Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)

1873-01-05 / 1. szám

letben az ezen tulajonokkal felruházott polgárok le- s­hetőleg egyesítessenek, a­hol az alkotmányosság és­­ szabadelvűség biztosítéka abba helyeztetik, hogy egy­­egy küldöttségbe vagy szakbizottságba minél számo­sabb tag­ beválasztassék, ismét csak mellékes tekin­tettel az érintett tulajdonokra; s hol aztán e tagok — bár elfogadják, sőt igénylik a megtisztelésnek vett beválasztatást — távolról sem tartják lelkiismeretes dolognak nemcsak azt, hogy feladatuk tárgyát s a megfejtés eszközeit kissé behatóan tanulmányoznák, de még azt sem, hogy értekezleteken megjelennének, ott elmaradhatatlanul következik, hogy amint jön egyik gyűlésen egyik néhány­­tag, másik gyűlésen másik néhány tag döntvén, többnyire a maga avatatlansága érzetének nyomása alatt, tulajdonképen senki sem felelős, és a végzésekben egység s következetesség helyett örökös a tétovázás, a végrehajtásban örökös a fennakadás , a késlekedés, a habozás. Köztudomás szerint így van ez Vásárhelyen, amikor aztán természetes, hogy itt a szóban forgó útépítésnél is mindennek el kellett késnie a terv vég­­elfogadásától fogva, a költség megszerzésén át a vál­lalkozónak munkába­ állíttatásáig, és rendben, ponto­san semmi sem történhetett. S merem állítani, hogy miután az útnak elké­szített ágyát kőburkolat nélkül érte a késő ősz, célszerűbb intézkedést alig találhattak volna a­ ho­mokréteggel bevonásnál, csakhogy annak is idejé­ben , a kellő minőségű homokból és a kellő vastag­ságban kellett volna történnie. Tehát a rendszerben (sajátlag rendszertelenség­ben) gyökerezik a baj, amely szerint alakíttatnak ná­lunk a tanácskozó és végrehajtó testületek, bi­zottságok stb. S míg ennek képtelen voltáról saját veszedel­münk meg nem győz bennünket annyira, hogy e rendszerből végkép kijózanodunk, addig ez az útépí­tési eset csak egy szem a hibák azon láncolatában, melyet tovább fűzni itt még a legavatottabb és leg­fáradhatatlanabb tisztviselő is úgyszólván kényszerítve van, s mely hibák láncolatának a városi közügyek intézésében valamint megelőzőleg több még fontosabb szemeit ismerünk, úgy készen lehetünk reá, hogy a jövőben szintén nem kevésbbé fontosak még követ­keznek. És ez állapotban a veszedelmet csak nevelő el­fogultságnak tartanám, ha valaki az ily alkalmakat, bármi számításból, kizsákmányolni törekednék a£ó0 , hogy városunk jelen hatósága előtt tornyosítsa az akadályokat, melyek miatt anélkül is alig mehet va­lamire. Ne örüljön annak senki, ha ez a hatóság akarva nem akarva hibákat követ el; a közügy siratná meg ezt az örömet, s kérdés: van-e képességünk annak meg­­enyhitésére? — És ne bánjuk mi, ha ez a hatóság bírna kedvező eredményt is felmutatni: a közjóllét nem válogat ápolóiban. (Barzó Imre: T­árnák*. S­zemelvények Auerbach „Kincses láda“jából. A magyar nép a németről nem igen kiván többet tudni, mint hogy „huncut a német“; ezt hallja után út­félen, sőt igen sokan vannak, kik ezt a magyarság jel­szavának , a magyar hazafiság csalhatatlan kifejezésének tartják. Némelyek ugyan bölcs képpel magyaráznák, hogy tisztelik ők a német nemzetet s tudják ők, hogy mit értenek ama jelszó alatt, hanem azért arról a német nemzetről biz ezek is szép keveset tudnak, szüntelen a körül forogván, hogy csak német a német. Mind­ettől eltekintve, egyedül