy kicsodának meg mindent ki kell fizetnie. Kippel uram egyszer megint jön egy hosszú számlával, melyben egyebek közt ez is állott: átvétetett ennyi s ennyi ezer tojás. Pedig akkor alig volt tyúk amely tojt volna, mind elriadtak a sok lövöldözéstől és a nagy felfordultságtól. Erre igy szól a főszámoló vagy kicsoda: „De Kippel úr, mindig itt van ennyi tojás a számlájában, hova lesz az? Hiszen , ha ezt mind felhasználják, a betegeknek minden porcikájuk csupa petefészek lenne.“ „Igen ám“ mond az én Kippelem,“ de záp is akadt közötte. „No, ezek a záptojások,“ mond a főszámoló vagy kicsoda, s úgy megnevet ahogy csak bir. Hanem azért aztán a pénzt kifizette, csakhogy nem mind, hisz’ neki is kellett a sárgájából. Bizogy akkor egyik kéz a másikat mosta. Nem rég a tiszttartónkkal afelől beszélgettem, hogy mégis sok a világon a hivatalnok. Tudod, az egy talpig derék ember, lehet vele egy-egy okos szót váltani. Ő erre így szólt: „Igen, édes Andrásom, ha mind jóravaló volna, kevesebb kellene belőlük, de sok nem igen alkalmatos közöttük, s mégis ime csak be vannak téve.“ „Épen ezek a záptojások, mondom, s elmeséltem neki a Kippel történetét. Mostanában sokat és sokszor gondolkodom a hivatalnokokról. Nem csupán azért, hogy az én sógorom is az, nem, átaljában. Ki a hivatalnokokra rosz szemmel néz azért, mert hivatalnokok, az bolond. Való, hogy gonosz, gonosz egy dolog, hogy ma még csak szemétgödröt se áshatni anélkül, hogy egy hivatalnok az ő bölcs orrát oda ne üsse. De ami ebben baj, azt más ajtó előtt keresd. Persze hogy vannak akiknek kedvük telik a parancsolásban. Minden emberben van elbúva egy kis parancsoló ördög, vigyáznia kell, nehogy ez holtigvaló hivatalba jusson a házban ott a tanács-kalap alatt a két váll között. *) Mindenki észreveheti, hogy e levél ahoz hasonló állapotban íratott, amilyennel minket is boldogítani akartak az ötvenes években. De azt is tapasztalhatja mindenki, hogy ami mai alkotmányos állapotunk ilyen gyámkodást nem tűr, azt pedig érezheti, hoggy naivan elvámoltalanok is vannunk. Iparegylet. V-aral foglalkoznak, mint a mely minden iparok tápláló anyja, éltetője, előmozdítója, s ezt úgy véli elérhetőnek ha a gabonanemek kiállítása is foganatosíttatik, még pedig úgy, ha a legszebb legsúlyosabb gabnanemek nemcsak elismeréssel, kitüntetéssel fogadtatnak, de az erőhöz mért jutalmakkal is dijaztatnak; ez eljárást a többi iparcikkekre is kívánja kiterjesztetni s e célból a tagsági dijat 50 krral látja szükségesnek felemeltetni. Igen jól hangzottak eme derék polgárnak s jeles gazdának ezen szavai, a kinek lelke a közjóért buzog s buzdítja társait is, álljanak önnön javukért s a közjóért a törekvők mellé, hogy a nagy munka, e város felvirágoztatása, közös erővel végrehajtassék. Egy tag felszólalt, hogy a tisztelt Balogi úr által érintett dolgok már régóta törekvése tárgyát képezték Kovács Ferenc elnök úrnak, s több erre vonatkozó adatot számlál fel; s hogy az eredmény nem kielégítőbb, ennek oka általános gyarlóságainkban keresendő, haladás azonban — még pedig nem csekély — ez irányban is szemlélhető , — a tagsági dijat, a szükségekhez képest 3 írtról 4 írtra véleményezi felemeltetni. Mindezen dolgok az alakitó közgyűlésnek fognak ajánltatni. — Blau Jakab tag ajánlja, hogy az Iparegylet valamely teremében