abból a célból, hogy alkalma legyen közönségünknek a németet a maga kedélyes otthonában is ismerni, és egyetmást mulatságos tanul­ságképen tudomásul venni: közölni fogunk egyelőre csak az előlnevezett műből egyes részleteket, megjegyezvén, hogy ez a mű még 1845—48-ban íratott a német nép számára, azon németekére, kik ma az európai béke és rend fentartói. András levele rokonához. Hiszen tudok én egyet mást, kedves rokon, de mikor egy puskavégről kérdezik ez embert, mi se jut eszébe s úgy áll mint egy süldő vadász. Persze hogy sokat meg­értem, a mai fiatalságból féltucatnak elég volna elviselni. De ha azt mondják: gyere, beszélj valamit — hát ott bámul a borjú az uj kapura. Ha nálam volnál, azt mondanám, hogy kezdjed te. Kezdeni! ez a záptojás, bizony ez! Hanem e mondásnak története van, mely itt eszembe jut. — Hiszen te még ismerted a gazdag Kip­­pel kereskedőt, ki a háború alatt úgy meggazdagodott. Olyan háborús időben, mikor minden töviről helyb­e van állítva, fortélyos emberek csak jutnak valamihez. No tehát az én Kippelem élelem-szállítója volt a regens­­burgi nagy kórháznak, csakhogy a szállításból nem le­het megggazdagodni, sőt ellenkezőleg a nemszállításból. Dec. 28-án d. u. 2 órakor Kovács Ferenc iparegy­leti elnök úr, választmányi gyűlést tartott. A főfőtárgyat az újraalakulás képezi. Ugyanis, Iparegyletünk 6 éves alakulási ideje 1873. ápr. havával lejár, az volt a kérdés: megalakuljon-e csdlag és mikép ? A megalakulást minden jelenlevő tag kívánta, még pedig úgy, hogy a megalakulás nem évekhez kötött, hanem állandó legyen s kezdetét 1873. jan. 1-jével vegye, úgy azonban hogy 1873. ápr. végéig az Iparegylet jó­téteményeit a régi tagok, be nem lépésük esetében is él­vezhessék. Egyhangúlag kimondatott a régi alapszabályok átnézése is, kapcsolatosan az előzőleg választott bizott­ság által újólag készített alapszabályokkal, e munka egy új bizottságnak adatott át. Élénk eszmecserére nyújtott alkalmat azon kérdés, hogy az újólag s most már állandóan alakuló iparegylet miket öleljen magába, s a közjó előmozdítása céljából mikre fordítson nagy figyelmet ? Némely tag úgy véleke­dik , hogy az új ipartörvény által megszüntetett céhek következtén alakulandó ipartársulatok hozassanak ez ipar­egylet által „egy kalap alá“ s ez által lépjen az ipar­egylet a cselekvés terére. Garzó, hosszabb, alapos s meg­győző beszédben kifejtő, hogy ez még most lehetetlen, részint az anyagi erő hiánya, részint a fejletlen állapo­tok miatt, maradjon az iparegylet még most az általa idáig elfoglalt téren, ébreszsze az erőket, tanítson józa­­­nul felfogni ez érdekeket, buzdítsa, támogassa a törekvést, tisztázza a fogalmakat, adjon irányt, tanácsot, tegye éppe­n fejlődővé a közszellemet, s ezen munkássága által se­gítse a már keletkezett vagy keletkezendő ipartársulato­kat is, legyen szellemileg munkás minden téren, a­hol a közfejlődést, vagyonosodást, jóllétet előmozdíthatja. Ez előadás osztatlan tetszésben részesült s elhatároztatott, hogy ajánltatni fog: az állandón­ alakuló iparegylet ma­radjon mostanig elfoglalt terén, alapszabályai átnézetvén s a körülmények s szükségekhez idomíttatván. — Balogi, igen nagy súlyt fektet a gazdaközönség bevonására, mint akik őszerinte szintén iparosok, mégpedig, a­kik oly Az én Kippelem az élelmezési biztossal egy kézre dol­gozott : ez nyugtatványt ad neki mindenről, mi a papí­ron írva van, a főszámolónak vagy kicsodának meg mindent ki kell fizetnie. Kippel uram egyszer megint jön egy hosszú számlával, melyben egyebek közt ez is állott: átvétetett ennyi s ennyi ezer tojás. Pedig ak­kor alig volt tyúk amely tojt volna, mind elriadtak a sok lövöldözéstől és a nagy felfordultságtól. Erre igy szól a főszámoló vagy kicsoda: „De Kippel úr, mindig itt van ennyi tojás a számlájában, hova lesz az? Hi­szen , ha ezt mind felhasználják, a betegeknek minden porcikájuk csupa petefészek lenne.“ „Igen ám“ mond az én Kippelem,“ de záp is akadt közötte. „No, ezek a záptojások,“ mond a főszámoló vagy kicsoda, s úgy megnevet ahogy csak bir. Hanem azért aztán a pénzt kifizette, csakhogy nem mind, hisz’ neki is kel­lett a sárgájából. Bizogy akkor egyik kéz a mási­kat mosta. Nem rég a tiszttartónkkal afelől beszélgettem, hogy mégis sok a világon a hivatalnok. Tudod, az egy tal­pig derék ember, lehet vele egy-egy okos szót váltani. Ő erre így szólt: „Igen, édes Andrásom, ha mind jóra­­való volna, kevesebb kellene belőlük, de sok nem igen alkalmatos közöttük, s mégis ime csak be vannak téve.“ „Épen ezek a záptojások,­ mondom, s elmesél­tem neki a Kippel történetét. Mostanában sokat és sokszor gondolkodom a hi­vatalnokokról. Nem csupán azért, hogy az én sógorom is az, nem, átaljában. Ki a hivatalnokokra rosz szemmel néz azért, mert hivatalnokok, az bolond. Való, hogy gonosz, gonosz egy dolog, hogy ma még csak szemétgödröt se áshatni anélkül, hogy egy hivatalnok az ő bölcs orrát oda ne üsse. De ami ebben baj, azt más ajtó előtt keresd. Persze hogy vannak akiknek kedvük telik a parancsolásban. Minden emberben van elbúva egy kis parancsoló ördög, vigyáznia kell, nehogy ez holtigvaló hivatalba jusson a házban ott a tanács-kalap alatt a két váll között. *) Mindenki észreveheti, hogy e levél ahoz hasonló álla­potban íratott, amilyennel minket is boldogítani akartak az öt­venes években. De azt is tapasztalhatja mindenki, hogy ami mai alkotmányos állapotunk ilyen gyámkodást nem tűr, azt pedig érezheti, hoggy naivan elvámoltalanok is vannunk. Iparegylet. V-aral foglalkoznak, mint a mely minden iparok tápláló anyja, éltetője, előmozdítója, s ezt úgy véli elérhetőnek ha a gabonanemek kiállítása is foganatosíttatik, még pedig úgy, ha a legszebb legsúlyosabb gabnanemek nem­csak elismeréssel, kitüntetéssel fogadtatnak, de az erő­höz mért jutalmakkal is dijaztatnak; ez eljárást a többi iparcikkekre is kívánja kiterjesztetni s e célból a tagsági dijat 50 krral látja szükségesnek felemeltetni. Igen jól hangzottak eme derék polgárnak s jeles gazdának ezen szavai, a kinek lelke a közjóért buzog s buzdítja társait is, álljanak önnön javukért s a közjóért a törekvők mellé, hogy a nagy munka, e város felvirágoztatása, közös erővel végrehajtassék. Egy tag felszólalt, hogy a tisztelt Balogi úr által érintett dolgok már régóta törekvése tárgyát képezték Kovács Ferenc elnök úrnak, s több erre vonatkozó adatot számlál fel; s hogy az eredmény nem kielégítőbb, ennek oka általános gyarlóságainkban keresendő, haladás azonban — még pedig nem csekély — ez irányban is szemlélhető , — a tagsági dijat, a szükségekhez képest 3 írtról 4 írtra véleményezi fele­meltetni. Mind­ezen dolgok az alakitó közgyűlésnek fog­nak ajánltatni. — Blau Jakab tag ajánlja, hogy az Iparegylet