állítassanak fel oly szekrények , melyekben a gazdák s iparosok helyezhessék el termelvényeiket, hogy azok a vevők által megszemlélhetők legyenek, hiszi hogy ez intézkedés egyfelől igen jövedelmező teend , másfelől új pezsgést teremt, érdeket ébreszt és szaporítja a tagok számát. Ez indítvány igen élénken foglalkoztatá a kebleket, de ez is úgy mint a többi a megalakulandó egylet közgyűlésének hagyatott fenn. Megyelka József pénztárnok az egylet pénztáráról tesz jelentést. — Aggodalomra nincs ok, a tagok buzgósága mindent kiegyenlít, de fájdalom, mutatkoznak olyanok is , akik hátramaradásban vannak! Ugyan miféle polgár az, aki nemcsak hogy nem segít a köztörekvésen , de még a maga köteles terhét is mások vállára rakja ? Feleljen erre a lelkiesméret. Idő előtt azonban nem lehet megróni senkit, nem lehet elhinni, hogy találkozzék az Iparegyletben oly ember aki kötelességét ne teljesítse. Remélhető, hogy Megyelka úr, buzgósága által a hátralékokat is be fogja kapni. Kovács Ferenc elnök úr örvendve jelenti, hogy a kecskeméti iparkiállításon , amely nagyszerű volt, iparosaink kitüntetésben részesültek , mégpedig mindnyája aki csak pályázott! Megyelka József arany-, Patócs István, Tót Sándor ezüst-, Plóha Illés bronzérmet, Groszpéter Károly dicsérő oklevelet nyertek. Ezt a gyűlés is örvendetes tudomásul vette. Voltak a gyűlésnek még több tárgyai, amiket ez alkalommal — a túlságos hosszadalmasság kikerülése végett — érintetlenül hagyok , csak azt említem még meg, hogy az újjá s állandóvá alakulás céljából, egy Hát mondok, ha némely hivatalnok merő parancsolási és kormányzási kedvtelésből semmit sem akar megengedni, hacsak ő meg nem rendelte, ha minden tyúkot elfog, hogy megtudja tojás-e, s van-e joga kovácsolni, mindazáltal a hivatalnokok legnagyobb része valóban jót akar. Úgy gondolkodnak ezek, hogy nekik kötelességük mindenről gondoskodni, az emberek nagyon ostobák és nem tudnának magukon segíteni, azért az elöljárók feladata a gyermekekre jól vigyázni.*) De egyrészt nem magunk szolgáltatjuk-e erre az okot az által, hogy magunktól semmit sem teszünk. Ezért én annál maradok: intézzük a dolgot úgy, hogy a polgárok lehetőleg maguk tartsanak rendben mindent, és hogy ne kelljen mindent felülről parancsolni. Épen itt a bökkenő , mitől a söpreje fölkavarodik. Részemről nekem mindig mondhatnám van: szeressetek engem csak felényire s engedjétek, hogy egy kicsit magam is gondoskodjam magamról. Egy régi közmondás szerint: boldogságot, jó kedvet parancsolni nem lehet. Csak egy ember van a világon, aki engem és az enyéimet igazán boldoggá teheti, s tudod, ki az? Én magam. Amit az ember nem maga alkot, az nem is sajátja annak. Fel tudod-e nekem tenni a kalapomat, hogy az tökéletesen jól álljon? Ugye nem. Szerűt az vagy itt, vagy ott, félre van, magamnak kell helyreigazítanom, s alighogy egy parányit billentek rajta, már jól áll. Olyan szülők is találkoznak, akik gyermekeiknek mindent parancsolnak és erőszabnak, hogy mit csináljanak, a helyet, hogy engednék őket egy kicsit maguktól cselekedni. E szülők szintén jót akarnak , de nem jól cselekszenek. Amennyire csak lehet, mindenkit arra kell szoktatni, hogy maga álljon helyt magáért. Hogy azonban sokszor oly cudarul vagyunk a hivatalnokok gyámkodásával, az nagyobbára a mi maguk