valamely teremében állítassanak fel oly szek­rények , melyekben a gazdák s iparosok helyezhessék el termelvényeiket, hogy azok a­ vevők által megszemlélhe­­tők legyenek, hiszi hogy ez intézkedés egyfelől igen jö­vedelmező teend , másfelől új pezsgést teremt, érdeket ébreszt és szaporítja a tagok számát. Ez indítvány igen élénken foglalkoztatá a kebleket, de ez is úgy mint a több­i a megalakulandó egylet közgyűlésének hagyatott fenn. Megyelka József pénztárnok az egylet pénztáráról tesz jelentést. — Aggodalomra nincs ok, a tagok buzgósága mindent kiegyenlít, de fájdalom, mutatkoznak olyanok is , akik hátramaradásban vannak! Ugyan miféle polgár az, aki nemcsak hogy nem segít a köztörekvésen , de még a maga köteles terhét is mások vállára rakja ? Feleljen erre a lelkiesméret. Idő előtt azonban nem lehet megróni senkit, nem lehet elhinni, hogy találkozzék az Iparegyletben oly ember aki kötelességét ne teljesítse. Remélhető, hogy Megyelka úr, buzgósága által a hát­ralékokat is be fogja kapni. Kovács Ferenc elnök úr örvendve jelenti, hogy a kecskeméti iparkiállításon , a­mely nagyszerű volt, ipa­rosaink kitüntetésben részesültek , még­pedig mindnyája aki csak pályázott! Megyelka József arany-, Patócs Ist­ván, Tót Sándor ezüst-, Plóha Illés bronz­érmet, Grosz­­péter Károly dicsérő­ oklevelet nyertek. Ezt a gyűlés is örvendetes tudomásul vette. Voltak a gyűlésnek még több tárgyai, a­miket ez alkalommal — a túlságos hosszadalmasság kikerülése végett — érintetlenül hagyok , csak azt említem még meg, hogy az újjá s állandóvá alakulás céljából, egy Hát mondok, ha némely hivatalnok merő paran­­csolási és kormányzási kedvtelésből semmit sem akar megengedni, hacsak ő meg nem rendelte, ha minden tyúkot elfog, hogy megtudja tojás-e, s van-e joga ko­vácsolni,­­ mindazáltal a hivatalnokok legnagyobb része valóban jót akar. Úgy gondolkodnak ezek, hogy ne­kik kötelességük mindenről gondoskodni, az emberek nagyon ostobák és nem tudnának magukon segíteni, azért az elöljárók feladata a gyermekekre jól vigyázni.*) De egyrészt nem magunk szolgáltatjuk-e erre az okot az által, hogy magunktól semmit sem teszünk. Ezért én annál maradok: intézzük a dolgot úgy, hogy a polgárok lehetőleg maguk tartsanak rendben mindent,­­ és hogy ne kelljen mindent felülről parancsolni. Épen itt a bökkenő , mitől a söpreje fölkavarodik. Részemről nekem mindig mondhatnám van: szeressetek engem csak felényire s engedjétek, hogy egy kicsit ma­gam is gondoskodjam magamról. Egy régi közmondás szerint: boldogságot, jó kedvet parancsolni nem lehet. Csak egy ember van a világon, aki engem és az enyéimet igazán boldoggá teheti, s tudod, ki az? Én magam. Amit az ember nem maga alkot, az nem is sajátja annak. Fel tudod-e nekem tenni a kalapomat, hogy az tökéletesen jól álljon? Ugy­e nem. Szerűt az vagy itt, vagy ott, félre van, magamnak kell helyreigazítanom, s alighogy egy parányit billentek rajta, már jól áll. Olyan szülők is találkoznak, akik gyermekeiknek min­dent parancsolnak és erőszabnak, hogy mit csináljanak, a helyet, hogy engednék őket egy kicsit maguktól cse­lekedni. E szülők szintén jót akarnak , de nem jól cse­lekszenek. Amennyire csak lehet, mindenkit arra kell szoktatni, hogy maga álljon helyt magáért. Hogy azonban sokszor oly cudarul vagyunk a hi­vatalnokok gyámkodásával, az nagyobbára a mi maguk

Next